Ami a kezdőcsapatokat illeti, Tuchel a szokásos 4-2-3-1-es formációra szavazott, a személyi változtatásokat tekintve azonban bőven volt meglepetés az angoloknál.

Norvégia ellen még Konsa kezdett (kényszer)jobbhátvédként, most viszont Reece James tudta vállalni a játékot. Rajta kívül még Spence (O’Reilly helyett) illetve Rogers (Madueke/Saka ellenében) kezdetése is némiképp váratlan volt.

A másik oldalon Scaloni Simeonét tette be a középpálya jobb oldalára De Paul helyére, de ezen kívül pontosan úgy rajzolta fel csapatát, ahogyan arra előzetesen számítani lehetett. 

A mérkőzés kifejezetten intenzív angol letámadással kezdődött: Tuchel csapata magasan presszingelt annak érdekében, hogy vagy a kapuhoz közel szerezzenek labdát, amelyből gyors átmeneteket lehet generálni, vagy hosszú labdákra kényszerítsék az argentin válogatottat.

Sokkal inkább utóbbi valósult meg, vagy ha meg is próbálta a földön kihozni a labdát Scaloni együttese, akkor annak sokszor labdavesztés lett az eredménye, de Anglia ezekből a szituációkból igazán veszélyes helyzetet nem nagyon tudott generálni.

Az első félidő elképesztően kockázatkerülő és kiszámítható játékot hozott mindkét fél részéről, a két kapu alig-alig forgott veszélyben, összesen 3 lövés, 0,07 xG és 7 tizenhatoson belüli labdaérintés a két csapat aggregált mérlege, ami brutálisan alacsony.

Az első félidő lövéstérképe az angol-argentin vb-elődöntőn

Jobbára csak a pontrúgásokból sikerült bármiféle veszélyt teremteni, ugyanis nyílt játékhelyzetből egyik válogatott sem tudott lövésig jutni. Az ilyesfajta megközelítés a hatalmas tét miatt valahol érthető, kicsit olyan érzése lehetett a szurkolóknak, mintha mindenki a másik hibájára várna. 

A második félidő gyakorlatilag ugyanabban a langyos mederben csordogált mindaddig, míg Angliának sikerült ritmust váltania.

A Pickford-Stones-James trió mindenféle nyomás nélkül viszonylag könnyedén játszotta meg a felezőkörig visszalépő Kane-t, aki egy ragyogó hosszú labdával indította az argentin védelem mögé beinduló Rogers-t (ilyen típusú mélységi futásból rendkívül keveset láthattunk az első félidőben). 

Tagliafico kétségbeesett, ollózós mozdulattal próbált felszabadítani, de a lecsorgót Rice gyorsan Rogersnek passzolta, aki tökéletes beadással szolgálta ki a hosszú oldalon berobbanó, és Molinát csúnyán megelőző Gordont, Martíneznek esélye sem volt a hárításra.

Az általánosságban elmondható, hogy egy-egy gól sokszor alapjaiban változtatja meg a meccs képét, ez most ebben az esetben hatványozottan igaz volt: Argentína több sebességfokozattal magasabb üzemmódba kapcsolt, és fokozatosan megkezdte Anglia szisztematikus felőrlését.

Lényegében új mérkőzés vette kezdetét az 55. percben. 

A fenti jelenet a 62. perc eseményeit tükrözi, amikor már igen látványos és jól kivehető volt, hogy miként reagál majd a két edző az egyértelműen fordulópontot jelentő angol gólra.

Argentína erőteljesebben magához ragadta a kezdeményezést, hiszen míg az első félidőben 55%-ban birtokolta a labdát, addig a második játékrészben ez az arány 72%-ra növekedett. De, ami még ennél is fontosabb: ez nem pusztán meddő mezőnyfölény és hátul történő céltalan passzolgatásban öltött testet, hanem rendre sikerült beszorítani Angliát a saját tizenhatosa környékére, az pedig igencsak ritkán jó előjel, pláne egy bizonyos Lionel Messivel felálló Argentína ellen. 

És persze, ez csak egy kivágott meccs-jelenet, de mégis nagyon szemléletes: Anglia éppen 6-3-1-es mély blokkban próbálja meg kivenni a szelet Argentína hajójából, de már ekkor érezhető volt, hogy ez bizony egy kínkeserves és rendkívül izzadtságszagú 40 percnek ígérkezik (Gordon gólja az 55. percben született). Tuchel csapata tehát meglehetősen passzív módon teljesen átadta a labdát az ellenfelének és egy igen szűk, illetve kompakt labda elleni alakzattal próbálta meg lezárni az ún. 14-es zónát (tizenhatos közvetlen előtere, statisztikailag az egyik legértékesebb terület). 

