Musorujsag
Élő Eredmények
×

A sörhasú bácsik számtalan rekordot megdöntöttek az egyszerű kocsmajátékban

A sörhasú bácsik számtalan rekordot megdöntöttek az egyszerű kocsmajátékban

m4sport.hu | Szepes Viktor
A PDC-dartsvilágbajnokság idén is szebbé tette az ünnepeket. Hozott a fa alá három kilencnyilast, 180-as rekordokat, elképesztő meccseket, ezért pedig a sörhasú, öregedő, de mégis nagybetűs sportembereknek is hálásak lehetünk.

Megvédeném Peter Wrightot. Megvédeném Michael Smith-t. Megwade-eném James Wade-et, de még Gerwyn Price-t, Gary Andersont és Johnny Claytont is.

Bár szerencsére az egész világon – különösen Magyarországon – egyre többen ismerik el a dartsot sportnak, és annak profi művelőit valódi sportembernek, klasszisnak, példaképnek, az egyszerű demagógiák a 2022-es PDC-dartsvilágbajnokság alatt sem tértek téli álomra:

„A darts nem sport, csak korosodó, sörhasú csávók kocsmajátéka” – hirdették.

Mindezt hangoztatni valószínűleg a könnyebb út, s talán még meg is értenénk azok elkeseredettségét, akik feleekkora sikerért, elismertségért és pénzért egy életen át kondiznak, de ezt a nézőpontot talán a kelleténél vékonyabb vonal határolja el a „fociban 22-en kergetnek egy labdát” vagy a „Milák Kristóf csak gyorsan kapálózik a vízben” ideológiától.

Való igaz, a dartsban a legkevésbé sem a proteinshake, hasizom-xilofon és a bicó-tricó hengerel, de egy sport sava-borsát nem a résztvevők testi ereje adja, az „csupán” a hendikep lehet. A sport esszenciája az általa előállított egyéni és társadalmi katarzis, a legszórakoztatóbb, legizgalmasabb közösségkovácsoló erő.

Ezt pedig Peter Wrighték a 2022-es PDC-dartsvilágbajnokságon (is) a legmagasabb szinten szolgáltatták.

A világbajnokság 96 résztvevője nemcsak valódi sportoló, de bebizonyosodott, hogy gigantikus erő birtokosa is. Mert a tábla előtt, a reflektorok melegében, a színpadon, ahol több millió ember (ha csak a kamerákon keresztül is) figyeli a versenyzőt, ahol fontok százezreire megy a játék, ott csak az tud kiszállni bullal, zsinóron gyártani a 180-asokat, neadjisten kilencnyilast dobni, aki mérhetetlen mentális erővel rendelkezik.

A mentális erő kialakításához pedig ugyanúgy a munka, az alázat és az elhivatottság (na jó, meg nem kevés pénz) a sárgaköves út, mint egy futballista, kajakozó vagy súlyemelő esetében. A különbség az, hogy ezt a karriert szinte soha nem késő elkezdeni, a darts az egyik legkortalanabb sport, példaként elég csak Peter Wrightot említeni, aki 39 esztendősen jutott döntőbe először PDC-tornán, világbajnoki címeit pedig tíz, illetve tizenkét évvel később nyerte.

Nem éppen akadémista: Peter Wright 49 évesen lett először világbajnok (fotó:MTI/Kovács Tamás).

A bajnokok mentalitása, végtelen ereje pedig csak a legfelső lépcsőfok. Egy játékos megfelelő technikája relatív hamar kialakulhat, de ennek a tökéletesítéséhez, és a megfelelő fej kialakításához hosszú évek gyakorlása és rutinja kell. Ez egy olyan út, amelyet csak sportra termett, úgyszólván bajnok tud végigjárni.

Bejgli, csillagszóró, darts

A mentális erőből fakadó teljesítmény, illetve a Professional Darts Corporation rendkívüli munkája és leleményessége pedig már évekkel ezelőtt kicipelte a dartsot a kocsmaajtón, s feltette a sport világszínpadára. A szervezet elképesztően vakmerő ötlettel telibevágta a világbajnoksággal a karácsonyt és a szilvesztert, amellyel a versenyzők családjain kívül osztatlan sikert arattak. A legtöbben már eleve legyintettek volna az egyetemes versenynaptár legfehérebb foltjára, a PDC ellenben arcátlanul lecsapott a lehetőségre. Ezzel pedig két kígyót ütöttek egycsapásra!

