Niki Lauda mindig azt hangoztatta, nem az minősít, követsz-e el hibákat, hanem az, hogy hogyan viszonyulsz hozzájuk, és miként állsz talpra belőlük. Ez későbbi csapatának, a Mercedesnek is a mottójává, hitvallásává vált – ami egyben a csillagosok 2014 óta tartó sikerkorszakának alapját is jelenti.

1996-ban Michael Schumacher és a Ferrari is egy hasonló sikerkorszak megalapozásába kezdett, közös útjuk pedig hibák sorával volt kikövezve. Azok terelgették őket fokozatosan a helyes, már kátyúk nélküli sávba. A vörösökkel később 5 bajnokságot nyerő Schumacher esetében egy ilyen kellemetlen állomás volt az 1996-os Monacói Nagydíj, amelynek a nagy esélyeseként vágott neki, de hamar az első nagy vesztese lett. Szenzációs előző napi pole-köre után aligha bánta, hogy a vasárnapi verseny előtt lezúdult az eső a miniállamban, hiszen vízen mindig nagyon ment neki, és ez az utcai pálya mellett egy további lehetőséget kínált neki arra, hogy ellensúlyozza a Williams erőfölényét.

Az esély ott hevert előtte, ám már akkor leejtette, amikor még csak felé nyúlt, a kezében sosem foghatta.

„Szomorú vagyok és mérges magamra, mert egyedül én vagyok felelős ezért a hibáért. Hihetetlen hiba volt. Elkaptam a kerékvetőt, nem tudtam irányítani az autót. Az egész az én hibám volt” – nyilatkozta Schumacher azt követően, hogy már a verseny első körének közepén falnak csapta Ferrariját.

Az eset nem messze történt attól, ahol 8 évvel korábban a szintén zseniális pole-kört teljesítő Ayrton Senna a falban kötött ki McLarenjével. Nagy bajnokokhoz méltatlan, kínos hibák, mondhatnánk, ám ahogyan reagáltak rájuk, az mégis bajnoki volt: mindketten erősebben tértek vissza utána – Schumacher például a két héttel ezelőtt ismételt esős Spanyol Nagydíjon aratott fölényes győzelmével, a sportág történetének egyik legnagyszerűbb teljesítményével.

„Mindenképpen a legkínosabb pillanatom volt”

Monacóban Schumacher viszont még nyeretlen volt a Ferrarival, és bármennyire is úgy nézett ki, hogy azon a májusi délutánon ez megváltozhat, nem így történt. Az első baljós előjelet a rajt jelentette. A címvédő nemes egyszerűséggel átadta Damon Hillnek a szombaton kivívott vezető pozícióját. Zsinórban másodszor lett övé a pole, és zsinórban másodszor bukta el az első helyet már az első métereken. „Ez nem volt egy szuper rajt. És ennek most semmi köze nem volt az autóhoz. Imolában a rajtnál nem voltam elégedett a kuplunggal, itt viszont technikai szempontból jobb helyzetben voltunk” – mondta önkritikusan Schumacher.

Miközben Hillt próbálta üldözni, a ferraris elkövette a még nagyobb hibát a Loews utáni lassú jobbosban: ráment a csúszós rázóköre, majd kisodródva a szemközti szalagkorlátnak csapta autóját. Schumacher egy hónapokkal később, a német F1 Racing magazinnak adott interjúban részletes magyarázattal szolgált arra, mi történt pontosan. „A bemelegítő edzésen próbáltam ki, hogy a kerékvetők durvább felületén megyek, és ez jobban működött, mint ha csak a pályát használtam volna. Viszont a versenyen egyszerűen nem mentem rá elég szélesen a kerékvetőkre, és pont emiatt csúsztam meg a sima felületen, a piros-fehér festésen. Azon túl egészen durva volt a felület, jól tapadt. Viszont abban a pillanatban egyszerűen nem helyeztem eléggé rá az autót, és így pont a piros-fehér részt értem el, ami után elfogyott előttem az út. Egy igazi katasztrófa volt.”

