„Ami széppé teszi, gátolja az eredményességét” – írta az argentinok futballjáról Jonathan Wilson, a The Guardian angol (!) újságírója 2010-ben. Nem az volt az Albiceleste legfényesebb időszaka: az 1990-es ezüst és Maradona tündöklése utáni két évtizedben mindössze egyetlen egyenes kieséses párharcot nyert 90 perc alatt, bónuszként Németország bántóan sima négyessel küldte haza Dél-Afrikából. Ez volt az az időszak, amely során Valerij Lobanovszkij, Charles Hughes vagy kishazánkban Mezey György elképzelései mentén az európai foci pragmatizmusra ébredt, a futball pedig egy hosszú utat bejárva játékból piaci termékké változott, csúcskategóriás kiegészítőként edzőket és nem játékosokat feltüntetve. Kialakult és folyamatosan formálódott a labdarúgás idealizált képe, néhány nagy másolásával – és főleg a média segítségével szétterült a kontinensünkön; arra ébredtünk, hogy a legsikeresebb öltözők négy fala közül hirtelen a nappalinkban meg a Twitter-folyamunkon találta magát. A jelszó: (már leírni is durva) teljesítményoptimalizáció.

Mert mit hallunk az edzőktől (a Thomas Tuchel–Kuttor Attila-tengelyen), szakértőktől az elmúlt évtizedben? Kontroll, presszing, hamis kilences, játékosprofil, pozíciós játék, intenzitás, progresszív passz, scouting meg ugye a várható gólok. Mint egy agglegény jól sikerült estéje: modellek egymás hegyén-hátán. A szemünk és az agyunk ebbe szokott bele a mindennapokban, így keretez minden csapatot, játékost, nem mellesleg ennek mentén oktatjuk, neveljük, képezzük a fiatal focistáinkat is. A siker kulcsa, a végső cél pedig a hibák elkerülése, ahogy most én is görcsösen ragaszkodom a billentyűk megfelelő sorrendű leütéséhez, nehogy véletlenül elorntsam az ovlasói élméynt.

A jelenség természetesen nem a futballra vagy a sportra korlátozódik (aki bővebben elmerülne a témában, ajánlom Beregi István videoelemző elmélyedését), a többi iparcikk is sematizálódik, ugyanolyan ruhákat hordunk, ugyanolyan filmeket nézünk, a lakásainkat, házainkat észrevétlenül elcserélhetnénk a szembeszomszéddal, de még a közösségi média is „trendeket” tol az arcunkba, a kreativitást csökkentendő.

Mi ezzel a probléma?

1. Kiveszi a képletből az egyéniségeket, az ösztönöket, az improvizációt, a futballista nem művész lesz, hanem az edző képére faragott droidhadsereg egyik statisztája. Lionel Scaloni egyik híres interjújában panaszkodott arról, hogy a hét-nyolcéves fiának már előre megrajzolt passzútvonalakat mutogatnak az edzőik – hát, lenne nekünk Messink, ha ennyi idősen rákényszerítették volna a csakazértis oldalpasszokat? Ennek egyébként egészen jó ellenpéldája a mostani vb, amely az egyéniségek tündökléséről szól, de a válogatottaknál a ritkábban következő meccsek révén jóval enyhébb a sematizálódási folyamat, ezen a vb-n is az a csapat rakott jó lóra, amelyik a sztárjátékosára épített (kivéve, ha az illető elmúlt 41, de a portugál válogatott rajta túl is a jó játékosok rendszerbe ölésének elrettentő példája volt).
2. A másik hiányzó elem a kulturális kontextus. Ami egyébként összefügg az egyéniségek hiányával: a globalizációval, teljesítményoptimalizálással, másolással saját ösztöneinket gyömöszöljük vissza öntudatlanul is a (jó esetben nemlétező) csodalámpájába. Jamie Hamilton futballelemző pont az argentinok vb-győzelméről írt 2023-as elemzésében emelte ki, hogy egy nemzet futballját ideális esetben nem lehet megérteni a szociokulturális, történelmi, művészeti, politikai, társadalmi körülmények ismerete nélkül. A holland totális futball sem szakmai, hanem szellemi termék és tökéletesen összeilleszthető mondjuk a holland építészettel. Egy futballcsapat játékában igenis vissza kell köszönnie az általa képviselt terület – ország, város, kerület – identitásának, a szurkolói ösztön arra szomjazik.
3. Mivel a mi futballgondolkodásunk eredményközpontú, teljesítményoptimalizáláson alapszik, meggyőződésünk szerint ez a nagybetűs jó. Mindez indokolatlan korlátok közé szorít minket, nehezíti bármi más befogadását, megértését. Kissé furcsa példa: nézzük meg a Paksot, az egyetlen magyar klubot, amelyik mert a globális elvárásokkal és trendekkel szemben gondolkodni a futballról, klubról, közösségről, aztán az alsóházas keretértékével nyert két Magyar Kupát és visszajáró vendég az NB I dobogójára. Csak ami az argentinoknál grillparti, az Bödééknél marhapöri bográcsban.

