„A testem és az elmém is megtört” – bulimiájáról vallott Szilágyi Liliána

Őszinte blogbejegyzésben vallott súlyos egészségügyi és lelki problémáiról Szilágyi Liliána, Eb-ezüstérmes, kétszeres ifjúsági olimpiai bajnok magyar úszó, aki évek óta mentális betegségtől, bulimiától és szorongástól szenved.

(fotó: http://lilianaszilagyi.com)

A 21 éves úszónő részletesen elmesélte, hogyan alakult ki betegsége egészen kicsi korától kezdve, amelynek fő oka megfelelési- és eredménykényszer, illetve a torzult önkép volt. Problémáiról közvetlen környezetében is kevesen tudtak, honlapján most mindent leírt hosszú vallomásában, amelyet változtatás nélkül közlünk.

„Szeretnék megosztani veletek egy fontos dolgot!

Amit le fogok írni, az még mindig nagyon nehéz nekem, de remélem, hogy lesz olyan, akinek segíteni fog legalább egy kicsit.

Az elmúlt években bulimiával és hatalmas stresszel küzdöttem. Nagyon kevés ember tudja ezt rólam, mert nem voltam kész arra, hogy felvállaljam.

A történet kezdete, mint mindig, a tökéletességre való törekvésről szól. Egészen életem kezdetétől arra voltam kiélezve, hogy egy okos, sikeres és mosolygós nő legyek, tökéletes testtel, nem mellesleg megállás nélkül ragyogva.

Kiskoromban husi gyerek voltam így a szüleim, hogy lefogyjak, beírattak balettre és ritmikus gimnasztikára az úszókarrierem előtt, hogy lefogyjak. Remek kezdés volt, hogy kialakuljon bennem egyfajta kellemetlen érzés a testemmel kapcsolatban, de ez ekkor még stabilnak mondható volt. Ahogy múlt az idő, elkezdtem sikeres lenni mind a sportban, mind a tanulmányokban. Rengeteg csodás lehetőség és cél volt előttem, a körülöttem levők pedig biztosítottak arról, hogy csinálnom kell. Én pedig minden szinten azon voltam, hogy ennek meg is feleljek. Szerettem volna a sikereimmel örömet szerezni mindenkinek, és ennek az érzésnek alárendeltem mindent.

Hétköznapokon reggel 5-től este 11-ig rohantam az edzések és az iskola, illetve a magánórák között. Hétvégeken még több edzés és még több tanulás. Nem volt megállás, nem volt pihenő.

Ez a fajta időbeosztás rettentően szoros volt, kicentizve minden percem, sokszor enni sem volt időm rendesen. De nem érdekelt. Minden erőmmel azon voltam, hogy teljesítsem a szüleim, edzőim és a tanáraim igényeit. Az erőfeszítéseim sikerekké váltak, és ez azt eredményezte, hogy nagyobb elvárások elé kerültem. Természetesen még nagyobb örömmel fogadtam és egyre többet... és többet... és többet adtam, mígnem elfogytam. Megszűnt a határ köztem és a másoknak való megfelelés között. Nem voltam a saját életemnek szereplője többet. Elfelejtettem hallgatni a testemre, amely egyre csak jelezte, hogy ereje végét járja, és ha így folytatom, nem lesz jó vége.

Lassan, de annál biztosabban a stressz, a helytelen étkezés miatt és a megfelelő pihenés nélkül bekövetkezett a holtpont. A testem és az elmém is megtört. Az iskolában az agyam alig volt használható és egyre kevesebb edzés volt, amit végre tudtam hajtani. A testsúlyom ingadozni kezdett és hihetetlen fájdalmak kezdtek jelentkezni a hasamban. De nem lehetett megállni, mert az elvárások nyomtak tovább...

Amikor először kezdtem hánytatni magam, az leginkább a stressz miatt volt. Megijedtem, és életemben először segítséget kértem (utóbb kiderült, nem megfelelő helyről), amire a válasz hárítás volt. „Nem az én dolgom”, avagy „Ne reagáljam túl”. Attól a ponttól kezdve elhittem, hogy ez a büntetésem. Személyre szabott bűnhődés, amiért nem tudok 100%-ot nyújtani. Gyenge vagyok, és megérdemlem. Természetesen az is közrejátszott, hogy így talán a súlyom csökkenni tud. (Kedveseim, a bulimia nem fogyaszt!)

