Szeptember végén rendezték 246 km hosszú, Athéntól Spártáig tartó Spartathlon ultramaratonit. Az idei versenyt a szintidőn belül csak a mezőny 51 százaléka tudta teljesíteni, a 26 magyar indulóból 14 ért célba, köztük Dr. Földi Zsuzsanna, 35 óra és 45 perc alatt. A legjobb eredményt az összetettben negyedik helyen célba érő Erős Tibor érte el, aki egy napon belül, 23:23:53-as idővel teljesítette a távot, 46 éveseb az elmúlt csaknem négy évtized legjobb magyar eredményét produkálva. (A verseny történetében egyébként csak 25-en futottak ennél jobb időeredményt.)

De vajon honnan jön az ötlet egy négygyermekes édesanyának, hogy egy ilyen embert próbáló kihívásnak nekivágjon?

„A Spartathlon nagyon sok ultrafutónak egy álom, hiszen ez az egyik legnehezebb, legkeményebb verseny. Nem lehet csak úgy indulni rajta, mint mondjuk egy Ultrabalatonon, hogy benevezek, befizetem és megyek. Ehhez külön kvalifikációs versenyek vannak, melyeken, egy eredményt, egy szintet meg kell futni. Aki nagyon jó az automatikusan bekerül, aki nem annyira jó azt sorsolják” – mesélte az m4sport.hu-nak.

(fotó: Dr. Földi Zsuzsanna)

Élete első Spartathlonjára sorsolással került be. Hat és fél hónappal a verseny előtt tudta meg, hogy rajthoz állhat, így fél éve volt felkészülni rá. Elmondta, ha nem választották volna be, Berlinben, egy 100 mérföldes futáson vett volna részt, de azt 2021-ben már teljesítette.

A Spartathlon egy 246 kilométeres ultramaratoni futóverseny Görögországban, Athén és Spárta között. Az 1983 óta évente rendezett verseny szeptember utolsó péntekén rajtol, és a futók az Akropolisz lábától Leonidász király Spárta főterén álló szobráig futnak.

A felkészülésről elmondta, négy gyermek mellett készült fel. Öt éve dolgozik az edzőjével, aki már jól ismeri és tudja, milyen munkára van szüksége. „Én a nagy átlaghoz képest kevesebb edzéssel a lábamban indultam a versenyen. Idén futottam 3000 kilométert, más akár 6000-et is. Én nem futok heti 200 kilométereket, ami nem számít soknak, de így is sikerült. Ilyen értelemben edzésnek fogható fel az Ultrabalaton is, hiszen ott futottam 220 km-t”

Elárulta, az egyetemi évekig nem igazán szeretett futni, akkor is inkább buliból indult váltóversenyeken. Később megszerette, de volt, hogy kiment a bokája vagy jött egy szalagszakadás, akkor abbahagyta. Amikor otthon volt a gyerekekkel, és nagyon hiányzott a mozgás, vett egy futópadot, mert ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak.

A férfiaknál 1991-ben Bogár János, 2019-ben Bódis Tamás diadalmaskodott, míg a nőknél eddig ötször avattak magyar győztest. 2011-ben, 2013-ban és 2014-ben Lubics Szilvia, míg 2018-ban és 2019-ben Maráz Zsuzsanna nyert.

„Nagyon szeretem a futás végén az érzést, hogy megcsináltam egy nehéz edzést, vagy nem nehezet, de hosszút, vagy amikor éjjel kellett kimennem 6 órát egyedül körözgetni. Közben lehet, hogy utálom, néha meg jön a gondolat, hogy minek csinálom, de a mérleg a végén mindig pozitív. A futás az, ahol leginkább elengedem magam, sokat gondolkozom, számolok közben. Rendeződnek a dolgok a fejemben, ami a gyerekek, munka, háztartás, rohanás körforgás közben nehezen megy” – mondta arról, mit is szeret a futásban.

(fotó: Dr. Földi Zsuzsanna)

Idén több nagy terve is volt – Berlin, Ultrabalaton, 24 órás magyar bajnokság. Még az sem tudta őt megtörni, hogy márciusban a 24 órás bajnokságra készült, jó formában volt, dobogóra akart kerülni, de a verseny előtt három nappal elkapta a koronavírust, így az a terve nem sikerülhetett.

Edzője javaslatára küldte be a jelentkezését a Spartathlonra, bár tudta, nagyon kicsi az esély, hogy elsőre besorsolják. Viszont ha elsőre nem húzzák ki a nevét és jelentkezik jövőre is, akkor már két cetlin lesz ott a neve, két évvel később pedig már négyen. Úgy volt vele, ha nem is húzzák ki, de így az elkövetkezendő két évben nagyobb az esélye és több ideje jut a felkészülésre.

A 246 km-es táv egy Pheidippidész nevű athéni futár Hérodotosz által dokumentált futását reprodukálja, történészek szerint ez a futás képezi a modern maratoni mitológia alapját. A verseny az egyik legkeményebb ultramaratoni a világon, negyedszázados története során számos magyar sikert született.