A bevezetőben említett Jonathan Wilson-idézet a tradicionális argentin futballstílusra, a La Nuestrára („a miénk”) vonatkozik. Nem taktikai elemek összessége, hanem a tradíció és a kultúra futballpályára kitett lenyomata, központban a játékosok intuitív döntéseivel, technikai megoldásaival, cseleivel, gyors kombinációival. Nem egy edzőhöz, sikercsapathoz, hanem az argentin profi futball megszületéséhez datáljuk, amit az argentin utcagyerekek a helyi grundról, az ún. portrerókról magukkal vittek a stadionokba. Az argentin játékstílus intenzív, csapongó, a szemünknek pedig rendszertelen – pont, mint az amerikai nép maga. Harmincméteres bombagólokban, gyönyörű cselekben, körömpasszokban, kényszerítőkben prezentálja a foci szépségét, de ha kemény belépő vagy éppen időhúzás kell neki, áll elébe!

☝️Néhány különböző, de közben mégis nagyon hasonló támadásépítés az osztrákok elleni csoportmeccsről. Visszalépés, majd a pálya közepén gyors kombinációk, kényszerítők.

Több olyan időszak is volt, amikor az argentin válogatott relatív sikertelensége miatt elgondolkodtak, hogy a játékosnevelésbe, taktikai képzésbe nem kéne-e több elemet átemelni Európából, több olyan szakember is dolgozott náluk, amely az itteni tapasztalatait vegyíteni akarta az ország DNS-ével (Marcelo Bielsa most biztos csuklik), de a végén csak visszatalált a La Nuestrához, a mostani állomány pedig erre a játékra több mint tökéletes. Nem véletlen, hogy az argentin válogatottat az elmúlt bő évszázadban szinte kizárólag hazai szövetségi kapitány irányította.

Scaloni és csapata már az előző világbajnokságon is fityiszt mutatott a pozíciós sémajátéknak és átgyalogolt a világon, láss csodát, négy évvel később gyakorlatilag ugyanazzal a kerettel, egy 39 éves kulcsjátékossal ismét döntőben. Szinte ugyanazt csinálja, amit négy éve, csak egy kicsit rosszabbul, az ellenfeleknek pedig mégsincs erre érdemi válasza, mert nem is igazán értik, pontosan mi az a „szinte ugyanaz”. Próbáljuk megfejteni, mikor és hogyan kontrollálja a meccseket Argentína, de erre igazán csak Scaloni és az argentin játékosok tudnának válaszolni. Könnyű (talán jogos is) Tuchelre dobni a vizes lepedőt, de hogy hozd ki az ellenfeled a komfortzónájából, ha annak a határa teljesen ismeretlen számodra? Ráküldheted a két szélsődet a belső védőkre, de mivel a labdakihozatalaik nem rigid struktúrákra, hanem játékosdöntésekre vannak optimalizálva, megoldják úgy is, ha más nem, átívelik és a második labdákból veszélyeztetnek.

Argentin passzkapcsolattérkép Anglia ellen. Az angol letámadás mintegy csapdaként felkínálta a két belső védő közötti opciót, ehhez képest Romero és Lisandro Martínez az egész mérkőzésen egyszer sem passzolt egymáshoz!

Nem arról van szó, hogy a szövetségi kapitány rájuk legyint, „játsszatok!”, aztán csinálnak, amit akarnak, ugyanúgy megvannak a maguk pozíciós elemei, begyakorolt mozgásai (pl. Tagliafico jobbon beindul a védők mögé), de más alapelvek alapján. A pályán a szoros játékkapcsolatokat keresik, funkciókat töltenek be, ha például Messi kihúzódik Molináék helyére, a szélső védő már kerül is mögé, ha Paredes lép vissza, Mac Allister húzódik feljebb, és vice versa. Ezek amúgy az általunk unalmasra nézett pozíciós játék alapelvei is lehetnének, de a gondolati sík és a megvalósítás kimenetele is teljesen más lesz; nem a pályán felvett pozíciókból, hanem az egymás közötti játékkapcsolatokból (meg egyszemélyi Messijükből) generálnak előnyöket. A fent részletezett futballfelfogásunk pedig egy furcsa ellentmondással a kiszámítható játékot detektálja jó edzői teljesítménynek, a kiszámíthatatlant pedig megfejtés híján hiányosnak, pedig csak a befogadása nehezebb.

