Csupán egy alkalommal képezte a Forma–1-es világbajnokság részét az angliai Donington versenypályája, a futam megrendezéséhez vezető úton az első lépést így is már az 1930-as években megtették. Az akkor mindössze tizenéves Tom Wheatcroft persze még nem tudhatta ezt, amikor kerékpárra pattant, hogy megnézze a szülőföldjének pályáján rendezett versenyt, melyen a korszak nagyjai, Rudolf Caracciola, Bernd Rosemeyer, Tazio Nuvolari és Dick Seaman álltak rajthoz, többek között a híres és rettegett ezüstnyilakkal, a Mercedes és az Auto Union gépcsodáival.
Ezek voltak az első hivatalos nagydíjak a Donington Parkban: 1937-ben Rosemeyer nyert az Auto Unionnal, 1938-ban Nuvolari. Az 1939-es harmadik versenyre aztán a világháború kitörése miatt már nem került sor, ám a fiatal Wheatcroftnak az elsőkön szerzett élmény is volt annyira meghatározó, hogy örök életre beleszerelmesedjen az autók és az autóversenyzés világába. „Százhetven mérföldes tempóval érték el az egyenes végét. A hang és a szag is szenzációs volt” – emlékezett vissza első találkozására ezzel a világgal.
A kenyerét később az építőiparban kereste, ami elég bevételt biztosított ahhoz, hogy szenvedélyes autógyűjtővé váljon. No meg később a gyerekként látogatott, 1931-ben megépített, a háború ideje alatt átmenetileg járműraktárnak használt Donington Park tulajdonosává.
Wheatcroft 1964-ben egy Forma–1-es Ferrarit vásárolt magának, amit előszeretettel tesztelgetett (Chevrolet-motorral…), később saját versenycsapatot is alapított, amellyel egy Brabham-gépet is megvásárolt, aztán 1971-ben övé lett a doningtoni versenypálya is. Részben azért, hogy helyet adjon egyre bővülő versenyautó-gyűjteményének (múzeuma a mai napig megvan), részben azért, hogy megvalósíthassa nagy álmát, és Forma–1-es versenyt rendezhessen rajta.
Az őt ismerő Bernie Ecclestone-tól meg is kapta erre az ígéretet, 1988-ban pedig már be is került pályája a Forma–1 versenynaptárjába. Csakhogy a brit autósszövetség végül úgy határozott, hogy a Brit Nagydíjat inkább mégis Silverstone-ban rendezi meg, így Donington hoppon maradt.
„Megvásároltam a pályát, és minősíttettem arra, hogy nagydíjat lehessen rajta rendezni. De sehová sem jutottam, és ez nehéz volt. El lehet képzelni: ott volt Silverstone, Brands Hatch, ők osztoztak a nagydíjon, és nem adták azt. Szóval semerre sem tartottunk” – mesélte próbálkozásairól évekkel később Wheatcroft. „Aztán nagyon hosszú harc után 1983-ban adtak egy ötéves határidőt, majd 1988-ban jött a brit szövetség, meggondolta magát, de azóta sem tudom, hogy miért. Gyanítom, a régi cimborák szóltak közbe. Összesen ötször kaptam ígéretet arra, hogy futamot rendezhetek, de valamilyen okból sosem jött össze.”
Pedig keményen próbálkozott – még azzal is, hogy Ír Nagydíjként törjön be az F1-es naptárba, ám a brit szövetség nem ment bele, hogy egy évben két futamot is szervezzen. Legalábbis nem vele. „Azt mondták, soha nem lesz két verseny ebben az országban. Aztán derült égből villámcsapásként John Webbnek odaadták az Európa Nagydíjat, amit el sem tudtam hinni” – utalt arra, hogy az egyetlen futam rendezéséhez ragaszkodók 1985-ben a korábban Silverstone-nal éves váltásban Brit Nagydíjat rendező Brads Hatch-ben Európa Nagydíj név alatt rendezték meg második versenyüket, melyen egyébként Nigel Mansell pályafutása első futamgyőzelmét aratta.
Wheatcroftnak itt lett elege, még keményebben próbálkozott, és nyolc esztendővel az utolsó angliai Európa Nagydíj után 1993-ban lehetőséget kapott az 1993-as Európa Nagydíj megrendezésére.
Futama aztán Ayrton Sennának és a változékony áprilisi brit időjárásnak köszönhetően örökre bevonult a sportág történetébe – mint a brazil legenda pályafutásának egyik legnagyszerűbb versenye. Hogy mi tette azzá, az majd az M4 Sport 14 órakor kezdődő közvetítéséből is ki fog derülni.
Wheatcroft a futama idején 71 esztendős volt, és egy héttel a nagydíj előtt esett át egy szívinfarktuson. Ám ez sem tántorította el végül attól, hogy leporolja a gyűjteményéből az 1938-as és 1939-es években mindenkit legyőző Mercedes W154-es masinát, és körözzön vele a nagydíj rajtja előtt saját pályáján. Még a vizes pályás megpördülése sem ronthatta el az élményt.
Azon az esős napon minden összeállt: ő, a nagy szerelem kezdetét felidéző egyik korabeli csodaautó, az első találkozás helyszínéül szolgáló, azóta saját tulajdonába vett versenypálya, melyen a világ legnagyobb autós sorozata, a Forma–1 készül összecsapni.
Doningtonba aztán már nem tért vissza többet az F1, ám másfél évtizeddel később még egyszer újra megcsillant a remény Wheatcroft előtt. 2008 júliusában a sorozat vezére, Bernie Ecclestone bejelentette, hogy 2010-től kezdve a Donington Parkba költözteti Silverstone-ból a Brit Nagydíjat, miután nem kevesebb, mint 17 évre szóló megállapodást kötött a tulajdonossal. Az F1 akkoriban nehezen tudta elhinni, hogy ilyen hosszú időre csak úgy ejtik a bajnokság legelső futamának helyszínéül szolgáló pályát, és erre végül nem is került sor. Egyfelől Silverstone 2010-re teljesen megújult, kibővítette vonalvezetését, új boxépületet adott át, másfelől Doningtonnak egyszerűen nem lett meg a pénze a 2009 októberére kitűzött határidőig a futamrendezéshez, így novemberben elvették tőle a Brit Nagydíj rendezésének jogát, és visszaadták az eredeti tulajdonosának.
Wheatcroft viszont mindezt már nem élte meg: 2009 októberének utolsó napján, 87 esztendős korában, hosszú betegség után elhunyt. A büszkeségét jelentő 1993-as versenyével együtt viszont ő maga is felejthetetlen részévé vált az F1 történelmének.