Musorujsag
Élő Eredmények
 
×
Élő stream csatornák X

A BL-tavasz adhat rá választ, meddig elég csak gólokat rúgni

| Petykó Adrián
Egy nappal Lionel Messit követően Cristiano Ronaldo is újabb emlékezetes este végén mondta ki a döntő szót a Bajnokok Ligájában, de a Manchester United – és a PSG – kilátásait épp az korlátozza, hogy a kivételezett sztár státusza nem illik a riválisok diktálta tendenciákba.

„Farkas ezúttal nem nagyon vette ki a részét a mezőnymunkából” – virított a Népsportban a másnapi verdikt ’66 szeptemberében, miután Farkas János négy góljával 4-2-re verte a magyar válogatott a franciát.

A gól azóta is ritka tünemény, a játék misztériuma, így azokra, akik a titok ismerői, azaz a gólok szállítói, továbbra is nagyobb dicsfény vetül. De bő öt évtized alatt a futball komplexitása csak fokozódott, és egyre égetőbb kérdés, megengedheti-e bármely csapat, hogy kizárólag a befejezésekben vegyen részt a csatára. Főleg nehézkes ezt tárgyilagosan boncolgatni, ha minduntalan túlcsorduló érzelmeket kiváltó pillanatokat okoznak a szurkolóknak.

Sir Alex Fergusont nem taktikai zsenije tette utánozhatatlanná, hanem a tisztán látása. A manchesteri érdekeket soha szem elől nem tévesztve követte kérlelhetetlenül a trendeket. Senki nem nőhetett a szívéhez annyira, hogy ne dobja, midőn a korszellem azt megkívánta. A megfelelő döntésekkel font győztes aura még ma is meghatározza a United megítélését. Ole Gunnar Solskjærnak is nehéz örökség ez, holott a kerete erőssége minimum karcolja mentora bármely időszakáét, sőt a legtöbbet felül is múlja. Mégsem érezni, hogy ura lenne a helyzetnek, aki irányt szabna a történéseknek.

Nagyjából Ferguson visszavonulásával egyszerre kezdett világszerte szárba szökkenni a BL-döntőben az MU-t kétszer is megleckéztető Pep Guardiola Barcelonájának hatására a letámadás általános elterjedése. A Sir búcsúzásul még visszavágott a hangos szomszédnak, de a modern presszing tempójával már nem kellett megküzdenie, és mából nézve a City már több, mint kekeckedő városi rivális, Guardiolával az innovációk egyik legfőbb diktálója. Ahogy Jürgen Klopp és Tomas Tuchel is, hogy Gian Piero Gasperinit meg se említsük, és csak Solskjær hazai riválisaiból szemezgessünk. Mégsem igazodik hozzájuk a norvég. Hogy azért, mert nem is képes rá, esetleg a körülmények áldozata, az mindegy: mert Cristiano Ronaldo kivételezett státusza nem teszi lehetővé, hogy minden játékosára számítson, ha a labda mihamarabbi visszaszerzéséről van szó.

A pátoszos talpra állások külsőségeiben idézhetik az egykori legyőzhetetlenségbe vetett hitet, mégis jelentős a különbség, mert ha valami nem vitt közelebb a célhoz, akkor nem volt az az érzelgős sztori, ami Fergusont meghatja – hangozzék bármily romantikusan, hogy a klub ikonikus alakja és a közelmúlt legnagyobb legendája visszahozza a régi szép időket. A versenyképességet eddig sem a támadópotenciál korlátozta, és várható volt, hogy a visszatérő Ronaldo sem most zárja el a másfél évtizede megnyitott gólcsapot. Ám hogy kinek a nevéhez kötődnek ezentúl az egyébként mások által eddig is megszülető gólok, az aligha orvosolja a rendszerszintű problémákat, mi több, fokozhatja. A The Athleticben megjelent táblázat – a Premier League támadói által kifejtett presszióról – hűen tükrözte, miért nem tudják istenigazából a kezükbe venni a sorsukat Manchesterben, vagyis magas blokkal két legyet ütni egy csapásra.

Legfőbb sztárjuk privilégiuma, hogy nem helyez nyomást a labdakihozatalokra, így pedig nehéz kordában tartani az ellenfeleket, egyszerre megnehezíteni a támadások kibontakozását és tartós nyomás alá helyezni a védelmeket. Tanújeléül az Atalanta ellen sem fűződött egyetlen labdaszerzés sem a hazaiak Mason Greenwoddal és Marcus Rashforddal teljes támadótriójához*.

