Musorujsag
Élő Eredmények

Labdarúgó Európa Bajnokság
Élő stream csatornák X

A pillanatnak élünk, de az idő nem a magyar válogatottnak dolgozik

m4sport.hu (címlapi fotó: mti) | Petykó Adrián
A válogatott ugyan nagy lehetőség kapujában toporgott, de a magyar futball valósága nem engedte meg, hogy bebocsájtást nyerjen az Európa-bajnokságot már körön belülről várók társaságába. A márciusi pótselejtezőkben még reménykedhetünk, de hogy miben, azt az időhöz való viszonyunk alapvetően határozza meg.
 

Márai Sándor szerint van a pillanat, amit az idő a mi cselekedeteinktől függetlenül önkényesen hoz és visz. És a pillanatban ott egy lehetőség, aminek pontos ideje van, ami ha elillan, nincs mit tenni, nem tér vissza.

Nos, a válogatott a tudásdeficites futballunk helyiértékétől függetlenül élt meg és szalasztott el egy ilyen pillanatot Cardiffban. A dicsőséges tavaszi hadjárat és a csoporton belüli körbeverések esélyt teremtettek, hogy az utolsó Eb-selejtező döntővel érjen fel számunkra. (Holott valójában csak egy folyamat része, de erről majd később…) Ez a realitások figyelembe vételével majdhogynem csoda, ráadásul a nemzetközi trendeket végig követni próbálta Marco Rossi azzal, hogy miközben az erényeinkre támaszkodott, nem húzta vissza bunkerbe a csapatot.

Ám utóbbi, mivel az alapok hiányosak, úgy a merítés, mint az egyének szintjén, már nem egyértelműen szolgálta az eredményességet. Lehet unalmas mindig a Dárdai-korszakkal jönni – főleg, mert nem tudjuk, hosszabb távon is minden annyira ült-e volna – de a tény attól tény marad: mindig a legcélravezetőbb stratégiával, csapatjátékkal és játékelemekkel sáfárkodott, a védelmi vonalakat ott húzta meg, amit a játéktudásunk megkövetelt, és abból is építkezett. Mindezt úgy, hogy a kerete minősége a jelenlegi fölé pozicionálható, ráadásul annyi hiányzó sosem keserítette a dolgát, amennyi kedden Rossiét.

Az olasz tréner mégis inkább valamiféle kompromisszumot próbál kialakítani a kvalitások és az általa preferált futball között. Ugyanakkor mivel nem vetjük a szemére (sőt!), amikor ez sikerre vezet, azt is igazságtalan lenne számon kérni, amikor nem.

Viszont magyarázatot kapunk, miért kapaszkodik azokba, akiktől a leginkább várhatja, hogy képesek megvalósítani az elképzeléseit. Akik ismerik, és ha nem is a legmagasabb színvonalon, de jártak, járnak azon a nívón, amelyiken a válogatottban helyt kell állniuk. Ilyen a célember, tehát nem elsősorban a góljaiért, hanem a hatékony mezőnymunka miatt pótolhatatlan Szalai Ádám. Vagy Nagy Ádám, különben mi másért kezdett volna még fél lábbal is a szlovákok ellen, aminek – látva sérülése utáni erőállapotát – még Walesben is levét ittuk.

Vagy igen, ilyen Dzsudzsák Balázs is. Nyolc gólunkból hármat köszönhetünk a bal lábának, és mivel jóformán egyedül próbál direktben előrejátszani, körülbelül az egyetlen variáció a labdakihozataloknál, hogy a centrumban felívelés nélkül átjussunk az ellenfél térfelére, ha visszalép a középpályára. Habár sok előnyünk ebből sem származik, mert a többiek vagy lassan veszik észre az alkalmat egy felpasszra, ha egyáltalán…, vagy a folytatásra nincs kellő támogatás. És ne hallgassuk el azt sem, mezőnybeli munkáját tekintve Dzsudzsák már messze nem kilencvenperces játékos.

Mindent mérlegre téve felmerül, hogy a pontrúgásokat leszámítva fölösleges a jelenléte; hogy csupán azért megéri-e játszatni. Hajlunk rá, hogy igen – még ha nem is mindig kezdőként –, azonban kizárólag olyan körülményeket teremtve, amiben jobban érvényesül a hasznossága.