Egyrészt december végén semmilyen más komolyabb esemény nem osztja meg a sportrajongók figyelmét, másrészt pedig a háztartásokba fokozatosan bekúszott a dartsvilágbajnokság, mint az adventi készülődés és a két ünnep közötti regenerációs időszak alapvető kelléke. A vb olyan elemi szükséglete lett a karácsonynak, mint a csillagszóró, a bejgli vagy az adventi koszorú, a Mennyből az angyal és a Csendes éj között bevonulózenéket és Russ Bray-koncertet hallgatunk, a pásztorok, pásztorok pedig nemcsak Jézus születése, de Price kilencnyilasa miatt is örvendezhettek.

Így lett az időzítés telitalálat, a sportág pedig nagy részben ennek köszönhetően látványosan növekvő népszerűségnek örvend. Egy baráti társasággal már évek óta a darts-vb a legszentebb újévi programunk, de az elmúlt hetekben rengeteg korábbi dartsszűz ismerősöm keresett meg tippekért, méltatta a közösségi médiában a játékosokat, zsinórban bújtak elő a látens Anderson- és Wright-fanatikusok.

Mindez pedig annak a színvonalnak, azoknak az izgalmaknak köszönhető, amelye(ke)t a világbajnokság játékosai odapakolnak. Ha valaki belenézett a 2022-es tornán a Price–Huybrechts, Smith–Clayton vagy Wright–Rydz meccsek valamelyikébe, garantáltan beleszeretett a játékba. Az idei világbajnokság (ami úgy idei, hogy a jelentős részét tavaly játszották) a nehézségek ellenére is talán a legjobb volt mind közül.

Pozitív tesztek, negatív közönség

Mert nehézségekből kijutott bőven. Az elmúlt közel két évben nem életbiztosítás nagyszabású sporteseményt szervezni, a Covid-19 alaposan megnehezíti. Egy évvel korábban szinte teljesen zárt kapus volt a darts-vb, a játékosokat izolálták a külvilágtól, s a torna közben így sikerült is megóvni őket a fertőzéstől. Erre az évre kicsit bátrabb verzióra váltott a PDC, a vakcinált nézők megtölthették az Alexandra Palace-t, s a játékosok gyeplője is lazább lett, a meccsek elején és végén feltűnőek is voltak a fantomkézfogások, illetve a játékosok bizonytalansága, ahogy érintés nélkül próbálnak egymással pacsizni, ölelkezni.

Sajnos az omikron-variáns a PDC bástyáit is kikerülte, már Raymond van Barneveld pozitív tesztje is gyanús volt; Vincent van der Voorté, Michael van Gerwené és Dave Chisnallé pedig egyenesen letaglózó: három versenyző is menet közben akadt fenn a PCR-gáton, kénytelenek voltak visszalépni a világbajnokságtól.

Bár veretlen maradt, mégis Michael van Gerwen volt a vb egyik legnagyobb vesztese (fotó: Getty Images).

Valamennyi játékos kiesése megtépázta a torna nimbuszát, de Michael van Gerwent sajnos külön is meg kell említeni, aki gödörből próbálta visszaépíteni magát, s a világbajnokság egyik legnagyobb esélyese volt. Az ő visszalépése nemcsak azért fájt, mert az egyik személyes kedvencem, aki a fent említett elhivatottság és profizmus mintapéldája, hanem azért is, mert biztosan további klasszikusoktól fosztott meg minket, Chizzyvel például összefuthattak volna a negyeddöntőben.

A három versenyző kiválása elég keményen megkérdőjelezte a folytatást, több játékos is utalgatott a halasztásra, de a PDC kitartott a „show must go on!” mellett, utólag talán helyesen, hiszen a 27-i hullám után több versenyben lévő játékos nem fertőződött meg.

