Élő stream csatornák X

Bajnokok Ligája

Simeone sem tudta fal mögé rejteni a spanyol futball lemaradását

| Szerző: Petykó Adrián
A spanyol módi nagysága veszni látszik, már mások diktálják a tempót. A Real Madrid maradt a La Liga egyetlen képviselője a Bajnokok Ligája nyolcaddöntője után. Az Atlético kiesése is magába sűrítette az okokat.

A spanyol futball az elmúlt évtized közepétől fogva valójában lejtmenetben van. Hiába tűnik első pillantásra vadnak ez a megállapítás, hiszen a Real Madrid sorra nyerte a BL-eket, ezen időszakban még a Barcelona is csúcsra ért egyszer, az Európa Ligában még tavaly is a Sevilla győzedelmeskedett, és az Atlético is megnyerte a sorozatot pár éve, gazdasági szempontból pedig a Real és a Barca produkálja a legnagyobb bevételeket az egész világon.

Mégis a szakmai és gazdasági fölény kéz a kézben vezetett odáig, hogy mára saját csapdájukba estek. A javak (BL- és tévés bevételek) elképesztően egyenlőtlen megoszlása a bajnokesélyes elit és többi klub közti árokból óriási szakadékot vájt. Mára nem kérdés a La Liga dobogósainak névsora, és az ellenfelek berendezkedtek erre. A jól képzett, labdabirtoklásra nevelt játékosokkal mélyen, a kapujukat inkább passzívan, mintsem proaktívan védik. A kézilabdás, felállt védelem előtti adogatásban ráadásul a dupla szűrős (double pivot) formáció hazájában a támadók általában létszámhátrányban igyekeznek fogást találni. Hiába ihlette egykoron Juanma Lillo támadó szellemű újítása – hogy a két biztosító elé négy támadót állíthasson –, amint a labdarúgásban oly’ sokszor, a követők kezeiben defenzívvé vált. A frontvonalak befagyása a verseny lanyhulását hozta, szakmai tunyulást, az anyagi különbségekből adódóan tartós trónbitorlók nem veszélyeztethetik a hatalmi viszonyokat. A Barca és a Real akárcsak az elmúlt szezonban, most sem tud annyira visszaesni, hogy ne a bajnoki címért küzdjön, a bevételeik így is nőnek, ám ez kényszerítő erők nélkül felelőtlen gazdálkodáshoz vezetett, az érdeklődést esztelen költekezéssel tartják fent. Attól még égig érő tartozások esetén sem kell tartani ekkora brandeknél, hogy ha szükség úgy hozza, akkor a piac láthatatlan keze ne nyúlna a hónuk alá, ez a biztonságérzet azonban tovább torzítja a különbségeket és az európai riválisok már el is léptek mellettük.

Guardiola Barcájának hatására a spanyol csapatok azt sajátították el, hogy megpróbálni sem érdemes labdát szerezni tőlük, az angol és német csapatok azonban felnőve a technikai kihívásokhoz, diktálják a tempót – előbbieknél a tudásimport a hajtóerő, utóbbiak esetében a versenyképesség fenntartásához szükséges innováció. Nem kivárással védekeznek, a dinamikus és szélsebes presszingre viszont nem készít fel a spanyol állóháború. A Bundesligában és főleg a Premier League-ben jelentősen nagyobb az ellenfelek támadó harmadában megkísérelt és sikeres közbeavatkozás.  A múlt nyáron a Manchester City és a Bayern nyomatékosította ezt. Több mint tíz évig nem akadt rá példa, hogy egyetlen spanyol se legyen a négy között a BL-ben, a legutóbbi kiírásig. Idén a nyolcban is már csak egy képviselőjüket találjuk.

A kép csalóka, Diego Simeone soha nem adja fel, az nem része a cholismónak  (fotó: EPA/NEIL HALL)

És az nem az Atlético, amely Diego Simeonéval egyértelműen harmadik erővé nőtte ki magát hazájában. Saját utat járt, melyben nem hátráltatótényezőt jelentett a hierarchia, inkább identitást kölcsönzött: az elnyomottak dühével és kiábrándultságával ruházta fel csapatát, amely a maga módján veszi fel a harcot. A gerillafutball összecseng az argentin anti-fútbol eszközökben nem válogató hagyományával, aminek „Cholo” Simeone a jelenkori legfőbb őrzője. A cholismo Argentínában mára már túllépett a futball határain, a gyengék fennálló hatalmi renddel szembeni szenvedélyes és kollektív kitörési lehetőségének a fogalma.

