Danke, Niki!

Végső búcsút veszünk a Forma–1 karakteres legendájától, hősétől, aki a vesztesekkel volt, de győzni tanított.

Niki Lauda (Fotó: Mercedes)

–Niki! Már úgy vártalak! – James Hunt széttárja karjait, és egy öleléssel fogadja régi barátját. Majd mielőtt túlzásba esnének, azért finoman hátrébb lép, és rosszalló mosollyal számon kéri rajta a közös történetüket feldolgozó film túlzásait, az akkoriban elejtett érzelgős nyilatkozatait: –Ennyire azért nem hiányozhattam!


Még csak a „der-die-das” szentháromsággal és különböző esetű variációival ismerkedtem, de már voltam annyira mániákus F1-megszállott, hogy ne elégedjek meg a vasárnap délutáni versenyközvetítésekkel. Ha a német RTL műsora is véget ért, késő délután jöhetett a Sport am Sonntag az osztrák ORF1-en – rendszerint Niki Laudával elemzőként. A „der-die-das”-on kívül még viszonylag keveset értettem belőle, sajátos beszédstílusa pedig még később is okozott némi nehézséget, mégis lestem minden szavát.


Az arcán egy letűnt kor nyomait viselte. Minden egyes heg egy csatából visszatért hős kitüntetéseként parancsolt tiszteletet, így értés nélkül is figyelni kellett rá. Még annak is, aki élőben sosem láthatta őt versenyezni.




Niki Lauda (Fotó: XPB) Niki Lauda (Fotó: XPB)


Aztán teltek az évek, és egyre jobban értettem a németet, ezzel együtt a híres Legendát is egyre jobban ki- és megismerhettem. Azt, ahogyan a szótárban már olvasott szavakat formálja, de azt is, ahogyan a gondolatait fűzi. Megtanított olyasmikre, amikre a német órák nem. Egyre többször értettem meg a véleményét, egyre többet tudtam meg az életéről, és a figyelmem nemhogy csökkent volna irányába, egyre jobban összpontosult rá.


„Na ugye, a Lauda is ezt mondta!” – hangzott el jó párszor önigazolásként egy-egy versenyhelyzet kapcsán.


Nehéz ember volt, és nem is mindig lehetett egyetérteni vele. Nem volt mindig igaza, de mindig az igazgat mondta. Azt, amit érzett és gondolt. Sallang és manír nélkül. A maga osztrákos-laudás németjével. És ezért még akkor is tisztelettel hallgattad, amikor mondjuk az ellentétes oldalon álltál.


Talán már nyelvvizsgára készülhettem, amikor igazán tudatosult bennem, nemcsak a német nyelvet sikerült magamévá tennem az ő hathatós segítségével, hanem egy keveset a híres szemléletmódjából is: néha szükség van a kegyetlenségre és a kendőzetlen őszinteségre ahhoz, hogy a valósággal szembesülj, és se mást, se magadat ne csapd be.


Volt, aki számítógépnek nevezte őt, a maga érzéketlenségével, pragmatikus gondolkodásmódjával, rideg célszerűségével. De aki csak ennyinek tartotta, az csupán a hegeket látta az arcon, nem azok történetét.




Niki Lauda (Fotó: GEPA / XPB Images) Niki Lauda (Fotó: GEPA / XPB Images)


Amikor 1976-ban a kórházi ágyon fekve hallgatta az utolsó kenetet föladó papot, csak arra gondolt, nem ezt várná tőle, hanem a biztató szavakat, hogy Isten vigyáz rá, reményt ad neki. Amikor felesége síró arcát látta, és a róla már lemondó orvosok reménytelen értékelését hallotta, csak arra tudott gondolni, hogy ilyen könnyen őt le nem írhatják!


„A testem nem működött, nem tudtam mit csinálni. De az agyam még igen, így ezt kellett használnom” – mesélte az elhatározás pillanatáról, amikor úgy döntött, az életben maradásért csak azért sem fog elaludni, csak azért sem fog törődni a fájdalommal és a mindenütt látott reménytelenséggel, tudata fölött addig fogja megtartani az irányítást, amíg rá nem beszéli vele a testét is a maradásra.


70 évig maradt így köztünk.


Egy idő után valahányszor őt néztem és hallgattam, e történet volt a kulissza a mindig változó tartalmú nyilatkozatok mögött. A kulissza, amely súlyt és értelmet adott a nyers őszinteségének, a szenvtelen nyíltságának, akár a játszmázást megcélzó, tudatosan megosztó kijelentéseinek. Ugyanazon számítógép céltudatossága állt ezek mögött, amely 1976 augusztusában életben tartotta a szenvedő testet.


