×

Ricciardo megnevezte öt leginkább alábecsült F1-es ellenfelét

A semmittevés idején új naplósorozatot indított Daniel Ricciardo. Első írásában összegyűjtötte azt az öt ellenfelét, akiket szerinte a leginkább alábecsült a közvélemény.

Motor Racing - Formula One World Championship - German Grand Prix - Race Day - Hockenheim, Germany Daniel Ricciardo és Jules Bianchi (Fotó: XPB)
„Szeretnék valamit kicsit másképpen csinálni 2020-ban, ezért közzéteszek egy naplót. Pár gondolat a versenyzésről, pár az F1-en kívüli életről, listák, egy kis zene és más sportágak” – harangozta be közösségi oldalán Daniel Ricciardo új "projektjét". Nem először vezet naplót, korábban a Red Bull oldalán rendszeresen jelentek meg sok esetben igen érdekes vagy elgondolkodtató írásai, melyek nemcsak egy versenyző életébe, de az ő gondolkodásmódjába is bepillantást engedtek.

Első írása egy 5-ös lista. Azon versenyzőket vette sorra, akikkel volt alkalma megküzdeni pályafutása során, de akik szerinte nem kapták meg a valós képességeiknek járó elismerést a közönségtől és a szakmától. „Nemrég mondták, hogy összesen 62 különböző versenyző ellen küzdöttem meg az F1-ben 2011 óta. Emiatt egy kicsit visszatekintettem: vajon meg tudnám nevezni az összeset? Volt pár név a listán, akik már jó ideje eszembe sem jutottak. Meg tudom-e nevezni azt a mindössze három versenyzőt, akivel mind a 171 versenyemen együtt vettem részt? Lewis és Seb neve hamar beugrik, de ahhoz már több idő kellett, hogy rájöjjek, Sergio Pérez volt a harmadik. Ez kissé elgondolkodtatott” – vezette föl témaválasztását.

Daniel Ricciardo (Fotó: XPB)



Mint írta, a valaha volt legkeményebb ellenfeleit a statisztikák alapján nem nehéz megneveznie, az viszont már elgondolkodtatóbb, kik a leginkább alábecsült ellenfelei, akiket ő maga jobbnak tartott, mint a kívülállók.

Elsőként Marcus Ericsson nevét írta listájára, akivel már 2009-ben összefutottak a híres makaói F3-as versenyen. „Akkor ő szerezte meg a pole pozíciót, és aki erre képes, az nem egy vasárnapi sofőr! Az akkori rajtlistáról hatunk került be később az F1-be. Marcust juniorként nagyon sokra tartották, de úgy éreztem, a hírneve nem maradt meg, miután az F1-be érkezett. Pedig a tempója határozottan megvolt. A 2018-as szezonban az Alfa Romeóval (akkor még Sauberrel – a szerk.) láthattuk, hogyan kezdte az idényt Charles Leclerc ellen, de aztán Charles újoncként egyre erősebb lett, és azóta bizonyította, hogy igazi élversenyző. Marcus tempóját viszont érzésem szerint sokan alábecsülték” – védte meg az F1-ből 2019-ben kiszorult svédet.

Marcus Ericsson (Fotó: XPB)



Ricciardo második alulértékelt ellenfele Jules Bianchi lett. Kiemelte, a 2014-ben tragikus körülmények között elhunyt franciát valójában nagyon is sokra tartotta a szakma, és jövőbeli Ferrari-versenyzőként tekintettek rá, ám ő elsősorban az eredményei és a ki nem teljesedése miatt tette a listájára. „Valójában nem becsülték őt le, de sosem láthattuk egy igazi topautóban, ezért az emberek talán sosem ismerték el, hogy mennyire jó volt vagy jó lehetett volna. Emlékezhetünk a versenyére 2014-ben Monacóban, ahol pontot szerzett a Marussiának, a csapat első pontjait. Monaco olyan, mint Makaó, ott nem lehet mázlival jó eredményt elérni, és ez teljesen megérdemelt volt.”

„Fiatalon a gokartban Jules volt ’az’ úr. Viareggióban, Olaszországban találkoztunk egy, a Formula Medicine által szervezett edzőtáborban, ahol mindenki korunkbeli volt, 17 éves. Mindenki úgy kezelte őt, mintha már F1-es versenyző lenne. Megismerkedtünk, barátok lettünk, és hamar rádöbbentem, ki is volt valójában, mit ért el azelőtt, hogy Európába érkeztem volna. Ez is egy olyan dolog, ami csak még szomorúbbá teszi az ő történetét. Ha egy élcsapat versenyzője lett volna, futamgyőztessé vált volna, ebben biztos vagyok. Úgy érzem, amit manapság Charles (Leclerc) csinál, Jules is elérte volna. Mintha Charles a megkésett verziója lenne annak, amit Jules ért volna el” – elmélkedett Ricciardo.



