Musorujsag
Élő Eredmények

Visszatérnek Tokióba az 1964-es olimpia magyar érmesei

MTI
A viszontlátás örömétől volt hangos kedd kora reggel a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) Csörsz utcai központjának aulája és a bejárat előtti tér is, ahol a megbeszélt találkozóra gyülekeztek a félévszázaddal ezelőtt rendezett tokiói olimpia magyar hősei.

A randevú résztvevői „létszámolvasás” után még összeálltak közös fotózásra, aztán különbusz vitte őket a Liszt Ferenc repülőtérre, hogy onnan induljanak tovább a japán fővárosba, az 50 évvel ezelőtti sikerek színhelyére.

A MOB-székház lépcsőjén várta a többieket Kulcsár Gergely, aki a nemzeti zászlót vitte az 1964. október 10-én megnyitott XVIII. nyári ötkarikás játékokon.

„Számomra is meglepetés volt, hogy rám bízták, vonuljak én a csapat élén a stadionban, a hatalmas tömeg előtt. Emlékszem, annyira könnyű volt a zászló, hogy egy darabig félkézzel tartva vittem a számomra addigi legjobb hangulatú megnyitón” – idézte vissza a ceremónia fontos pillanatait a kétszeres olimpiai bronzérmes, fél évszázada pedig ezüstöt kiérdemelt gerelyhajító, aki már az 1960-as római játékokon is szerepelt, s a tokiói után az 1968-as mexikóvárosi és az 1972-es müncheni olimpián is a magyar csapat zászlóvivője volt.

„Az, hogy a csapat előtt vonulhat valaki, s képviselheti az egész országot, szerintem utolérhetetlenül kellemes dolog” – tette hozzá a nyolcvan évesen is kiváló egészségi állapotnak örvendő Kulcsár Gergely.

Közvetlenül mellette mélyedt önfeledt beszélgetésbe három hölgy is, a „csapatösszetartás” jegyében.  „Mi mind a mai napig összejárunk, egymásnál is rendszeresen találkozunk” – bocsátotta előre Juhász Katalin, az 50 éve aranyérmes tőrcsapat tagja, aki turistaként egyszer járt már Tokióban az 1964-es diadal óta is.

A többiek viszont most először térnek vissza ötkarikás diadaluk színhelyére, így Sákovicsné Dömölky Lídia is, aki annak idején a szovjetekkel vívott döntőben a valóban döntő utolsó csörtét nyerte.

„Természetesen nem győzhettem volna, ha nincsenek ilyen kiváló csapattársaim” – emelte ki a közös siker lényegét, míg a Tokióban legeredményesebb magyar, a csapatarany mellé az egyéni olimpiai bajnoki címet is megszerző Ujlakyné Rejtő Ildikó arról beszélt, mindannyiuk fájdalmas vesztesége, hogy Mendelényiné Ágoston Judit másfél éve nincs már az élők sorában. Az ötödik csapattag, Marosi Paula sem tartott ezúttal a társakkal, mert ahogy a többiek együtt felemlegették: világéletében félt a repüléstől.

Nem úgy a háromszoros olimpiai bajnok Kárpáti György, aki elmondása szerint eddig is ott volt, s ezután is ott lesz minden emléktúrán. Az örök bohémként számontartott „Gyurika” bevallotta, máskor ilyen tájt ő még mélyen alszik, nem kedveli a korai kelést.

„Engem becsaptak, még sehol a busz, sok öregembert idecsődíteni ilyen hajnalban, micsoda dolog…” – „dohogott” a közkedvelt pólós, majd a kérdésre, hogy mire számít most Tokióban, „kárpátisan” azt válaszolta: „Arra, hogy megint megnyerjük az olimpiát, amellett a magam részéről készülök tovább Rióra”. Hangot adott tartós hiányérzetének is, mondván, még mindig nem kapta meg a Prima Primissima-díjat, de nem adja fel a reményt. Afféle zárszóként pedig kijelentette, hogy a jubileumi japán útra „jött volna negyven sportoló, de csak húsz jön, mert a többiek betegek, az orvosok nem engedik őket a hosszú útra”.

Rajta kívül még Bodnár András képviseli a vízilabdásokat Tokióban, aki annak idején úszásban is rajthoz állt. „Mint legfiatalabbat, elindítottak 400 gyorson, a meccsek előtt bemelegítésnek jó volt” – mesélte az orvosként praktizáló Bodnár, aki arany mellett két ezüstöt és egy bronzot is nyert a vízilabda-válogatottal olimpiákon.

A kajakos Hesz Mihály kétszer állhatott fel a dobogóra ötkarikás játékokon, s az MTI munkatársának arról beszélt, hogy az 1000 méteren kiharcolt 1968-as olimpiai bajnoki címét alapvetően a négy esztendővel korábbi ezüstnek köszönheti.

„Én rengeteget tanultam abból a második helyből, amelyet úgy szereztem, hogy a győztestől tizenöt ezreddel, vagyis harminc centivel kaptam ki. A vereség kemény, következetes munkára sarkallt, aminek Mexikóban meg is lett a jutalma” – jelentette ki.

A tokiói „aranyos” csapatelsőségek egyike a labdarúgó-válogatott érdeme, s a siker megszületéséért nem csupán a kiváló támadósor, így a 12 góljával az ötkarikás torna gólkirályává avanzsált Bene Ferenc tett sokat, hanem a középpálya és a védelem, benne a kőkemény balhátvéd, Ihász Kálmán is, aki szomorúan beszélt róla, hogy lassan elfogy a gárda.

„Bizony, már csak öten élünk abból a csapatból” – mondta, majd kérdezés nélkül is „lejátszotta” újból az aranyéremért a csehszlovákokkal a tokiói Nemzeti Stadionban rendezett mérkőzést.” A döntőben vezettünk szegény Bene Feri góljával – sajnos már ő sincs köztünk -, az utolsó tíz perc azonban nagyon forró volt, mert 2-1-re feljöttek a csehszlovákok. Azért csak sikerült kibekkelnünk a hátralévő időt, s úgy gondolom, megérdemeltük, hogy mi nyerjük meg az olimpiát.”

A magyarok 10 arany-, 7 ezüst- és 5 bronzérmet szereztek Tokióban.

További tartalmak