Eliud Kipchoge a Nike Vaporfly Next% nevű futócipőjében érte el a fantasztikus időt, többen azonban a lábbeli betiltását követelik, mivel szerintük sportszerűtlenül nagy előnyhöz juttatja annak viselőjét. A „csodacipő” lényege, hogy a talpába épített karbonlemez és hab úgy ellöki a földtől a futót, mint egy minidobbantó. Becslések szerint a lábbeli akár öt százalékot is hozzáadhat a futó teljesítményéhez.

Eliud Kipchoge cipője, amelyben 1 óra 59 perc és 40 másodperc alatt teljesítette a maratoni távot Bécsben 2019. október 12-én (Fotó: EPA/Christian Bruna)

A Nemzetközi Atlétikai Szövetség egyelőre nem döntött a cipővel kapcsolatban, de más sportágakban is történt már olyan, hogy egy forradalmi újítást betiltottak, míg bizonyos találmányok átmentek a vizsgán és szerves részévé váltak az adott sportágnak.

A súlyos összegekből, az űrtechnológiát is segítségül hívva, hosszú évek alatt kifejlesztett, majd betiltott sporttalálmányok közül talán a legismertebb a 2008-ban megjelent cápadressz, amely gyakorlatilag második bőrrétegetként funkcionált az úszók számára. A test nagy részét lefedték, minimalizálták a közegellenállást, a feszesség miatt a bőrre kifejtett állandó nyomás pedig fokozta a vérkeringést, csökkentette a görcsök valószínűségét, lassította az izmok fáradását. Továbbá ha a háromrétegű, varrás nélküli ruha felvételekor levegő szorult alá, a vízben nagyobb felhajtóerőt biztosított, így sokkal hatékonyabban lehetett vele haladni. A teljesítmény növekedése látványos volt: több mint száz világcsúcs született cápadresszben, Michael Phelps nyolc olimpiai aranyérmet szerzett benne. A cápadressz-korszak azonban mindössze két évig tartott, a nemzetközi szövetség a viselője számára aránytalanul nagy előnyt jelentő csodadressz használatát 2010-ben betiltotta. Azóta csak textilből készült ruhában lehet úszni és az is szigorúan meg van határozva, hogy a sportolók teste milyen arányban lehet elfedve.

Michael Phelps a 2008-as pekingi olimpián (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

A legismertebb betiltott után következzen az a sporttalálmány, amely debütálásakor nekünk, magyaroknak okozta a legnagyobb fájdalmat. Az 1954-as labdarúgó-világbajnokság berni döntőjében az Aranycsapat abszolút favoritként lépett pályára a németek ellen. Ennek ellenére Puskásék 3–2-re kikaptak, a vereségben pedig több más körülmény – meg nem adott gól, Puskás sérülése, metamfetamint használó német játékosok – mellett döntő szerepe volt annak is, hogy a szakadő esőben játszott mérkőzés előtt kapták meg a németek az Adidas-alapító Adi Dassler által készített, cserélhető hosszabb stoplikkal rendelkező új futballcipőket, amelyek a felázott talajon jóval könnyebb mozgást biztosítottak, mint a magyarok által használt hagyományos focicipők, amelyek ráadásul az esőtől másfél kilósra nehezedtek, szemben a németek – akkoriban – ultrakönnyűnek számító lábbelijével. A „csavaros” stopliscipőből később óriási sikersztori lett, a mai futballcipők előfutárának tekinthető.

Puskás Ferenc, Hidegkuti Nándor és Kocsis Sándor az 1954-es világbajnokság berni döntőjében (Fotó: MTI Külföldi Képszolgálat)

Folytassuk egy újabb magyar vonatkozású sporttalálmánnyal, méghozzá a Németh Miklós által kifejlesztett gerellyel! Az 1976-os olimpia gerelyhajító bajnoka visszavonulása után kezdte el gyártani a messzebbre repülő, érdes felületű gerelyeket. A Flying History nevű szerrel tényleg hatalmasakat dobtak az atléták, Németh Miklós tanítványa, a cseh Jan Zelezny 1990-ben előbb 89,66 méterre, a brit Steve Backley pedig később 90,98 méterre javította vele a világcsúcsot. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség 1991-ben betiltotta az érdes felületű gerelyeket, mivel a dobások nagysága már a stadionokban versenyző többi sportolót és a nézőket is veszélyeztette. Más kérdés, hogy Jan Zelezny 1996-ban így is 98,48 méterre javította a világrekordot.

Németh Miklós az 1976-os montreali olimpián (Fotó: MTI/OL/AP)

Ha már atlétika, akkor a rúdugrásban az számított forradalmi újításnak, amikor elkezdték az üveggyapotból és műanyagból készült rudat használni. A rúd a huszadik század elején még bambuszból készült, amely ugyan hajlékony volt, de gyakran eltört, nem kevés érvénytelen gyakorlatot és sérülést eredményezve. A bambuszt a negyvenes évektől fokozatosan felváltotta az alumínium, ez ritkábban tört, viszont nem volt annyira rugalmas. A hatvanas évek elején jelentek meg a műanyagból és üveggyapotból készült rudak, amelyek egyszerre voltak hajlékonyak és ellenállók. Amíg viszont ezek nem terjedtek el, komoly előnyt jelentettek azon atléták számára, akik már hozzájutottak az új technológiához, az eredmények ugyanis ugrásszerűen megnőttek az új rúddal.

Kevéssé közismert találmány a brit kerékpárversenyzők számára a 2012-es londoni olimpiára titokban kifejlesztett, akkumulátorral működtő, fűthető nadrág. A sportolók bemelegítés közben viselték a Loughborough Egyetem és az Adidas által közösen megálmodott ruhadarabot azért, hogy az izomzatuk lényegesebb fizikai fáradozás nélkül érje el és tartsa meg az ideális hőmérsékletet, ahogyan a Forma-1-ben használt gumiabroncs-melegítők is működnek.

Természetesen a teniszt sem kerülték el a forradalmi újítások, amelyek labdák és az ütők anyaga mellett a húrozást is érintették. 1977 októberében a franciaországi Aix-en-Provence-ban rendezett ATP-torna döntőjében a világelső, 46 mérkőzés óta veretlen Guillermo Vilas Ilie Nastaséval találkozott. Mindenki az argentint tartotta esélyesnek, csakhogy a román játékos egy új húrozási technikát alkalmazott. A német Werner Fischer által kidolgozott módszer lényege, hogy az ütőt duplán húrozzák fel, ezáltal az azzal megütött labda íve kiszámíthatatlan lesz. Nastase 6:1, 7:5-re vezetett, az argentin a harmadik játszmában feladta a meccset. A módszer végül nem lett forradalmi, mivel a nemzetközi szövetség rövid úton betiltotta ezt a fajta húrozást.