Az argentin játékosok egyszerűen máshogy reagálnak egyes helyzetekre, mint azt a mi közhelyeink diktálnák.

• Amikor Messi középpályán megindul négy emberrel a nyakán, nem egy esetben úgy veszít labdát, hogy az ellenfél létszámfölényben rákontráz. De megcsinálja újra, újra és újra – mert ösztönösen ez jön belőle. A másodiknál leszerelik, a harmadiknál kiharcol egy sárgát, aztán meg tényleg átviszi négy emberen. Melyik edző mondaná Lionel Messinek, hogy ne menjen neki egy komplett középpályának?
• Ha középen öt egymás utáni rossz kényszerítőből is lekontrázzák őket, rajtuk múlik, hogy megpróbálják-e hatodjára is. Talán jön egy szélső bontás, vagy hatodikra átmennek középen. Ha az angolok már 6-3-1-et védekeznek, hogy minden utat lezárjanak középen, nem derogál nekik a szélen létszámfölényt generálni és ott megbontani őket.
• Letámadásközpontú szemünket bizonyára csípi, amikor egy topcsapat úgy akar labdát szerezni, hogy a tízese a kezdőkörben sétálgat, hát még az, amikor hátrányban is visszaáll a saját térfelére és engedi az ellenfelet adogatni. Diktálják ők a ritmust saját maguknak.
• Vajon hány magyar utánpótlásedző tépné ki a haját, ha a belső védője úgy küldené el a két rárontó ellenfelet, mint tette azt Romero?  Semmi kockázat, kérem, mert az hibákat szül, amik nem részei optimalizált valóságunknak.

• A legtanulságosabb pedig megnézni, miként reagál az argentin csapat, ha hátrányba kerül. Egyrészt, bármikor gólt kapott a tornán, jól jött ki belőle, rögtön maga felé fordította a momentumot, másrészt volt elégszer bajban a brigád, de láttunk rajtuk egyszer is kapkodást, pánikot, bármit, ami arra utalt volna, hogy nem a komfortzónájukban futballoznak? Bosszankodnak az argentin védők, hogy minden meccsen dobnak egy elemi hibát? Hát, szinte üvöltenénk a tévé előtt, hogy Messi 0–1-nél legalább kocogjon oda a zászlóhoz szögletet rúgni, ha nem is sprintel, Messi nyugodtan odasétál, mert tudja, nem ezen a két másodpercen múlik. Soha nem ezen múlt. Ez pedig már rámutat, mentálisan mennyivel a többiek előtt járnak az argentinok, nem utolsósorban azért, mert az ösztöneikkel futballoznak, az érzelmeikkel, a tiszta döntéseikkel uralkodnak a játék felett.

Ha nem vezet Argentína a hajrában, hagyj fel minden reménnyel.

És akkor itt tegyünk egy gyors zárójelet, mi történt az angol–argentin elődöntőn Gordon gólja után. Azt persze megértem, hogy az angol sajtó és Tuchel egymásra mutogat, kinek a taktika nem tetszik, kinek az ország DNS-e, de a helyzet az, hogy miután az argentinokkal megtörtént a számukra legjobb dolog – hátrányba kerültek –, minden dimenzióban lefocizták az angolokat. A letámadásukat gond nélkül átjátszották, az ivószünet utáni buszt pedig ott és akkor bontották meg, ahol és amikor akarták. Nem az angol válogatott visszaesése és Tuchel döntései, hanem az argentin csapat oldaláról érdemes megoldást keresni – egész egyszerűen ennyivel jobb a jelenlegi angol brigádnál, szisztematikusan, precízen fojtotta meg, még egy kicsit játszott is az étellel, mielőtt elfogyasztotta.

Anglia védekező akcióinak hőtérképe az Argentína elleni első és második félidőben. Ordító különbség, több, mint amit egy sima szerkezetváltásnak betudhatnánk.

Láttunk a közelmúltban ennél erősebb argentin keretet? Láttunk még jobb állapotban lévő Messit? Láttunk. De nem láttunk jobb csapatot – és itt jön be a képbe Lionel Scaloni is. Mert nagyon szép tündérmese, amit itt fejtegettem az identitásról meg a kultúráról, nyilván nincs belőle vb-döntő, ha nem találkozik a megfelelő játékosminőséggel és csapatszellemmel, a szövetségi kapitánynak pedig már a kiválasztásban is jelentős a szerepe. Ha pedig a teljesítményoptimalizációt La Nuestrára fordítjuk, Messi-központú, Messi alá dolgozó, Messit kiszolgáló, Messivel jól együttműködő keretet kell összetenni, mert ezen a szinten akkor igazán jó a csapat, ha Messi is igazán jó. Egy mindenkiért, mindenki egyért – csak itt az az „egy” konkrét személyre vonatkozik.