A világbajnokság másik fekete pontja is a járványhoz köthető, szerencsére nem ennyire drasztikusan. A korábbi vébéken mindig öröm volt a lelátót nézni és hallgatni is, rendkívül színes egyéniségek jöttek a világ minden tájáról, idétlen maskarákba beöltözve. Ezúttal viszont a rendkívül szigorú beutazási szabályok miatt szinte kizárólag angol szurkolók voltak a helyszínen, ráadásul azok összetétele sem volt éppen szelíd, minden bizonnyal sokan átruccantak az Ally Pallybe azok közül, akik nyáron még atlétamódjára ugrálták át a Wembley-t körülvevő kordonokat.

Ennek pedig kimondottan feszült légkör lett a vége, a külföldi versenyzőket, különösen a skótokat és a walesieket általános ellenszenv fogadta, de más esetben is meglepő gátlástalanságot mutatott a közönség: Fallon Sherrock irányába például úgy mutatta szimpátiáját, hogy ellenfelét, a sportág élő legendájának számító Steve Beatont fütyülte ezerrel, ami több játékosnál is kiverte a biztosítékot.

A legnagyobbat természetesen idén is Gerwyn Price kapta, aki fantasztikus játékos, de vitathatatlan, hogy nemcsak walesi mivolta, hanem az időszakosan visszatérő sportszerűtlen viselkedése miatt sem szívlelik. Price most is felvette a kesztyűt, s a közösségi médiában, illetve egyéb fórumokon üzengetett az angol szurkolóknak, kiesése előtt és után is. Igaz, sem őt, sem Wrightot nem az általános füttykoncert zavarta meg leginkább, hanem az az egy-egy szurkoló, aki a csöndbe kiabált bele a legrosszabbkor, a biztonsági szolgálat megértő asszisztálásával.

A PDC-versenyek közönségére az ilyen mértékű tiszteletlenség nem volt jellemző, bízom benne, hogy a vírushelyzet lecsillapodásának a visszatérő sokszínűség is pozitív hozadéka lesz.

Törtek a poharak, dőltek a rekordok

A fájó koronavírustesztek és a szélsőséges szurkolás ellenére a játék, a sport újabb csodákat hozott, s számtalan rekord megdőlt a világbajnokságon. Mindjárt a legfontosabb a kilencnyilas legek száma, ezen a világbajnokságon három született belőle, amelyre korábban még soha nem volt példa, a tavalyi tornán mindössze egy volt, az azt megelőző négyen még annyi sem.

A sort William Borland kezdte, aki rögtön egy történelmi kilencessel csapott oda: televíziós mérkőzésen először dobott tökéletes leget hirtelen halálban.

Még fel sem ocsúdtunk a fiatal skót szenzációjából, amikor alig húsz órával később a litván Darius Labanauskas is odahintett egy kilencest, míg a rekordot jelentő harmadikat a világelső Gerwyn Price dobta a Smith elleni negyeddöntőben. Érdekes, milyen rossz ómen volt idén a tökéletes kör, hiszen utóbbi kettő végül elvesztette az összecsapását a kilencnyilas után, de a nagyszerű befejezést követően Borland sem nyert már szettet a vébén.

Kilencnyilas legnek a tökéletes kört nevezzük, amikor a játékos az 501 pontját kilenc nyílból, azaz három körön belül befejezi. Ezt csak úgy tudja megtenni, ha nyolc nagy triplaszektort és a végén egy duplaszektort dob (pl. T20-T20-T20, T20-T20-T20, T20-T19-D12).

Maga a kilencnyilas kanyar egy olyan élmény a játékosnak, nézőnek, amelyet nehéz átadni írásban, sőt megkockáztatom, lehetetlen. Még a harmadik is maximális extázist nyújtott.

De ezek árnyékában sem szabad megfeledkezni a kilencnyilas tápanyagáról, kistestvéréről, a 180-as dobásról! A dartsvilágbajnokság feltörekvésével ez a 180 (különösen jó hosszan és hangosan kiabálva) olyan szimbólum lett, hogy a számról már csak keveseknek a diplomához szükséges kreditpontok vagy a háromszög belső szögeinek összege jut eszébe.