Niki Lauda nemcsak németül és a Forma–1-re tanított, de arra is, hogy időnként muszáj figyelmen kívül hagyni az érzéseket, felülemelkedni rajtuk. Ahhoz, hogy előrébb jussunk, és egyáltalán lehessenek érzéseink. Ahhoz, hogy egy elénk gördülő akadállyal szembesülve ne torpanjunk meg se fájdalomtól, se félelemtől, se az önbizalom hiányától, melyek mind csak az agyunk szüleményei, amit mi irányítunk. Hogy sose a kerülőutakat válasszuk, hanem a legrövidebb egyenest, az őszintét. És hogy csak a célt, valamint annak akár matematikai pontossággal kiszámítható elérési módját tartsuk szem előtt, mert van, hogy csakis így juthatunk el odáig.




Niki Lauda ( Fotó:  Ehrhardt / XPB Images) Niki Lauda ( Fotó: Ehrhardt / XPB Images)


Amikor 2016 telén kiállt a sport legnagyobb sztárjait felvonultató Laureus-gála színpadára, hogy átvegye az életművéért járó elismerést, a sok sztár ugyanolyan komoly arccal figyelte minden szavát a szokatlan módon öltönyös, de a megszokott módon piros sapkás legendának, mint én tettem már a „der-die-das”-szal való ismerkedés kezdetétől. Aurája az egész termet betöltötte, szavai pedig – mint mindig – őszinték és megfontolandóak voltak. Az agyig és a szívig hatoltak egyszerre.


„Én ezt a díjat a veszteseknek ajánlom” – jelentette ki. „Azért, mert saját tapasztalatból tudom, hogy nyerni egy dolog, a vereségből mindig sokkal többet tanultam a jövőre nézve. Ha veszítesz, erősebb leszel.”


Mindannyian vesztesnek születünk. Ha más nem, az idő ellen legalábbis senki sem nyerhet. De amíg tart a verseny, bárki válhat győztessé is. Csak mernie kell megbirkózni fájdalommal, félelmekkel, az önbizalom hiányával, s tudni kell nemet mondani az őszintétlen kerülőutakra, mert ezek a tekintetünket mind csak elviszik a kijelölt útról és az elérendő célról.


Ahogyan azt Niki Lauda életében megvívott küzdelmei során megmutatta: mindez csak egyetlen puszta döntés kérdése.


1976. augusztus 1-jén reggel Bécs leghíresebb hídja, a Reichsbrücke váratlanul a Dunába dőlt. Pár órával később a Nordschleifén lángba borult a Ferrari, benne az F1 akkori egyik legnagyobb hősével. Ausztria a büszkeségeit siratta.


A híd megtört, ő nem.


2019. május 29-én a bécsi Szent István-katedrális fölött megnyílt az ég. Pár órával később Niki Laudát elindították utolsó útjára. A komor felhők könnyeikkel árasztották el a téren összegyűlt tömeget, és az F1-ből ismert egók, a harcosok, a világ minden pontján hősként csodált nagyságok is könnyes szemmel, fájdalmas arccal álltak díszsorfalat a közülük távozó előtt. Párás tekintetük épp olyan mély tisztelettel követte a koporsót, amilyennel a világnagyságok figyelték a vereség fontosságáról szónokló legendát, azon az életművét díjazó gálaesten. És olyannal, amilyennel egy „der-die-das”-szal még csak ismerkedő, de az F1-et már szenvedélyesen szerető gyerek figyelte az értetlenül is fontosnak tűnő szavait a versenyvasárnapok délutánján.


Az ég könnyezett – és most az egyszer talán ő maga is – csak egy pillanatra, egy visszafogott könnycseppel. Mert látta, mit hagyott hátra, hogy mennyien szerették, és hányak életére gyakorolt hatást valamilyen módon.


Aztán bizonyára megrázta magát, az észszerűsége úrrá lett a szívügyeken, és Hunthoz fordult: –James, nézd csak ezt a sok marhát! – mutatott az égből lefelé. –Itt szomorkodnak, puccosan, feketében gyászolnak és sajnálkoznak, pedig örülniük kéne. Még odalent lehetnek, akadályokkal szembesülhetnek, elbukhatnak és talpra állhatnak, hogy erőssé váljanak a még hosszabb élethez.


Ő erősebb már nem lehetett ennél, így tiszta szívvel távozhatott. Amit pedig hátrahagyott nekünk, azért csak hálásak lehetünk.


Danke, Niki!




Fotó: MTI/EPA Fotó: MTI/EPA