Gróf Széchenyi István húszas-harmincas éveiben kényesen ügyelt, hogy tartani tudja versenysúlyát, saját példáján keresztül bizonyítva, az elme pallérozását elősegíti, ha az illető nem hanyagolja el a szellemet magába záró testet sem. Nem csoda, hogy a felvilágosodás hozta változásoknak élére állt, márpedig a testkultúra szükségességének eszméi ekkoriban rajzolódtak ki Európa-szerte. A reformkor kimagasló hazai személyiségei kiálltak a feudális iskolának ellentmondó, a fiatalokat sokoldalúan nevelő gondolatok mellett, már csak azért is, mert úgy vélték, a haza szolgálatának megfelelő eszköze, emellett a nemzeti öntudatra ébredés egyik fontos eleme a testnevelés.
A fiatal Széchenyi István nem csak elméjét, testét is pallérozta – MTI/ReprodukcióErre pedig komoly szüksége volt a magyarságnak, mert nagyjaink épp azon ügyködtek, hogy függetlenedjünk a Habsburg fennhatóság alól. Ráadásul nem csak mondták, mutatták is mire viszi az ép testben az ép lélek. Remekül forgatta a kardot, lőtt és lovagolt Széchenyi, Kossuth Lajos vagy Wesselényi Miklós is. Utóbbi a forradalom idején a kolozsvári országgyűlésben vállalt fontos szerepet, mikor Erdély kimondta unióját hazánkkal, míg előbbiek – bár nézeteik sarokpontjai szöges ellentétben álltak egymással – a március 17-én felálló első felelős magyar kormány tagjai voltak, akárcsak Eötvös József, aki ugyancsak szerepet vállat a sport elterjesztésében, ahogy maga az első miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos is.
A polgárosodásban élen járó britek hatása igen erősen érezhető, ezen azonban nincs semmi meglepő, hisz Széchenyi példaként tekintett az ottani kulturális folyamatokra. A „legnagyobb magyar” (azért sokatmondó, hogy ezt a jelzőt Kossuth ragasztotta rá, pedig mint említettük, nem ettek egymás tenyeréből, de hát akkoriban még másképp járta…) így lett katalizátora az itthoni lovassportnak, és – bármily furcsa – ezen keresztül az evezésnek.
A 1822-ben Wesselényi társaságában kifejezetten azzal a céllal utazott tanulmányútra Angliába, hogy szemügyre vegye lótenyésztési szokásaikat. Az ott töltött időről Wesselényi naplójából megtudjuk, hogy a helyi ifjúságot követve ”a Thames-én [Temzén] csolnakáztunk, a Battersea Bridge mellett a Swan-Innben ebédelénk és este hazaevezénk”, vagyis megtanultak evezni, ami a Britanniában akkor már nemzeti sportnak számított, igaz a világ legrégebb óta tartó vetélkedését, az Oxford-Cambridge evezősversenyt csak pár esztendővel később, 1829-ben rendezték meg először.
A hajózást amúgy is kedvelő Széchenyi beleszeretett a sportágba, rendelt is magának egy evezős csónakot. Miután csak négy évvel később kapta kézhez, kiesett a formából, legalábbis naplója erről árulkodik. „Próbálkoztam hajómmal a Dunán, nem megy valami jól.” Rövidesen az is kiderült, miért. „Angol hajómon az evezőt fordítva tartottam s tartottam volna talán egész életemben, ha be nem következik Lord Villars véletlen látogatása, aki nekem ezt megmutatta.” Ezek után nem sokat váratott magára az első feljegyzett magyar evezős eredmény: 1827. május 16-án naplója angol nyelvű jegyzőkönyve igazolja John Barneby-vel és Thomas Hallifax-szal Bécsből Pozsonyig, 3 óra 52 perc alatt megtett távját.
De angliai küldetésének első számú feladatáról sem feledkezett meg a gróf. Lenyűgözték a tapasztalatok, mert a lovakkal végzett munka mindegyik részletét gazdasági szempontok uralták arrafelé. Ugyancsak odakint leste el, hogy a lovaknak külön fajtáit tenyésztik aszerint, milyen feladatra szánják. Eközben idehaza megállt az idő ott, hogy a magyar lóra termett, holott kizárólag a tehetősek jártak jól a tenyésztéssel, mivel „lóval nyerészkedni szégyen; pénzért hágatni becstelenség” – állítja pellengérre az addigi gondolatok gyújtópontját A néhány szó a lóversenyzés körül (1838) című művében, mely már a harmadik értekezése volt a témában a Lovakrul (1828) és a Világ (1831) után. Azonban a nagy ménesekből véletlenszerűen születtek jó versenylovak, tudatosabbá kellett tenni a folyamatot. A megfelelő vérvonal kialakítása miatt a fedeztetés is jó üzletté vált, felértékelődött a szakértelem („azt fogják tapasztalni, hogy lovaik, mellyeket neveltek, sokkal jobbak, mintsem ők magok gondolták volna, és hogy ők eddig a’ világ előtt elrejtve maradt ‘s nem esmert nagy becsü kincset birnak” – Lovakrul), nyíltabb lett a verseny, ezáltal izgalmasabb, nagyobb számú érdeklődőt vonzó. Vagyis kiszélesítette az addig csak az önmagukat szórakoztató nagybirtokosok kiváltságát, meghonosítva az azóta is működő lófuttatást, azaz a turfot.