Nem szeretnék részleteket megosztani veletek, de szokásommá vált elég gyorsan. Bárhol, bármikor. Versenyeken is. Tökéletesen uralma alá hajtott a dolog és átléptem minden határt. Nem tudtam megállítani, és nem ismertem be magamnak, hogy bajban vagyok – vagy azért, mert féltem, vagy azért, mert túlságosan meg voltam törve.

Kettő évvel ezelőtt realizáltam, hogy az, ahogyan élek, szépen lassan felemészt, szó szerint. A hasam folyamatosan fájt és rosszullétek gyötörtek. A bőrömön pedig kezdtek jelentkezni az elváltozások. Az elején úgy gondoltam, hogy egyedül is meg tudom oldani, ám a helyzet egyre rosszabb és rosszabb lett. Nehezen tudtam elfogadni, hogy segítségre van szükségem és nem igazán tudtam, hogyan is kezdjek neki. Elmentem pár orvoshoz, hogy legalább kivizsgáltassam magam és az eredmények nagyon nem voltak jók.

A májam, a vesém, az inzulinom és az összes vitaminom és hormonom instabilan működik. Az immunrendszerem gyenge, és a bőröm semmilyen védelmet nem képez magának ezáltal. Nem csak mint élsportoló, de mint egy hétköznapi ember sem vagyok egészséges. Mindez azért, mert szerettem volna másokért élni, ezért meghazudtoltam minden fájdalmamat. Nem hallgattam a testemre, sem pedig a szívemre. Elárultam saját magamat.

A legnagyobb bátorságomat összeszedve elkezdtem mozdulni a változás felé, és elhatározni, hogy új utat kell találnom. Életem legnehezebb időszakán vagyok túl, és amit átéltem, senkinek sem kívánom.

Hogy összegezzem a dolgokat, elkezdtem felfedezni magamat újra. A kapcsolataimat, az álmaimat, a céljaimat, a határaimat. Azt, hogy nem kell félnem megmutatni magamat és kapcsolatokat kialakítani.

Mondhatni, az utolsó pillanat volt észbe kapnom, még mielőtt képtelen lettem volna a lépésre.

Amikor elkezdtem a változás folyamatát, tudtam, hogy nagyon nehéz és hosszú lesz. Ugyanakkor minden egyes momentuma megéri, mert így esélyt adok annak, hogy megismerjem magamat és azt, hogy ki is akarok lenni!

Az úton pedig eddig rengeteg új élményben volt részem. Kinyitottam a Világ felé és ÉLETET kaptam válaszul, az összes csodálatos, lélegzetelállító, és olykor sokkoló élményeivel.

Minden pillanatával szerelembe tudok esni, mert az összes az enyém. Megtanultam ezt a leckét, és megtaláltam azokat az embereket, akikre számíthatok, s ezáltal nem félek attól, ha akadály vagy nehézség elé kerülök, mert tudom, hogy ez része az életnek.

Még most is nehéz az étkezéssel való viszonyom és a bulimiámmal való küzdelem is, de tudom, hogy jó úton vagyok, mert nem félek már szembenézni a gyengeségeimmel. Nem akarok többet megjátszani vagy elbújtatni bármit is.

Szóval ez a történetem. Azért akarom ezt megosztani veletek, mert úgy érzem, hogy ez alatt az időszak alatt is rengeteget tanultam magamról és hogy mennyi változáson is estem keresztül. Úgy gondolom, hogy nagyon sokan vannak olyan helyzetben, amiben én voltam!

Így az üzenetem Nektek, mindannyiótoknak az, hogy ne féljetek a változásoktól, attól, hogy felvállaljátok Magatokat és kövessétek az álmaitokat. Hogy azok legyetek, akik akartok lenni!

Éljétek a SAJÁT életeteket és szeressétek MAGATOKAT!

Köszönöm, hogy elolvastad!

Sok szeretettel,

Liliána”