A legproduktívabb játékosok Anglia és Argentína oldalán.

Az argentin válogatott szerda esti kezdőcsapata kilenc helyen egyezett meg a négy évvel korábbi elődöntőével, de a 2022-es döntős kezdőből is csak Di María hiányzott (igazoltan) az angolok ellen. Ez az állandóság erősíti a játékoskapcsolatokat pályán és azon kívül, kapásból komoly versenyelőny a többiekkel szemben, és már egy világbajnoki cím bizonyítja, hogy a szürke eminenciások társasága a lehető legboldogabban dolgozik Lionel Messi alá, mert az ösztöneiből tudja, ez a csapata érdeke. Militár Iván, Amerikában élő futballedző „közös hit szolgálatának” aposztrofálta az argentin játékosoknál ezt az állapotot, hiszen mindenki elfogadta, hogy a sztár helyett is piszkosmelót kell elvégezni, övék a taktikai szabálytalanság, a sokadik intenzív futás, a kapitányé pedig a gól, a dicsőség, a halhatatlanság. A gólörömök, meccs utáni ünneplések, de akár a kevésbé szimpatikus kakaskodások is megmutatják egy közösség működési mechanizmusát – legyen szó arról, hogy Messi egészséges módon állam az államban, vagy arról, hogy egyébként tényleg bármeddig elmennek a másikért. A hű szolgálat önmaga jutalma: csak előlépett hősként időközben Enzo Fernández, Julián Álvarez és most Lautaro Martínez is.

Ez az egyenes kieséses szakasz is rámutatott: nem ismerjük az argentin válogatott határait. Zöld-fokiak ellen? Szenvedtek, aztán nagy nehezen továbbjutottak. Egyiptom? Szenvedtek, aztán nagy nehezen (no meg bírói segítséggel) továbbjutottak. Svájc? Szenvedtek, aztán nagy nehezen továbbjutottak. Anglia? Szenvedtek, aztán nagy nehezen továbbjutottak. Valójában fogalmunk sincs, az argentin válogatott mikor szenved, nem tudjuk, éppen mennyire produkálja teljesítőképessége csúcsát. Kellett szerencse is? Kellett. Kedveztek a bírói döntések, akár már az Algéria-meccsen? Kedveztek. De ha ezzel, meg a Tuchel-féle indokolatlan behátrálással, taktikai alapon elintézzük az argentin válogatott menetelését, akkor újra és újra megtapasztaljuk az élményt: gyengének érezzük őket, bírókra mutogatunk, mégis ők nyernek. Mert a sikerük kulcsa az ösztöneikben, a játék nem mérhető elemeiben van – és ezt át is transzformálják mérhetőkbe, úgyis mint sokkal racionálisabb futóteljesítmény vagy épp a gólok száma.

Argentína első és második félidei (plusz hosszabbítás) lövéstérképei az egyenes kieséses szakaszban. 15 kísérlet (ebből csak hat a boxon belülről) az első játékrészben, három és félszer annyi azután.

Nemcsak azért lesz nagyon érdekes vb-döntő, mert Messi majd’ húsz éve megfürdette a kicsi Lamine Yamalt egy kádban, vagy mert a két nemzet évtizedek óta nem látott közös tétmeccset. Hanem azért, mert Spanyolország a másik olyan csapat, amely az ösztöneiben és a képzési rendszerében rejlő futballkultúrát a jelenlegi játékoskeretével és szövetségi kapitányával a pályán is csúcsra járatja, ami legalább annyiban tér el a La Nuestrától, mint amennyire hasonlít rá. És bár az Opta meg az átlag európai futballszurkoló kapásból rávágja, hogy Spanyolország a világbajnoki döntő nagy esélyese, s biztosan jobb csapat, mint Messiék eddigi ellenfelei, ameddig nem értjük meg az argentin válogatottat, nem lehet belőni a szakmai limitjét sem.

A labdarúgás pedig a végén csak kivillantja a foga fehérjét: hiába tündököltek ezen a vb-n a sztárok, hiába ment nagyot Vinícius Jr., Mbappé, Dembelé, Haaland, Kane és Bellingham – a döntőt nem ők játsszák, hanem a két legjobb csapat.

A Spanyolország–Argentína világbajnoki döntőt vasárnap 21 órától az M4 Sporton élőben közvetítjük, a felvezető műsor 19:15-kor kezdődik.