Most először érkezett világranglista-vezetőként az ötkarikás játékokra, mégsem tudta még a négy évvel ezelőtt idejét sem hozni 200 pillangón, pedig saját bevallása alapján, akkor közel sem százszázalékos állapotban versenyzett.
Cseh tavalyi világbajnoki címéhez 1:52:91 kellett, Michael Phelps ennél gyengébb idővel nyert Brazíliában. Ehhez csak annyit fűzött hozzá, „két külön dolog, ki a világranglista-vezető és ki a bajnok. Egy döntőben nem az számít, milyen időt úszik valaki év közben, a végén vagy bármikor. Csak az, hogy az adott versenyen ki éri el először a falat.”
Utólag is állítja, fizikailag készen állt, hogy akár álmából felkeltve is 1:53-on belül teljesítse a távot. Mégis – szavait idézve – borzalmas döntőt produkált. Mégis mi okozhatta ezt az ellentmondást egy olyan sportolónál, aki 14 éve minden világversenyéről éremmel tért haza?
„Nem aznapi dolog volt, mert körülbelül egy hónappal előtte érzetem már azt az alapfeszültséget, amit tudat alatt az a tény okozott, hogy olimpiára megyek, az előzetes úszások alapján komoly eséllyel. Amit így utólag átgondolva már látok, és tudom honnan kezdődött. Sajnos emiatt már az edzéseken éreztem, valami pici hiányzik, és mire jött a verseny, addigra a tudatalatti izgalom felszínre került” – kezdte önelemzését, márpedig a feszültség kihat az izmok működésére, savasodására, természetesen nem jótékonyan. A tőle megszokott könnyed úszást el is maradt. A 200 pillangó középfutama után tudta, „itt nagy gond van, mert nem olyan volt az érzetem, mint előtte.”
Az elő- és középfutamokban tudatosan nem úszott erősen. Csak az elért időeredmény után hiányzott az „Ó gyerekek! Úsztunk valamit? Kezdjünk még egy kétszáz pillangót, mert el se fáradtam!” érzés. „De nem így értem célba, és akkor tudtam, ez így nem jó” – vallotta be.
Talán, ha Rióban is lett volna 50 pillangó, melynek nem várt bronzérme a 2015-ös kazanyi vb-n óriási lökést adott. Kenderesi Tamás könnyedén nyert előfutamai is zavarhatták volna, de ennek csak örült. A többiekkel aztán meg végképp nem foglalkozott. Egyedül az bosszantotta, nem kapta meg a kellő visszajelzést saját úszásától. „Éreztem, ez nem az volt, amiből a döntőben olimpiai bajnoki cím születik.”
A környezete az általa többször említett feszültséget nehezen vehette észre, mert az edzéseken elért időeredményei nem mutatták ennek semmi jelét. „De hiányoztak azok a könnyedebb mozdulatok, amitől ugyanúgy elfáradok, de jobban haladok. Mindig olyan erőltetettebb volt, de azt hittem, fáradt vagyok és majd a formába hozás és a gyorsítás után jobb leszek.”
Végül a hetedik helyen zárta első riói fináléját, de rövidesen várt rá az újabb kihívás. Pedig, mint mondta, nem is mélyre került lelkileg, hanem egyenesen a lelkét kellet megtalálnia a két szám között. Mindössze egy napról volt szó. Ennyi ideje maradt a keresésre.
„Mondták, menjünk sétáljunk, beszélgessünk, miközben csak arra gondoltam, szeretnék az ágyban a fal felé fordulva magamban elleni. Ez ment jó fél, vagy inkább háromnegyed napig, utána eljött a teljes mélypont. Ezt követően kezdtem úgy érezni, ideje kicsit pozitívabb irányba mozdulni.”
Mégis honnan? Mert a házakat, életeket romba döntő ítéletidőből szemlélve a szakadó eső is csak szemerkélésnek tűnik, miközben tudjuk, az is milyen távol áll a verőfényes napsütéstől.
„A legsötétebb gödörből, hisz szó szerint sötétség volt a fejemben. Onnan kezdett el egyre inkább kivilágosodni. Megfordult a bennem, hogy itt az idő hazamenni, de ezt azonnal el is vetettem” – aminek miértjét pszichológusok sem indokolhatnák meg jobban. „Ha ott megfutamodom, akkor nem lehetek egészséges ember az elkövetkező időszakban. Tisztában voltam ezzel, de kicsit sajnáltattam is magam belülről, mert éreztem, el kell érnem az igazi mélypontot, ahhoz, hogy fel tudjak állni. Számba vettem a lehetőségeket, milyen utak várhatnak rám, és végül a gondolataim pozitívvá váltak. Az jött ki, mennem kell, úsznom kell, megmutatnom, többre vagyok képes.”