Az alábecsült versenyzők közé sorolta még a gokartban abszolút sztárrá vált, de az F1-ben igazán befutni nem tudott Vitantonio Liuzzit, aki történetesen a legelső csapattársa volt az F1-ben. „Mindig is azt mondtam, ő a legjobb gokartos, akit valaha a hátán hordott a Föld. Még az ausztrál gokartmagazinokban is Liuzzi volt az, akivel hirdettek, ő volt a gokartozás Schumacherje akkoriban. Eljutott az F1-ig, és nyilvánvalóan fejlődött, de valahogy sosem működött nála a dolog. De gyors volt, és felnyitotta a szemem, amikor mellé érkeztem meg újoncként a HRT-hez. Akkor már az F1-es pályája vége felé járt, és be kell valljam, én is alábecsültem egy kicsit, szóval igazán meglepett a nyers tempójával. A versenytempója talán cserben hagyta, de ahogyan egy körön nyomni tudta, az nagyon figyelemreméltó volt. Emlékszem, az első évemben, 2011-ben Budapesten azt gondoltam, sikerült jól összeraknom a köröm, de még így is leiskolázott. Akkor azt gondoltam: »Oké, ez a fickó gyors!« A nyers tempója száz százalék, hogy megvolt.”

Vitantonio Liuzzi (Fotó: XPB)



Ricciardo Bianchi egykori marussiás csapattársáról, Roberto Merhiről is megemlékezett, akit a francia teljesen háttérbe szorított az F1-ben. Vele az olasz Forma–Renault-ban találkozott először 2007-ben, miután Európába érkezett, és abban az évben ők ketten voltak a kiemelkedő versenyzők az újoncok közül. „Nem volt a legjobb a technikai háttere, ezért egyből felfigyeltem rá. A következő évben Valtteri Bottasszal vívtunk a győzelemért az Európa-kupán, de még akkor is Merhit tekintettem a legnagyobb fenyegetésnek. Kicsit olyan volt, mint Max Verstappen, mert fantasztikusan uralta az autóját. Megvolt a tempója, nem félt, kockáztatott, úgy éreztem, együtt mehetünk végig a ranglétrán vele. De gyanítom, neki akkor áldozott le, amikor a gumikezelés egyre fontosabbá kezdett válni. A stílusa illett a Forma–Renault-hoz, mert ez volt a leggyorsabb módja az ottani vezetésnek: folyamatos alulkormányzás, lazán és gyorsan. Ez nagyon mert neki, de az F1-be nem hozhatta át. A gumik mindig a határon voltak, nagyon érzékenyek és sérülékenyek, és ez a hozzáállás nem működött.”

Roberto Merhi (Fotó: Batchelor / XPB Images)



Ricciardo az 5-ös listáját egy meglepő névvel zárta: Jenson Buttonével, 2009 világbajnokáéval. „Hogy lehet egy világbajnok alulértékelt? Jensonnak volt pár nagyszerű éve az F1-ben, de úgy vélem, 2011-ben, amikor Lewis volt a csapattársa a McLarennél, és le is győzte őket nyílt csatában, nem volt egyszerű dolga. Emiatt tettem őt a listámra. Olyan ’igazi’ pályákon győzte le Lewist, mint Szuzuka, és a versenytempója… 2011-ben volt a csúcson szerintem. Jenson kicsit más volt, mint a többség, jó csapat vette körül, visszafogott volt, gondos, nagyon tiszta, selyemsimaságúan vezetett. Még ma is ő legjobb, akit valaha láttam a nem teljesen esős és nem teljesen száraz viszonyok között. Az a kanadai 2011-es győzelem – valójában két futammal a pályafutásom kezdete előtt – pedig az egyik legjobb F1-es verseny volt, amit valaha láttam.”



Ricciardo írása végén még említést tett két további versenyzőről, akiknek a listájára tételén erősen elgondolkodott. Egyikük Robert Kubica, akit bár balesete előtt szintén sokra tartott a szakma, a tavalyi teljesítménye alapján sokan mégis csak legyintettek rá, mivel sima vereséget szenvedett George Russelltől. „Van egy új generáció, amely talán nem tudja mennyire jó volt. Amikor az F1-be kerültem, Mark Webber mesélte, de Fernando Alonso is emlegette, mennyire jó volt. Ő volt az a fickó, akire ha feltűnt a visszapillantómban, azt mondtam: »Atya-gatya, Kubica van mögöttem!«”

A másik több tiszteletet érdemlő versenyző szerinte Paul di Resta, aki az F1 előtt még egy bizonyos Sebastian Vettelt is le tudott győzni csapattársként. „Őt ki- és bedobálták a sportágban, pedig jó F1-es versenyző volt. Mindig úgy tűnt, a határán táncol annak, hogy aláírjon egy nagy csapattal, de sosem jött neki össze. Hasonló, mint Jenson, nagyon számító volt, precíz a volánnál, technikailag a csúcson” – méltatta a skótot.

Ricciardo összegzése tanulságos. Kiderül belőle, hogy a látszat sokszor csal, az ítélkezéssel pedig érdemes csínján bánni. Miközben a kívülálló hajlamos pusztán az F1-es eredményeivel mérni egy-egy versenyzőt, akár egy legyintéssel elintézni őt, néha érdemes arra gondolni, hogy minden egyes ítélettel pályafutásokat, embereket, sorsokat, történeteket söprünk félre, anélkül hogy egyáltalán meglátnánk és alaposabban megismernénk őket.