Föltámadott az angol, majdnem négyszer is.
Amióta kipihentük a magyar válogatotthoz köthető morgolódás, maximális extázis, matekozás érzelmi hullámvasútját, és már kívülállóként figyeltük az Európa-bajnokság egyenes kieséses szakaszát, a fanyalgás lett az egyik legjellemzőbb kifejező eszközünk, melynek tárgya rendre a Gareth Southgate vezette angol válogatott, esetleg árnyékában a hasonlóan unalmas francia és a „túlronaldósított” portugál csapat volt. Amíg a csoportkörben – főleg annak első két fordulójában – a magyar szereplés, a csapatok és meccsek sokszínűsége, az Európa-bajnokság sportszakmai és kulturális kínálata abszolút magával vitt minket, július elején jöttek a nagyfiúk, zsebre dugták a kezüket, rágyújtottak egy cigire és látványosan vállat vontak. Ha volt is egy-két lelkes jelentkező, aki tekintélyüknek odapörkölt, egy gyors tockossal helyretették. Így érezték jól magukat – mindnyájunk sérelmére.
Tették mindezt a legértékesebb alaptőke birtokosaként. Kik vagyunk mi, hogy stílusukat kétségbe vonjuk, de a defenzív játékfelfogás mégiscsak önazonosabbnak hatott Georgia és Szlovénia előadásában, Jude Bellinghamek, Bukayo Sakák energiáit nyolcvanperces emberfogásba ölni az amúgy igen magas szintet ütő technikai eszközkészlet pazarlásaként hatott (főleg, amikor újra és újra kiderült, milyen „tockosokra” is képesek). Játékosok, nemzetek, akikhez fordulunk, ha az európai futball jövőjét keressük; ám egy kontinenstorna csupán sprintfutam, amiben a túlélés maga az eredmény, a történelemkönyvek félkövérrel jegyzik a továbbjutót, a mikéntet szép lassan kiradírozzák.
Aki csak a túlélésért küzd, nem él túl örökké: mindig lesz, aki (élet)ösztönből megveri – s mostanában nem ritka, hogy a spanyol válogatott, spanyol futball ad leckét a többieknek. Leginkább arról, hogy a foci nem (csak) a túlélésről szól: technikai és taktikai képzettségünk beolvasztása egy szinte tökéletes csapatjátékba. Aztán épülhet köré, a szenvedély, a közösség, a kultúra, ami az egészbe életet lehel.
Az Iniestáék által fémjelzett sikerkorszak után a spanyol válogatott kissé elvesztette identitását, tartalom nélkül halt saját eleganciájába, megspékelve némi „arsenalos” szerencsétlenséggel, ami a döntő szituációkban rendre kivéreztette. A 2024-es Európa-bajnokságra már egy vagányabb csapat érkezett: úri méltóságát nem tépázta magára öltött keménysége. Kiindulópontjaihoz ragaszkodott, bátorságát megtartotta, labdával futballozott, előrefele védekezett, s közben nem hőkölt hátra undorodva, ha egy letámadást át kellett ívelni, taktikai szabálytalansághoz kellett nyúlni, neadjisten pontrúgásból vagy egy az egyekből kellett eredményt elérni. Ebben a válogatottban szinte minden megvan, amit manapság futballként definiálunk, ha úgy tetszik lefedi egy világ igényeit: megtalálja benne a szépet kenőcsszag-fanatikus és xG-hívő, szurkoló és szakember, egyszerre terepe és kiváló egyvelege világsztárkadétoknak és szürke eminenciásoknak, cselsorozatoknak és mesteri háromszögeknek, tinédzsereknek és nyugdíjra pályázóknak, Real Betis- és Manchester City-játékosoknak, bombagóloknak és vonalig vitt sakk-mattoknak.
A végtermék csodálatos: Luis de la Fuente szinte minden fontos korosztállyal felült Európa trónjára. A mögöttünk hagyott egy hónapban a spanyol válogatott úgy nyerte meg az összes meccsét, hogy a harmadik számú kapusán kívül mindenki szerepet kapott a pályán is, tíz különböző gólszerzőt szedett össze (és még volt, hogy az ellenfél is besegített), gyakorlatilag minden támadó statisztikában élen zárt. Nyert gálaelőadással és szenvedve, egyszer hengerelt, máskor hátrányból fordított és a tündérmese gonoszait – mint a sérülések, eltiltások – is simán legyőzte.
Argentína vb-győzelme után egy újabb visszacsatolás: a labdás kontrollra, kreativitásra, összességében a győzelemre és nem a túlélésre törekvő futball jól fizet a nap végén, és hiába a rendelkezésre álló idő szűkös kerete, lehet a válogatottakból – akár sztárok nélkül – is világklasszis csapatot kovácsolni.
Habár fölül a kockázatkerülés, azért a futball az úr.
EPA/FRIEDEMANN VOGEL