(fotó: MTI/Kovács Tamás)

És Szoboszlai Dominik is megkerülhetetlen. De nem sztárként kezelve. Mindössze első lépéseit teszi meg afelé, hogy mondjuk megközelítse Aaron Ramsey szintjét. Az eddigi karrierje, képességei kétség kívül unikumnak számítanak a magyar közegben, de hát ettől nem esnek hasra a riválisoknál, ott, ahol ez az általános. Nem egyénieskedve, villanásokra bazírozva, karcsú hatékonysággal, hanem fogaskerékként, a közös érdekek szolgálatába állva labdabirtokláskor és az ellen egyaránt. Egyelőre semmiképp sincs komoly hatással a játék képére, ettől függetlenül fontos, alkalomadtán kiemelkedő szerepe lehet az együttesben, hisz’ mindennel képben van, ami a napjaink élfutballjában szükséges.

Jóllehet, amíg ki nem kényszerített egyéni hibáink, értelmetlen faltjaink és egyéni elgondolások mentén széteső védekezésünk felülírják a taktikai értekezleten elhangzottakat…

Az első walesi gól önmagáért beszél. A védekezésünk érthetetlen szélességén túl ott csúsztunk el először, amikor Sallai, Pátkai és Nagy Zsolt sem Allent nem gátolták meg, sem a passzopcióit nem védekezték le a szélen. Aztán a kihúzódó Lang megtartotta a tisztes távolságot Bale-től, hogy a szélső erősebb lábára vehesse a labdát. A visszazáró Pátkai és Nagy Zsolt duó lényegében ugyanazt a területet biztosította, míg Nagy Ádám túlságosan a rövidre, Baráth a számára kiosztott csatár miatt túlságosan a hosszúra helyezkedett, Ramsey pedig kihasználta, hogy egységes álláspont híján a mieink közül mindenki ment a maga feje után. Mert vészhelyzetben az automatizmusok működnek, a beidegződések, amik felénk többnyire tévesek, és semmi esetre sem azonosak. Hogy miért, annak prózai oka van.

Mert Márai nemcsak az adódó és elszáguldó pillanatokról szólt, hanem arról is, hogy az idő annak dolgozik, aki hajlandó minden következménnyel fegyvertárásnak tekinteni, aki kihasználja és megmunkálja.

A professzionális futballt átható, annak külsőségeire koncentráló hazai koncepció elvi hibás, ugyanis olyan nagyot álmodott, annyira felemelte az állát, hogy lefele már nem is figyelt, így játékosnevelésben, -képzésben semmilyen egységes idea nem hatja át az iparágat. Amíg nem kerülnek ki futószalagon piacképes, egyazon mintára gyártott labdarúgók az utánpótlásból, addig ne számítsunk másra a mindenkori kapitánytól, minthogy toldozza-foltozza a hiányosságainkat. Nem kéne másolni senki emberfiát, csak kitalálni, mi mentén képzeljük el a jövőt, és a rendszer minden elemét irányba rakni, ahogy azt tették a hollandok, a spanyolok, az angolok, a belgák, a németek, a svájciak, az osztrákok, a csehek, az izlandiak, stb. Szemben velünk a felsoroltak mindegyikénél négy-öt pontba szedve körül tudjuk írni, hogy fest egy-egy átlagos futballistájuk.

Mert már rég nem a különlegeset kell keresni, a tehetség úgyis felszínre tör. Az nem mindegy, honnan kell kiemelkednie. Amíg nálunk korosztályos válogatottól a felnőttekig az a modern kor egyik legfontosabb posztjának számító szélső védő, aki legjobban hasonlít rá – messziről, körvonaliban –, addig nincs túl magasan a léc.

Akkor kerül magasra, amikor majd ritkán fordulhat elő, hogy a célfutballon kívül ne bízhassunk másban. Amikor ehelyett lesz saját arculatunk hozzátartozó önértékeléssel, és nem fohászunk, hogy valaki élete napján szállítsa az aznapi sikert. Extrákra apellálni egyet jelent a bekalkulált véletlenszerűséggel, holott pont azt kéne csökkenteni. Fokozhatatlan önbecsapás Gulácsit számon kérni, miért nem hozta a bravúrt, mint Hennessey, feledve az azeriek elleni védését mielőtt tévesen érvénytelenítették a bepofozott lecsorgót, ami alapjáraton untig elég kéne legyen egy sorozatban egy embertől. Ez a megközelítés egyértelmű jele, mennyire szűk mezsgyén indultunk el erre a tornára is. Immár sokadjára.

A válogatottunk selejtezősorozatai, és azok minden egyes meccse különálló pillanatok, melyekből felépül az eltékozolt időnk. Tartós, kiszámítható javulást addig ne várjunk, amíg nem alakítjuk úgy az időnket, hogy az egész szerves részeiként jöjjenek, menjenek a benne lévő pillanatok.

További Hírek