A 64. percben Paredest Nico González váltotta, a 72. percben pedig hármas cserére szánta el magát Scaloni. A cserék egytől egyig remekül szálltak be a friss emberek és mindenki kivette a részét abból, ahogyan egyre jobban a kapujuk elé szegezték a felettébb reaktívvá váló Angliát.

Argentína xT hőtérképe tökéletesen mutatja, hogy javarészt a jobb szélről (és néha a jobb félterületből) tudtak veszélyeztetni, mégpedig azért, mert a szűk angol védekezés teljesen feladta a széleket, tálcán kínálva a lehetőséget a zavartalan argentin beadásokra.

A 69. percben González fejesét még nagy bravúrral védte Pickford, a beadást Messi pontosan ebből a zónából hajtotta végre. Ezenkívül Mac Allister 76. perces óriási kapufája előtt De Paul ívelte be a labdát, szintén a jobb oldali félterületből. És akkor arról nem is beszélve, hogy Messi mindkét gólpassza (előbb Enzo Fernándeznek, majd Lautaro Martíneznek) jobb oldali kombinációból érkezett. Aligha lehet véletlen, hogy Spence oldalát ennyire tudatosan, célzottan és konzekvensen támadta Argentína, aminek meg is lett az eredménye. 

És ha már Lionel Messi, a nyolcszoros Aranylabdás mellett egészen egyszerűen nem lehet elmenni szó nélkül.

Amikor a leginkább szükség van arra, hogy varázsoljon, hogy olyat húzzon elő a kalapból, amire senki nem számít vagy amit senki nem tud lereagálni, akkor rendre megrázza magát. A legmagasabb xT (~0,5), a legtöbb kialakított helyzet (4), a legtöbb tizenhatoson belüli labdaérintés (6), a legtöbb sikeres csel (10!) mind-mind Messi nevéhez fűződik a meccsen, ezek fenomenális számok, utóbbi adatot pedig konkrétan alig lehet elhinni, olyan szinten ritka.

EPA/RONALD WITTEK

Emellett 0,76 xA (várható gólpassz), 96 labdaérintés, 6 támadóharmadba adott passz, 6 szöglet, 21/13 földön megnyert párharc (62%-os hatékonyság) a mérlege, vagyis az argentin fordítás vitathatatlanul legfontosabb figurája volt, már megint. 

Összességében kijelenthető, hogy Anglia a vezetés megszerzéséig sem kockáztatott túl sokat (de legyünk őszinték, az egész tornán ez a megközelítés/stílus jellemezte Tuchel együttesét), de Gordon gólja után viszont teljesen lemondtak a labdáról.

Ami még nagyobb probléma, hogy amikor meg is sikerült azt szerezni, akkor a sok csere miatt már annyira csak a védekezésre voltak berendezkedve, hogy szinte alig tudtak értelmezhető átmeneteket generálni, ha egyáltalán volt ilyen. Beszédes adat: a 67. és a 84. perc között összesen kettő sikeres passza volt az angoloknak.

Argentína pedig Egyiptom után ismét egy emlékezetes fordítást valósított meg és újfent bebizonyította, hogy amikor be kell szorítani az ellenfelet, amikor nagyon szorul a hurok, akkor mindig képesek ritmust váltani. Hogy összejön-e számukra a címvédés, az vasárnap este eldől, az viszont biztos, hogy egy végletekig kiélezett és nagyon szoros összecsapás várható a félelmetes kontrollra és hatékonyságra képes Spanyolország ellen. 

Rövid összefoglaló

Összefoglaló

Hosszú összefoglaló

Világbajnokság, elődöntő, végeredmény:
Anglia–Argentína 1–2 (0–0)
Atlanta, Mercedes-Benz Stadion, 68 239 néző, v.: Elfath (amerikai)
gól: Gordon (55.), ill. Fernández (85.), La. Martínez (90+2.)
sárga lap: Li. Martínez (42.), Romero (51.), De Paul (94.), illetve Anderson (37.)
Argentína: E. Martínez – Molina (Montiel, 72.), Romero, Li. Martínez (Otamendi, 72.), Tagliafico (La. Martínez, 81.) – Simeone (De Paul, 72.), Paredes (N. González, 64.), Mac Allister, E. Fernández – Messi, J. Álvarez
Anglia: Pickford – James (Burn, 82.), Stones (Toney, 96.), Guéhi, Spence (Rashford, 96.) – Rice (O’Reilly, 82.), Anderson – Rogers, Bellingham, Gordon (Konsa, 72.) – Kane