A 180-as dobás egy apró örömforrás, ami a téli hónapokban különösen kell az embernek, olyan lélekdonor, mint amiről az Animal Cannibals Szimpla dolgok című száma szól. Ezek a pszichofőnixek pedig a háromhetes világbajnokságon végig melegítettek minket, összesen 859-szer. A vb-rekord 880, amelyet a három elmaradt meccs nélkül bizonyosan elértek volna a játékosok, de így is szépen dőltek a csúcsok: Michael Smith egymaga 83-szor szórt maximumot a táblába, amellyel Gary Anderson korábbi 71-es rekordját adta át a múltnak.

Szegény Andersonnak két rekordját is egy napon belül vették el, hiszen korábban az ő nevéhez fűződött az egy meccsen dobott legtöbb 180 is (22), az elődöntőben Peter Wright, a fináléban Michael Smith is 24-et dobott, így övék az új csúcs.

Peter Wright egyébként épp a korábbi rekorder ellen javított csúcsot, ráadásul az a meccs még egy szenzációt hozott: ketten együtt 39-szer üvöltették meg a szpíkert, elődöntőben soha ennyi 180 nem esett, s ez volt minden idők második leggyakoribb értéke, hiszen 0,939 legenként dobtak egy maximumot. Gary Anderson azért így is örülhetett egy kisebb jubileumnak, hiszen megdobta ötszázadik 180-asát a világbajnokságok történetében.

Az elmúlt évek legizgalmasabb döntője

Érdemes kitérni a két finalistára, Peter Wrightra és Michael Smith-re külön is, nem csak a 180-as rekordjaik erejéig. Egy viadalon rendszerint a győztes visz mindent (hogy Queen után ABBA-t is idézzek), Peter Wright viszont már a torna előtt is épp elég népszerű volt, a második világbajnoki címe csak hab lett a frizuráján.

Peter Wright sikere és a Snakebite-jelenség nagyban összekapcsolódik: amikor a játékos önbizalma bizonyos biológiai objektumok alatt stagnált, felesége hathatós közreműködésével megalkotta a punkszerű, színes egyéniségét, a rendkívül egyszerű, ezért annál ragadósabb tánckoreográfiáját, vagány kinézete pedig a játékát is azzá tette.

A popsztár és a bohóc között valahol félúton elhelyezkedő szerep egyetlen betegségétől nem tudta megfosztani Wrightot, valamiért képtelen megbízni ugyanabban a felszerelésben, s nála már az is előrelépésnek minősül, ha egy-egy gyengébb kör után meccs közben nem cseréli le nyilait.

Peter Wright magában már bízik, nyilaiban még kevésbé (fotó: Getty Images).

Ennek tipikus példája volt a mostani vb, amelynek elején összevissza játszott mindennel, összevisszasága a minőség rovására is ment. A Damon Heta elleni találkozón 0–2-es hátrányban talált rá korábbi szettjére, amellyel onnantól végig is dobta a világbajnokságot, méghozzá brutális teljesítménnyel. Azt persze nem állta meg, hogy közben a nyíl hegyét vagy szárát le ne cserélje, de a testhez hű maradt, a recept pedig csodák csodájára másodszor is vb-címet hozott neki. Bár természetesen az idei nyertes a gyártót leszámítva nagyjából köszönőviszonyban sem volt azzal a nyílkészlettel, amellyel két évvel korábban világbajnok lett.

Michael Smith története egészen más, de abban aligha különbözik Wrighttól, hogy a PDC egyik legszerethetőbb játékosa. A döntő utáni pillanatok, amikor a falnak fordulva zokogott a kihagyott lehetőségtől, valószínűleg sokakat megindítottak (engem biztosan), mert egyébként a közvélemény egyöntetűen állította: Michael Smith megérett a vb-címre.

Azt már az idei világbajnokság előtt is tudni lehetett, hogy nagyon jó keze van a sporthoz, abszolút lezseren hajigálja a brutális tömeget, de a feje eddig mintha nem lett volna elég tiszta, az a bizonyos bajnoki mentális erő hiányzott belőle korábban. Nem véletlenül jutott el már eddig is számtalan nagy torna döntőjébe, de az sem véletlen, hogy kivétel nélkül el is vesztette mindet.

