Minden idők legjobbja, Lionel Messi a 39. születésnapja környékén sem unja még egy világverseny terhelését, a rekordokat, a nagybetűs focit, most éppen a világbajnoki meccsek és gólok csúcsát döntögeti a maga és a mi örömünkre, két fellépésen eddig szerény öt találat, mintha a világbajnokság még mindig a személyi játszótere lenne.

A vb-n különösen éles a határ közte, és a generáció másik hatalmas egyénisége, Cristiano Ronaldo között, elég markáns szurkolói vélemény, hogy a „minden idők legjobbja”-kérdés ezekben a napokban dől el: miközben Messi üzembiztosan pakolja a szalagra a gólokat, CR7 egy átlag 41 éves játékos benyomását kelti és indokolatlanul támaszkodik rá a portugál válogatott. Természetesen ez hamis narratíva, most a két év korkülönbséget hagyjuk is, az elmúlt két évtized ennél jóval nagyobb versengését másfél hétből leszűrni egyébként is hibás.

Messi világbajnoki címe meg több Aranylabdája persze adukategória, de nem ezek miatt jobb futballista Cristiano Ronaldónál. Azért jobb – és ha Ronaldónál, akkor mindenki másnál is –, mert több van benne abból a megfoghatatlanból, amit talán a legpontosabban ösztönként definiálhatunk, és ami igazán különlegessé teszi az életünket, a sportot, a futballt. Miközben Ronaldo a XXI. század tökéletes futballistaprototípusa, egy sportolóbrand, alsógatyareklám, a kemény munka sírós-mosolygós nagykövete, Belmondo-szintű Profi; vele szemben meg ott van – a Bolha. Az ösztönös zseni, aki újra és újra meglepi az óvatlan nézőt, mert még mindig olyan dolgokra képes, amelyekre ebben a játékban még soha senki, addigi önmaga sem, legyen szó cselről vagy a sokadik gólrekordról. És ez még akkor is maga a csoda, ha a megoldások sikeraránya jóval kisebb, mint pár évekkel korábban.

Ronaldo a színdarab, amin a néző nagyon jól szórakozik, a végén pedig állva tapsolja, de Messié az előadás, amitől szárnyra kap a saját fantáziája is.

Az argentinok koronázott királya pályafutása alkonyára különleges ajándékot kapott – Lionel Scalonit a válogatott kispadjára, ez pedig maga a tökéletes párosítás. Scaloni és az argentin válogatottja egyik fő küldetéseként ellenpólust kínál az elmúlt évek sablonfocijának, a precízre, de szigorúra szerkesztett pozíciós játéknak, megrajzolt passzútvonalaknak. Argentína már 2022-ben is egy sokszínű, szabad, ezáltal kiszámíthatatlan játékkal lett világbajnok, amelyben a rendszert a játékosok egyéni döntései, vagyis az ösztönei adták. Nézzük csak, mit mond Scaloni egy 2024-es interjúban – kritikába burkolt ars poetica:

„Manapság túl sok az elemzés, mindenki tudja, hogyan játszik az ellenfél, a játékos szinte távirányítható. Ebben az esetben fennáll a veszélye, hogy a játékosokból kiöljük az esszenciájukat, a legnagyobb erősségeiket, azzal, hogy folyamatosan megmondjuk előre, mit csináljanak. A gyerekeim Spanyolországban játszanak, és amint megkapják a labdát, már mondják is nekik az edzők, merre passzoljanak. Gondoljatok bele, ha Messinek is nyolcévesen azt mondogatták volna az edzők, hogy csak passzoljon, ma nem lenne ilyen zseniális játékos. Egy hét-nyolcévesnek ne mondja már egy edző, hogy hova passzoljon, fusson átlósan, hadd játsszon a labdával, hadd hibázzon, aztán majd 14-15 évesen kijavítjuk neki! A sport szépségét nem szabad elveszteni!”

Ha ezeket a mondatokat összehasonlítjuk Scaloni argentin válogatottjával, egyből megértjük, miről beszél. Bár a pozíciós váz és a sémák kiindulási pontként szolgálnak, de ezek megvalósítása is a játékosokra van bízva, a labdás játék pedig tele váratlan megoldással, egyérintővel, kényszerítővel, harmadik emberes kombinációval, relacionista játékelemmel – vagyis nem a játékosok felvett pozíciójából, hanem a játékkapcsolatokból generálnak előnyöket.

Esettanulmány 1.0 – a második góljukhoz vezető támadás a 2022-es vb-döntőn:

Mivel az ösztöneinket tudat alatt jelentősen befolyásolja a kulturális környezetünk, nem véletlen, hogy Argentína ilyen futballal jutott újra a világ trónjára – ez van kódolva dél-amerikai DNS-be, ami a pályán ezekben a rögtönzésekben, a játék élvezetében és a kiszámíthatatlanságban nyilvánul meg (nincs két egyforma támadás, nincsenek bejáratott passzútvonalak), és aminek a gyökere amúgy a magyar futballkultúrával, néplélekkel is összekapcsolódik. Ha pedig továbbgondoljuk, nemcsak a Messi+Scaloni páros adja ki igazán, ez a kulturális magyarázata a Real Madrid számtalan BL-címének vagy épp a brazil válogatott identitásválságának – mindkettő genetikája az ösztönökről szól(na), csak utóbbi mostanság ezt kevésbé ismeri fel.

Esettanulmány 2.0 – támadásvezetések Ausztria ellen:

☝️ Főszerepben az egyérintők, kényszerítők, harmadik emberes kombinációk. Érdemes megnézni, egy-egy játékos milyen utat jár be a támadások alatt, az első jelenetben Almada lép vissza, majd támadja a védők mögötti területet, a másodikban De Paul a belső védők között kéri a labdát, majd a jobbszélen felfutva a tizenhatosnál érkezik, a harmadiknál Almada szélességet ad, majd onnan mozog középre Messiékkel kombinálni.

Érdekes ellentét egyébként, hogy Messi igazán a modern pozíciós játék pápája, Pep Guardiola alatt lett a világ legjobbja, talán azóta sem kapott játékos annyi szabadságot Pep csapataiban, mint az akkori sikerbarcelonában Messi.

Leírva – és sokszor a televízión nézve is – ez gyönyörűnek tűnik, de világbajnoki címvédést önmagában nem ér, a megvalósítás minősége sosem lesz állandó. Mégis az egész csapat improvizatív játéka adja a legnagyobb előnyét, az ellenfelek jóval nehezebben tudnak felkészülni belőlük; értsd: hiába érkezik Messi a második hullámban a bal oldali visszagurításra, ahogy pályafutása során nagyjából milliószor tette, az odáig vezető út mindig egyedi. Mert a játékosok ösztöneire épül – Messi és a körülötte forgó rendszer pedig ebben ér igazán a világ fölé.