Amit be is bizonyított, de óhatatlanul felvetődik, mennyire nyomták rá a bélyegüket a 100 méteren a szingapúri Joseph Schooling mögött, Phelpsel és Chad le Clos-val holtversenyben második helyet érő teljesítményére az azt megelőző gyötrelmek?
„A kétszázon megszerezhető önbizalom nagyon hiányzott. Az 51:1 nem rossz idő, de ez sem volt az az örömúszás, aminek lennie kellett volna. Amilyen például a tavalyi világbajnokságon, ahol úgy álltam neki, nem történhet semmi gond, vagy Londonban, ahol reggel még olyan rajtot produkáltam, ami messze a mezőny leglassabbja volt. Ezúttal a teljes ellazulás hiányzott. A szingapúri srácot nem verhettük meg, sokkal jobb volt nálunk. Főleg azért, mert ő el tudta kezdeni az első ötvenet, mi akármit csináltunk, ez nem működött. De nagy verseny volt így is, hogy az első helyhez nem igazán szagoltunk oda. Majd esetleg Budapesten megpróbálok sokkal jobb első ötvenet felépíteni, és arra biztosan jó másodikat tudok menni.”
Igen, 2017-ben jön a hazai vb, ez lebeg most szeme előtt. A 2020-as olimpiáról majd az dönthet, milyenek a jövő évi tapasztalatai és benyomásai, hogyan megy az úszás. Azok majd határoznak arról, van-e értelme, vagy egyáltalán akarja-e még egyáltalán folytatni. „Van az a pont, mikor már nem megy jobban, és csak visszafele haladok, és van olyan pont is, hogy jól megy , de én érzem azt, nem akarok már többet edzeni.”
A kora – a következő játékok idején a 35. életévében járna – nem aggasztja. „Ahhoz képest sokkal fiatalabb lettem” – ezt a hat évvel ezelőtti önmagáról jelenti ki, ugyanis akkor öregnek érezte már magát ahhoz, hogy valami nagy idővel rukkoljon elő, azóta mégis minden addigi eredményét felülmúló évet produkált idén. „Nem is használnám azt a szót, hogy öreg leszek Tokióra. Inkább azt mondanám, annyi évvel a hátam mögött bármikor kijelenthetem, emberek, többet nem vagyok képes felkelni reggel ötkor. Ezt többet ne erőltessük.”
És ebben az esetben minimum 70, olimpián, világ- és Európa-bajnokságon szerzett éremmel a háta mögött vonulhatna vissza. Hiányérzetre okot egyvalami adhat számára.
„Az olimpiai arany. De ettől még büszke lehetek az eddig elért eredményeimre, és remélem az elkövetkező időszakról is elmondhatom majd ugyanezt. Nem kellene nekem sem túlmisztifikálni az olimpiai aranyérmet. Attól még boldog, egészséges életet lehet élni, mert valaki csak olimpiai ezüstérmes.”
Úgy ám! Csakhogy az értékrend valamiért nem ezt diktálja Magyarországon, ami óhatatlanul plusz terheket ró a sportolókra, melynek negatív hatásait még egy ekkora klasszis is, amekkora Cseh, nehezen képes levetkőzni.
„Belülről jön az érzés, bajnoknak kell lennem. Bár hozzáteszem, az évek során ez valahol félre csúszott, hogy azt kaptuk útravalóul, csak akkor vagy valaki, ha te vagy az olimpiai bajnok, a legjobb. Valószínűleg ez egyfajta nevelési hiba lehet, ami nem tudom, honnan jön. Az edzőktől, a közvéleménytől, az újságíróktól vagy esetleg bármi másnak a befolyása. De sajnos ez maradt meg bennünk.”
Az edzésmunka gyakorlatilag tökéletes. Egy-két apró ponton lehetne finomítani,de az is lehet, csak még jobban kellene magára odafigyelnie – árulta el a közelgő budapesti megmérettetésről, ám a mentális felkészüléssel kapcsolatban hozzáteszi: „fejben kell annyira megerősödnöm, hogy semmi ne tudjon kizökkenteni, vagy előtte megjelenni feszültség formájában.”
„Nem lehet leírni a harminc fölötti embereket” – utalt Anthony Ervinre is, aki 35 évesen nyerte az olimpián az 50 gyorsat –, a gondom csak az, hiába csak ötvenre, százra vagy kétszázra készülök, ugyanannyit kell edzenem. Nem úgy működik, most már csak a száz pillangóra készülök, akkor fele annyi a munka. Vagy rendesen edz az ember, vagy sehogy. Hogy középszerűek legyünk, annak semmi értelme.”
A teljes interjút ide kattintva nézheti meg.