A Spartathlonon szigorú szabályok vannak, nem engedélyezett például a folyamatos kísérés sem. Zsuzsát az edzője és párja segítette, velük is csak a kijelölt pontokon találkozhatott pár óránként, ezeken kívül nem szólhattak hozzá, segítséget nem kaphatott tőlük.

A verseny pénteken reggel 7-kor indul helyi idő szerint, de idén negyed órával korábban indították, kaptak plusz másfél kilométert egy athéni útlezárás miatt. Másnap este hétre kell Spártába érni és a főtéren álló hatalmas Leonidasz-szobor lábát megérinteni.

(fotó: Dr. Földi Zsuzsanna)

„A legkegyetlenebb az időjárás volt. Pénteken 32-33 fok volt, erős napsütés, de a másnap volt az igazán embert próbáló. Szombaton 37 fok és tűző nap. Erre valamennyire felkészültem, nyáron minden nap a legnagyobb melegben fél 2 és fél 3 között futottam, de ez egészen más volt. Olyan volt az aszfalt, mintha melegítették volna, olyan érzés volt sokszor, mint amikor az ember túl közel ül a tábortűzhöz, és szinte megsüti a lábát, annyira forrónak éreztem. Itthon ilyet nem tapasztaltam”.

De emellett is számos nehézséggel kellett megküzdenie az út során. Ilyen volt az első 80 km-en a szűk szintidő, később a 150 km-től kezdődő komoly emelkedők, éjszaka egy szűk ösvényen hegymászás is volt a csúcsra. „De a legkeményebb a meleg volt, a hőség miatt a szombati napon dőltek ki mellőlem az emberek”.

A verseny alatt csak sportitalt ivott és koffeintablettát vett be éjszaka. Már hétfőn megérkeztek Athénba és egész héten figyelt minden energiabevitelre. Sőt, már egész nyáron figyelte a táplálkozását, mert nem mindegy, az ember mennyi pluszt visz magán.

1982-ben John Foden, a brit légierő tisztje – aki maga is amatőr ultramaratonista volt – négy társával elindult kipróbálni, hogy vajon lehetséges-e ezt a 247 kilométeres távot másfél nap alatt futva megtenni. Az ötfős csapatból csak John Scholten ért 36 órán belül Spártába, és ezzel megszületett a Spartathlon. A következő évben a csapat megszervezte az első hivatalos versenyt, amit azóta évről évre megtartanak.

„Nem volt tervem hogy idén le akarom futni, de úgy voltam vele, ha kihúzzák a nevem, az mindent felülír. Az út több pontján úgy éreztem, mintha egy álomvilágban lettem volna, nem hittem el, hogy ott vagyok. Mikor megfogtam Leonidasz lábát, örültem, hogy 36 óra után végre meg lehet állni, le lehet ülni végre. Olyankor érkeztem meg, amikor sokan, fél órával a szintidő lejárta előtt és sorba kellett állnom, hogy megérinthessem a szobrot”.

Azzal, hogy teljesítette a versenyt, jövőre nem élvez semmi előnyt, hogy lefutotta. Közben többször is úgy volt vele, hogy soha többet, de most már azt mondja, jövőre is le szeretné futni. „Félig még mindig ott vagyok és egyre jobban érzem, hogy vissza akarok menni. Szeretném még egyszer, ez biztos, csak nem úgy, hogy az utolsó 70 km-n lejön a talpamról lejött a bőr, mit most, így nem volt túl kellemes a vége. Egy 200 km-es versenyen mindenképpen fáj valamid, olyan nincs, hogy nem. De szeretném elkerülni a megelőzhető fájdalmakat. Nagyon sokat mentünk fel és le, ezt nem szokta meg az én lábam, és lehet, ezért csúszkált a cipőben a talpam”.

(fotó: Dr. Földi Zsuzsanna)

A célban egy sört kívánt a legjobban, de nem tudta meginni. Leült és érezte, hogy a lábai nincsenek a legjobb állapotban, így kérte az egészségügyi személyzetet tegyék rendbe. Két kortyot tudott inni mindössze és érezte, ha nem kerül vízszintesbe, elájul. A következő két óra nem volt kellemes, de evett egy krémlevest, ivott vizet és kávét, lassan magához tért, ezután pedig már csak aludni akart.

„Az egész egy nagyon szép út volt és nem csak a futás miatt. Ez most annyira sokadrangú lett, nem azt éreztem, hogy egy futóversenyen vagyok. Ez az egész út olyan volt, mint maga az élet. 247 km-t nem lehet megtervezni előre. Előre látok mondjuk 100 km-t, de annyi minden jöhet közbe és, mindenre megoldást kell találni. Teljesen olyan, mint egy átlagos 36 óra itthon, mindig jöhet az újratervezés. Tudtam, ha probléma lesz, azt meg kell oldani” – összegzett a versenyről.