Az Országos Sportegészségügyi Intézet (OSEI) rendezvényét Kautzky Armand színművész ünnepélyes szavai nyitották meg, majd Menczer Erzsébet országgyűlési képviselő méltatta az 56-os hősöket.

A Sportkórház főorvosa és a Magyar Olimpiai Bizottság orvosi bizottságának tagja, dr. Téglásy György vezette beszélgetésen később dr. Kovács Árpád osztályvezető főorvos, és Mansfeld László, a fiatalon elhunyt forradalmár, Mansfeld Péter testvére is elismerően és rendkívül megindítóan beszéltek az OSEI hősies tevékenységéről, és a nehéz időkben szolgálatot teljesítő személyzet odaadásáról és segítőkészségéről.

„1956 október 29-én nemzetőri kötelességemet teljesítettem, melynek során egy Agárdi úti villához vezényeltek ki bennünket, ahonnan járókelőkre lövöldöztek. Később kiderült, hogy ittas ÁVÓ-s tisztek ámokfutásáról volt szó, leszerelésük közben azonban a bal csuklómnál eltalált egy lövés. A felettes tisztem azonnal a legközelebbi kórházba irányított, ami történetesen a Sportkórház volt. Itt aztán olyan precíz ellátásban részesültem, melynek köszönhetően a mai napig tudom használni a kezemet.”
Néhány nap elteltével viszont rejtőzködnöm kellett, ugyanis a János kórházból jött a hír, miszerint a budapesti kórházakban lőtt sebbel kezelt betegeket begyűjtik és elszállítják. Az ő sorsukról egyébként a mai napig nem derült ki semmi. Én végül a bátyám egyik barátjának házában tudtam meghúzni magam, ahol még hosszú hetekig, hónapokig ápolt Péter bácsi, a Sportkórház doktora, nem ritkán a saját pályafutását, életét kockára téve ezzel. Nem tudok elég hálás lenni ennek a csodálatos embernek, és ennek a páratlan intézménynek” – emlékezett Schrötter Tibor, a Magyar Szabadságharcosok Világszövetségének alelnöke.

Az Országos Sportegészségügyi Intézet által szervezett, az 1956-os magyar forradalomnak emléket állított rendezvényen részt vett Dr. Téglásy György, a Sportkórház főorvosa, Dr. Kovács Árpád, az OSEI osztályvezető főorvosa, Lemhényiné Tass Olga, olimpiai bajnok tornász, Mansfeld László, a megtorlások alatt kivégzett Mansfeld Péter testvére és Schrötter Tibor, a Magyar Szabadságharcosok Világszövetségének alelnöke (b-j) is. – Fotó: m4sport.hu/Török Viktor

Az utolsó megszólaló, a Melbourne-ben aranyérmet szerző Tass Olga ekképp osztotta meg gondolatait:

„Budai otthonomban hallgattam az akkori híreket az egyéves kislányommal, nem sokkal az események kezdete előtt tértünk haza a tatai edzőtáborozásból. Sportolótársaimmal sokáig azt sem tudtuk, hogy jutunk majd el az olimpiára, hiszen nem volt olyan légitársaság, aki a kialakult helyzetben elvállalta volna az utaztatást. Végül egy francia cég felajánlotta, hogy Prágából elvisz bennünket, így odáig busszal kellett menni. Emlékszem, a Margitszigeten volt az indulás előtti gyülekező, amit gyalogosan közelítettem meg, és közben láttam is a Széna téren elfoglalt harckocsit. Út közben aztán sok helyen meg kellett állnunk, volt ahol napokat is eltöltöttünk. Ilyenkor mindig igyekeztünk minél több információt szerezni az otthoni történésekről.
Egy hét elteltével érkeztünk meg Ausztráliába, ahol a helyi magyar közösség valóságos hősként ünnepelt bennünket, de mindenhonnan hatalmas szeretet áradt felénk. Az egyik nap például átjött hozzánk a francia női tornacsapat egyik legtehetségesebb tagja, és odaajándékozta nekem a megnyitón viselt formaruháját.
A versenyek ideje alatt nem igazán tudtuk követni a hazai fejleményeket, sokszor pedig megbízhatatlan forrásokból értesültünk bizonyos esetekről. Egy alkalommal azt hallottuk, hogy Budapesten bevagonírozzák és elszállítják az embereket. Ilyen közegben persze rendkívül nehéz volt a feladatunkra koncentrálni, de a magyarországi hősök olyan többletenergiát nyújtottak, hogy végül sikerült diadalmaskodni.”