Holott az Atléti rég nem kiscsapat, bár az a tény, hogy honnan indult, mindig fogódzót fog nyújtani ehhez: miközben a klub a nyolcaddöntőben játszotta a századik BL-meccsét, addig a Realnak csak az egyenes kieséses szakaszban is több van ennél. De kénytelen a nagyok pénztárcájához igazodni, ha nem akar lemaradni. Mégis a 127 millió eurós João Félix ide vagy oda, a pályán fenntartják az imázsukat. És ez egyben a legjobban fedi el, hogy a gyors átmenetek a spanyolok legfőbb hiányossága. Már a Messi, Suárez, Neymar hajtotta, Luis Enrique-féle Barcelona is direktebb volt és mélyebbről indult, és – a Lippin és Ancelottin szocializálódó –Zidane olaszos Realja is pragmatizmusával járt elöl. Míg Simeone egyenesen várat épít, és a falak mögül tüzel. Mint a trójaiak.

Az Atlético 1-6-3-1-es védelmi blokkja az első meccsen (kép: M4 Sport)

A Chelsea – angol erőforrások, német edző kombó – támadó ötöse ellen hatfős védelemmel állt fel az első meccsen: a szélességet szavatoló szárnyvédők és a center közti területeket veszélyeztető támadókkal szemben kvázi négy középső védővel, a két oldalán hátravont szélsőkkel zárta le a réseket. És valójában nem is volt meglepő húzás. Egyszerre teremtett létszámfölényt, csökkentette előnyére a játékteret és adta át a labdát, hogy ne is legyen lehetőség az elvesztése után rendezetlenül fogadni a gyors ellencsapásokat.

A stratégia nem változott, csak testre lett szabva: Simeonéval korábban egyetlen gólt sem kaptak, ha BL-tavaszon hazai pályán kezdtek egy párharcot. Vereséget meg egyáltalán nem szenvedtek pályaválasztóként. Az elavult idegenben szerzett gól szabály kapóra jön ehhez, mivel 0-0-ról várni a visszavágót egyáltalán nem előnytelen. De mint tudjuk, nincs Trója faló nélkül. Giroud ollózása odüsszeuszi fortéllyal ért fel, ám előtte az Atlético alkalmi jelre – lásd: hátrapassz – portyázó védekezése a jobb szélen megcsúszott, a francia csatárra játszhatták a labdát, aki a megnyíló területre csúsztatott, és innentől a madridiak rohantak az események után.

Londonban aztán a nyíltabb megközelítés és az Atléticóra amúgy is jellemző jelentős kezdeti nyomás után fokozatosan vált egyre nyilvánvalóbbá, ebben a formában nagy a különbség, a spanyolok hiányosságai mindenhol kiütköztek. A játék fókusza immár a kapujuk elől a pálya centrumára esett, ahol emberfór helyett a Chelsea visszalépő támadóival kialakult 4:3 elleni erőfölényt kellett kompenzálni, miközben a terület nőtt, mert a Werner sebességétől való félelem egyre mélyebbre tolta a belső védőket, míg a támadók letámadni próbáltak. Így a letámadásból sem sikerülhetett profitálni, labdaszerzésből tiszta helyzeteket kialakítani. Az első tizenhatoson belüli lövéssel végződő akciójukat a párharc 165. percében jegyezhettük fel.

Amint megjelentek a meccsképben az átmenetek, elveszett a kontroll. Tomas Tuchel a sebességet emlegette a találkozó előtt, Simeone a dinamikát hiányolta a lefújás után. Az összjáték kifinomultsága a világ tetejére emelte a spanyol labdarúgást, ezekre az erényekre támaszkodva újultak meg a németek és az angolok, nem is szabad veszni hagyniuk recesszióban sem, de most eljött az idő, hogy spanyolok tanuljanak.

További hírek