Gróf Széchenyi István meghonosította a lóversenyt Magyarországon, ami azóta is él – fotó: MTI/Kovács TamásPersze Széchenyi megfelelő mének beszerzésére irányuló céltudatosságát akár önzésnek is tekinthetjük, mivel cseppet sem törődött útitársa, a panaszait le is jegyző Wesselényi érdekeivel: „csak Széchenyinek kerestünk lovat, egész tevékenységünk csak az ő céljai felé irányult, ha találtunk, vagy találék valamit, ő vevé meg (…) hogy amint összeszedte provisioját, lovait azonnal utnak inditja, reám való tekintet nélkül.”
Azért Wesselényit sem kellett félteni, állítólag kora legkapósabb férfiai között tartották számon – naplójában nem titkolja, előfordult, tíz vasat is egyszerre tartott a tűzben –, míg hirtelen természete nem egyszer kergette párbajba. Erős fizikuma tekintélyt parancsolt, aminek mások is előnyét látták 1838. márciusában a nagy pesti árvíznél, mikor csónakból mentette a bajba jutottakat. Ő maga nem félt a víztől, sok kortársától eltérőn kiválóan úszott. A Balatont is áttempózta, 1994-óta emléke előtt tisztelegve rendezik a Balatonalmádi és Balatonfőzfő közti versenyt.
A vadászatot is sportként űzte, amivel a haladó gondolkodás intelmeit üzente az eltunyuló nemességnek. Csak akkor tette le a puskát, ha kardra cserélte. Rendszeres vívott, így természetesen ott találjuk – megannyi grófi család leszármazottjához, így Széchenyihez és Batthyányhoz hasonlóan – a Nemzeti Vívó Intézet (akkor még Nemzeti Vívó-Intézet) alapítóinak névsorában, mi több 1832-től két éven át elnökeként is tevékenykedett. Az alapszabályokat böngészve egyértelműen tetten érhető az úri eszme, mert kimondatott, „a’ ki a’ tanítványok közül magát ílletlen pajzánságra adná, éjszakai nyugtalanságában, verekedésekben, ’s más nyilványos helyeken elkövetendő illetlenségekben részt venne, az illyes az igazgatóság által azonnal a’ tanítványok sorábul kitöröltetik ’s az intézetbe többé semmi szín alatt sem vétetik-fel”.
Ha már vívás. Az első hazánk fia, ki okleveles vívómesteri vizsgát tett, Keresztessy Lajos maga is részt vett a szabadságarcban, hadnagya volt az utolsóként kitartó komáromi őrségnek, ezáltal a fegyverletétel feltételeként menlevéllel mentesült a felelősségre vonás alól. Idővel saját termet nyitott, tanítványaként sajátította el kardforgatást többek között a két későbbi miniszterelnök, gróf Teleki Pál és Wekerle Sándor, vagy Eötvös József fia, Lóránd, ahogy a márciusi ifjak közül Jókai Mór, és Vajda János is.
Munkássága alapján benne tisztelhetjük a magyar vívóiskola megteremtőjét, melynek szellemisége később a teljes honi sportpaletta egyediségét adta. Ezt a Vasárnapi Újság mesteri tevékenységének 50. évfordulóján, 1892-ben így fogalmazta meg: „az ő tanításában a legelőnyösebb, az az, hogy nincs benne semmi pedantéria. Neki minden lábra külön csizmája van, nem pedig minden csizmára csak egy kaptafája. Nála a módszer nem czél, hanem eszköz és ezt minden tanítványánál annak egyéniségéhez alkalmazza.”
Vajda is írt Keresztessyhez egy beszédet, melyben a vetélkedést, mint az ifjúság jelképét, legméltóbb tárgyát említi, felhívva a figyelmet, hogy „vannak nyavalyás lelkűek, kik az örök békéről elmélkednek, vitáznak és meg akarnák fosztani az emberiséget — ifjúságától?!” A sport a század végére egyre nagyobb teret nyert, a fiatalok körében a testedzés természetesnek hatott, szóval a reformerek törekvése szárba szökkent.
Hatásuk megkérdőjelezhetetlen, és közben a mai időkre is érvényes üzentet hagytak tetteikkel, mellyel egy ügyet szolgáltak, nem pedig saját pecsenyéjüket sütögették. Elég ha csak Wesselényi esetét említjük, aki önként távozott a Nemzeti Vívó Intézet éléről, mert nem szerette volna, ha bírósági ügye és üldöztetése miatt személye esetleg hátrányos helyzetbe hozná az egyesületet.
Széchenyi intelme pedig a 21. század sportjának minden érintettjéhez – a gyermek és felnőtt versenyzőkhöz, edzőikhez, a szurkolókhoz és az újságírókhoz is – szólhat: „kiki mást keres, mást vadász; de ritka, nagyon ritka az, a’ ki az ohajtott jót az ahoz vezető uton keresné.”