A labdavesztés után Cristiano Ronaldo (jelölve) nem segít be a manchesteri visszatámadásba, veszélyes helyen elveszített labda helyett így az Atalanta lehetőséget kap támadásépítésre (forrás: M4 Sport)

A szituáció rímel a PSG ugyancsak régről húzódó dilemmáira. Ott Lionel Messi kirakatigazolásával tetézték a csapattörésből következő gondokat. Viszont tagadhatatlan, egyelőre kellően hangzatosan keveredtek ki a pácból az érintettek, és kedvező tálalásban tolhatják el maguktól a kellemetlen témát.

Mégiscsak emlékezetes fordítások, szólók, vagy három pontot hozó gólok fedik el, harsogják túl a lelepleződés valós veszélyeinek jeleit. A kétségkívül emocionális feltámadáshoz azért a City párizsi meddőségéhez foghatóan jött jól az Atalanta emberezős védekezése, amely amint elcsúszik, a megnyíló területekkel kimondottan a kezére játszik az individualizmust előnyben részesítő, gyors támadók és fantáziadús szervező körül forgó elképzelésnek. Talán nem véletlen, hogy a szezon legmeggyőzőbb előadását az olaszokhoz hasonló felfogásban játszó Bielsa-féle Leeds kiütésével tette le az asztalra a United. De ne feledjük, a világ egyik legtehetősebb klubjánál a második félidőre a komplett védelmét elvesztő kiscsapat felülmúlását – a tárgyilagosság végett az MU két legjobban fizetett játékosa többet keres, mint a bergamóiak teljes kerete – öltöztették a heroikus győzelem ünnepi gúnyájába.

Ugyanakkor sem az MU, sem a PSG eredménysorából nem köszön vissza az a meggyőző teljesítmény, amelyre a gazdasági fölényükből következtethetnénk. Valójában csapatként nem többek, mint amit az egyéneik összessége kínál. A hőn áhított trófeákat elhappoló riválisaikat éppen ennek ellenkezője jellemzi, nincs is a soraikban egyetlen privilegizált delikvens sem.

Könyörtelenül körvonalazódik, hogy a kivételezettek korának végleg bealkonyul. Dárdai bonmot-ja után szabadon, már nincsenek spílerek, vagyis hát még Messi, de ha nem megyünk bele a hitvitába, és Ronaldót is hozzávesszük, akkor is szembeötlő, mit értek el az utóbbi esztendőkben azok a csapatok, amelyek e két kiemelkedő gigásszal álltak fel.

A Barcelona egyre korábban kapott és – Rómától a Liverpoolon és a Bayernen át a PSG-ig – mind nagyobb pofonoktól zúgott ki a BL-ből, a spanyol bajnokságban legutóbb már a dobogó alsó fokával is meg kellett elégedjen. Ahogy a Juventus is elveszítette kilenc éve tartó hazai dominanciáját, miközben a CR7 brandje köré újrahuzalozott imázstól remélt európai tróntól az Ajax, a Lyon és a Porto lökte távolabb és távolabb. Az argentin és a portugál klasszis góltermését nem érhette kritika – jelenleg is három-három gólnál járnak már –, de együtteseiknek és edzőiknek eddig nem sikerült kiegyensúlyozni, hogy labda nélkül kvázi emberhátrányba kerülnek.

Amíg olyan, bátor és nyitott stílusuk mellett elkötelezett ellenfelek jönnek szembe, mint az Atalanta és a Leipzig, amelyek amúgy sem felívelő szakaszukat élik, a téridő-kontinuum még megadja a lehetőséget, hogy a klasszisok kompenzálják a helyettük is melózó társaikat. Arról nem is szólva, hogyha utóbbiak közül valaki még fel is nő melléjük, mint tette ezt a kimagaslót nyújtó Bruno Fernandes.

Választ arra, hogy az élményt nyújtó gólok mámora kiválthatja-e a mezőnymunkát, szokás szerint tavasszal kapunk, amint az erőviszonyok kiegyenlítődésével élesre fordul a dolog – a vihart jelző felhők addig még csak gyülekeznek.

*whoscored.com

Borítókép: Cristiano Ronaldo (kép: m4sport.hu/forrás: mti)

További hírek