Ezen a világbajnokságon úgy tűnt, a feje utolérte a géppuskakezét, hiszen már az első körben a torna legmagasabb átlagát dobta (106.32), majd a lehető legnehezebb úton evickélt tovább: óriási játékkal búcsúztatta a PL-győztes Johnny Claytont és a címvédő Gerwyn Price-t is. Mindkét mérkőzésen hatalmas lélekjelenlétről és erőről tett tanúbizonyságot, s a vb-cím talán legnagyobb esélyesévé lépett elő.

Talán ezt volt még képtelen kezelni. Jutott már fináléig a legrangosabb viadalon, de három éve van Gerwen ellen a meccs előtt és közben is abszolút az esélytelenek nyugalma járhatta át, gyakorlatilag egy pillanatig sem tűnt úgy, hogy reális sansza van a világbajnoki címre. Idén viszont akadt, kétszer is volt komoly break- és szettelőnyben, mégsem tudott meglógni Wright elől. Kétségtelen, a hajrára a skót űrdartsra váltott (113-as átlagot dobott az utolsó tíz legben), de Smith a tornán már bizonyította, hogy ezzel is képes lehet tartani a lépést. Ezzel együtt így is az elmúlt évek legizgalmasabb fináléját produkálták, ehhez pedig mindkét játékos klasszisa kellett.

De a jég nem tört meg, hiába tűnt úgy, még mindig csak egy erős és rendkívül szimpatikus játékos Michael Smith, nem bajnok. Tegyük hozzá, óriási közhelynek hangzik a „döntő egy teljesen más meccs” és az ehhez hasonló mantrák, de amikor én a baráti dartsversenyünkön 25 néző előtt, egy üveg üdítőért zajló döntőben izzadó tenyérrel, remegve hibázom el a duplákat, akkor elképzelni sem lehet, mit érezhetnek a versenyzők a világbajnoki fináléban. Őszintén kívánom neki (és családjának), jusson el még egy szinttel feljebb.

Váratlan hősök

Smith volt talán az egyik váratlan hőse a vébének, bár kilencedik kiemeltként számíthattunk rá, döntős szereplése kellemes meglepetés volt. S ahogy az lenni szokott, ezúttal is felbukkantak további outsiderek, akik hősiesen meneteltek, s a szurkolók szívébe lopták magukat. Ez a jelenség egyébként is az ünnepi darts-vb sajátja, kimondottan bizsergető érzés egy olyan játékost látni a legjobbak között, aki addig a mezőny perifériáján helyezkedett.

A kézenfekvő példa Callan Rydz, bár ő azért már korábban is mocorgott a PDC-élvonalában. Ezen a vb-n azonban végérvényesen megérkezett az elitbe, szinte makulátlan játékkal, egyetlen szettveszteséggel jutott a legjobb nyolc közé, ahol fantasztikus csatában, tie-breakben maradt csak alul a későbbi bajnokkal szemben.

Rydz a legjobb 16 között egyébként Alan Soutart búcsúztatta, aki szintén egy üde színfoltja volt a vébének. December 23-án nagyon izgalmas meccsen úgy búcsúztatta Mensur Suljovicot, hogy 0–2-es szett- és leghátrányban is volt, nyolc meccsnyilat túlélt. Az elképesztő fordítás után pedig másnap már a polgári foglalkozását űzte, s szolgálatba állt tűzoltóként.

Szintén a legjobb 16-ig jutott az ausztrál Raymond Smith, aki eddig egyedülálló módon egy vb-n szerepelt saját fiával, de azt sem gondoltam korábban, hogy a hollandok közül az óriás Martijn Kleermaker jut legtovább (holtversenyben Dirk van Duijvenbodéval). Okozott kellemes pillanatokat a korábbi kézilabdakapus, Florian Hempel, ahogy a már említett William Borland kilencnyilasa, s Bradley Brooks elleni találkozója is fűszerezte a tornát.

A PDC-világbajnokság tehát idén is szebbé tette az ünnepeket. Hozott a fa alá három kilencnyilast, 180-as rekordokat, elképesztő meccseket. Mák és dió helyett drámával, hatalmas fordításokkal, elhibázott és értékesített meccsnyilakkal töltötte meg a karácsonyi bejglinket, katarzist váltott ki belőlünk.

Ezért pedig a sörhasú, öregedő, de mégis nagybetűs sportembereknek is hálásak lehetünk.

Borítókép: Facebook/PDC

További tartalmak