Tass Olga, a XVI. nyári olimpiára készülő magyar olimpiai tornakeret tagja a haránttámadóállast mutatja be a gerenedán a tatai edzőtáborban. – Fotó: MTI/Komlós Tibor

Beszámolója után Tass Olga az m4sport.hu kérdéseire is készséggel válaszolt:

Köztudott, hogy az 1956-os hangulat az olimpia alatt a versenyekre is kiterjedt, gondolok itt például a vízilabda-medencében rendezett magyar-szovjet vérfürdőre. A tornacsarnokban tetten érhető volt-e hasonló feszültség?

„Tettlegességig fajuló indulatok nem harapóztak el. Furcsa is lett volna, révén a torna nem kontaktsport, így nem kerültünk olyan helyzetbe, hogy baj történhessen. A csapatverseny és a szerenkénti verseny is esetén is együtt mozogtak a különböző válogatottak, így jóformán nem is találkoztunk egymással. A szovjetekkel való legközelebbi kapcsolatunk kimerült abban, hogy láttuk őket hajnalban edzésre menni. Az olimpiai faluban és magán a versenyen, főleg a magyar szurkolók kapcsán némi feszültség azért tapasztalható volt, ám mindenki mindent megtett azért, hogy ebből mi, sportolók ne nagyon érzékeljünk semmit, és teljes mellszélességgel koncentrálhassunk a kitűzött cél elérésére.”

Szerencsére ez sikerült is, miután a kéziszer csapat hazahozta az aranyat Melbourne-ből. A játékok után kinek mit jelentett a haza, mennyire tudta tartani a kapcsolatot azokkal, akik nem tértek vissza Magyarországra?

„Az eredményhirdetés után összeült a csapat, hogy mi legyen a továbbiakban. Köteles Erzsébettel akkor nekünk már családunk, gyerekünk volt, így szóba sem jöhetett, hogy ne Budapest legyen az úti cél. Néhányan a Sport Illustrated által szervezett amerikai körút keretein belül végül az Egyesült Államokban kötöttek ki, de volt, aki a Milánói átszállásnál döntött úgy, hogy nem tér vissza Magyarországra. A kapcsolat azért megmaradt, mert legtöbben évente haza tudtak jönni, így Korondi Margit vagy Bodó Andrea is, Kertész Alíz pedig végül vissza is költözött nem sokkal később. Érdekes, hogy a mi esetünkben, bár versenysport révén fokozott rivalizáció folyt, rendkívül erős volt a csapatszellem, és a tornacsarnokon kívül is igazán nagyszerű barátság alakult ki a tagok között külön-külön és egyben is.”

Az 1952-ben másodikként végzett csapat négy tagja, Milanovits Ilona (elöl ül), Köteles Erzsébet (b1), Korondi Margit (b2) és Tass Olga (áll). Közülük Milanovits kivételével mindannyian aranyérmet szereztek Melbourne-ben – Fotó: MTI/Farkas Tamás

Elterjedt egy érdekes legenda arról, hogy a csapat fellépése előtt eltűnt az egyik piros-fehér-zöld szalag, történetesen az Öné. Honnan jött az ötlet, hogy éppen szivárványszínűvel pótolják, és hogyan tettek szert egy ilyenre?

„Eredetileg a nemzeti színekkel készültünk, de vittünk magunkkal tartalékot is, az volt szivárványos. Hogy miként tűnt el, azt a mai napig nem tudni, lehet, hogy egy helyi magyar szeretett volna emléket állítani az eseménynek, és elvitte, vagy csak simán ellopták, lényeg, hogy nem volt meg. Így viszont igencsak feltűnő volt, hogy öt trikolór közt virít egy színes szer, a helyszínen tartózkodó edinburghi herceg rá is kérdezett ennek okára. Vali néni (a csapat edzője, Herpich Rezsőné – a szerk.) pedig egyből rávágta, hogy a színes szalag a békét jelképezi, amire a hatalmas szüksége lett volna az országnak akkoriban. Érdekes, hogy gyakorlatilag fel sem merült, hogy mindenki a tartalék szalaggal lépjen a szőnyegre, hiszen kizárólag a magyar színekkel tudtuk kifejezni a forradalom iránti érzelmünket, csakis ennek segítségével tudtunk több ezer kilométer távolságból is részt venni a budapesti harcokban, és szívvel-lélekkel támogatni az otthoniakat.”