Koronavírus-fertőzés után egy Gyulai Memorial-győzelem, adódik a kérdés: hogy érzi most magát?

A siker ellenére borzasztóan, a 2.24 sem az igazi – mondta az m4sport.hu-nak a rá jellemző mosollyal Gianmarco Tamberi. –  Abszolút gyenge voltam mostanában, próbáltam ugyan ösztönözni magam, helyre rakni a dolgokat, de nem ezek a legjobb napjaim, és akkor még finoman fogalmaztam. A koronavírus után nagyon nehéz újra erőre kapni, úgy érzem, teljesen lemerültem, az edzések sem mentek.

Ennyire visszavetette a koronavírus?

Nagyon fáradt vagyok. Próbáltam edzeni, nem éreztem a lábamat, mintha másnak a testét hordtam volna magamon. Minden trükköt bevetettem, hogy valahogy energiát termeljek, például most verseny közben is figyeltem Duplantis kísérleteit, a női távolugrásokat, a 100 méteres sprinteket is. A betegség nyilván kihatott a technikámra is, ha nem érzem komfortosan magam, nem is tudok szépen ugrani.

Mégis eljött hozzánk!

Nem viccelek, ez az egyik kedvenc versenyem a világon! Annak ellenére, hogy elég beteg voltam az elmúlt hetekben, mindenképp itt akartam lenni, semmi esetre sem hagytam volna ki a Gyulai Memorialt! Imádok itt versenyezni, és egyébként is jó visszajelzés volt, hol tartok épp.

Mi az, ami ennyire megfogja Magyarországban?

A magyar szurkolók teljes mértékben megadják azt, amiért versenyzem: különlegesnek érezhetem magam, amiért nagyon hálás vagyok a közönségnek. Nagyon örülök, hogy ennyi fiatal is követi, űzi itt a sportot. Emellett pedig a magyarok átérzik a versenyzés lényegét, engem is pumpálnak, ők is élvezik. Sajnálom, hogy most nem tudtam tökéletesen viszonozni a szeretetüket, majd jövőre!

Ha nem is tökéletes, a 2.24-es teljesítményt szégyellni sem kell.

Még így is jobbat ugrottam, mint amire számítottam, öt napja még a 2.10-et sem sikerült átvinnem. A harmadik versenyem volt itt, a pálya mindig tökéletes, de a szél miatt most közel sem voltak ideálisak a körülmények, a nap sem sütött, pedig számítottunk rá. Lépésről lépésre, de csak önmagam leszek újra.

Ami az egyéniségét illeti, már láthatóan önmaga volt, mintha társait is folyamatosan buzdította volna.

Az egész sport erről szól, barátok vagyunk. Ha mindenki egyéni legjobbját teljesíti, mindenki boldog lesz, erre buzdítom a többieket is. Én egész életemben a 2.40-et üldözöm, remélem, egyszer a többiek kiszurkolják nekem.

Tavaly kézfogással zárták az olimpiai döntőt a katari Mutaz Essa Barzimmal, a barátság vele is megmaradt?

Nagyon-nagyon jó barátok vagyunk Essával, majdnem minden nap beszélünk. Bár a nyilvánosságot ez akkor még nem érdekelte, de már az olimpia előtt is nagyon szoros volt a kapcsolatunk, egymás esküvőin is ott voltunk. Ezért még kedvesebb számomra ez a sztori.

Miben változott az olimpiai arany óta?

Nem én változtam, hanem a megítélésem. Azóta minden egyes alkalommal, amikor belépek a stadionba, kiráz a hideg, csodálatos érzés, hogy az emberek odavannak értem, a teljesítményemért. Én pedig szeretném velük minél több érzelmemet, élményemet megosztani, mindig is így versenyeztem.

Ebből ezek szerint a müncheni Európa-bajnokságon sem lesz hiány, milyen teljesítményre lehet ez elég?

A következő tíz nap nagyon kell nekem, mert az Eb-re szeretnék újra topon lenni. Meg kell mondjam, elsősorban most a győzelem érdekel. Persze, rengeteg ügyes srác lesz ott velem együtt, Procenko például, aki most harmadik lett. Az Eb-cím a legfontosabb, de azért nem lennék boldogtalan, ha veszélyben lenne a 2.33-as idei legjobb eredményem.

S az Eb után mi a terve?

Amikor kitűzök magam elé valamit, akkor az nem „egy” cél, hanem „a” cél. Most az Európa-bajnokság az.

De azért jövőre csak visszajön Magyarországra!

Akkor már Budapesten lesz ez a verseny és a vb is, igaz? Ott találkozunk!