Jean Todt csapatfőnök igyekezett megvédeni versenyzőjét, és rámutatott, Schumachernek fájt a legjobban a baki. „Michael nagyot csalódott önmagában. Mások hibáit el tudja fogadni, de a sajátját nem” – mondta a francia.

Schumacher a kiesését követően még reménykedett abban, hogy lesz egy piros zászló a kavarodásban, és beülhet a tartalékautójába. Ezt viszont csak a tehetetlenség mondatta vele. „Először az ember nem akarja elfogadni ezt. Ott ülsz, és arra gondolsz: »Ez nem lehet, nem érhet véget ennyire hülye módon az álom! Biztosan meg fogják állítani a versenyt, mert hátrébb történt valami.« Egyszerűen nem hiszed el, hogy egy ilyen hétvége az ilyen időmérő után így ér véget. Ez a létező legrosszabb dolog, ami egy versenyzővel történhet.”

A kétszeres világbajnok az addigi pályafutása legrosszabb pillanatának nevezte a kiesését, amit nagyon szégyellt. „Szerintem az volt. Mindenképpen a legkínosabb pillanatom.”

A Benettonnál nem vigasztalták volna…

A német nem kímélte magát, nem tologatta a felelősséget – furcsán is vette volna ki magát. A Ferrari reakciója viszont kicsit váratlanul érte. Pozitívan csalódott. „Mit mondhattam volna a csapatnak? Bocsánatot kértem. Amióta csak versenyzek, sosem szerettem kifogásokat és mentségeket keresni. Mindannyian hibázunk, és meg kell, hogy mondjam, a csapat nagyszerűen reagált. Azt mondták, egyszerűen felejtsem el az egészet. Ez most történt meg velem először. A Benettonnál kicsit másképp mentek a dolgok. Ők másképp reagáltak volna, és azt éreztették volna veled, hogy: »Fiam, rossz munkát végeztél!«”

És itt jön a képbe a hibák kezelése.

Schumacher nem ekkor állította először ellentétbe korábbi és új csapatát a nyilvánosság előtt. Már amikor először tesztelt a Ferrarival, is azzal biztatta őket, hogy kijelentette: az ő 1995-ös autójukkal könnyebben lett volna világbajnok, mint a saját Benettonjával. Nem az számított, hogy valóban így gondolta-e, hanem az, hogy kijelentésével egyből reményt és önbizalmat adott a Ferrari sikertelenségtől elbizonytalanodott embereinek.

A monacói hibájából ugyancsak képes volt a jót kihozni. Lehet, hogy kiesésével sikerült egyből semmissé tennie azt, amit az imolai és monte-carlói pole-jával elkezdett felépíteni, és a sajtó talán bírálta is őt emiatt, ám ő nem állt le harcolni. Beismerést tett, majd erősítette tovább a csapategységet. És Ross Brawn későbbi technikai igazgató szerint a Ferrari sikercsapatának a legnagyobb fegyverét éppen az összetartás jelentette.

Schumacher persze a hibája kapcsán nemcsak az összetartó csapatban rejlő erőt ismerte föl, hanem azzal is szembesülhetett, hogy a Ferrarinál nincs kegyelem, ha valami nem megy jól. Az olaszok érzelmességének a csapaton belül pozitív oldalát tapasztalta, azon kívül viszont ott volt a negatív is. „A Benettonnál sosem jöttek volna azzal, hogy felejtsem el, vagy hogy ne rágódjak rajta. Ők angolok, hűvösebbek. Az olaszok ezzel szemben érzelmesebbek, és ezért készek megbocsátani. Persze amikor gyengén teljesítesz, az olasz nyilvánosság is érzelmesebben reagál, mint az angolok, akik higgadtak maradnak. Az olaszok érzelmes emberek, és ez a helyzettől függően lehet pozitív és negatív is” – vonta le a következtetést a későbbi interjúban.

Ez az, amit Alonso vagy Vettel elszúrt a Ferrarinál?

A későbbi rekordbajnok már ekkor jelét adta, ő az, amire az „olaszos” Ferrarinak a sikerekhez szüksége van: Laudához hasonlóan képes kellő objektivitással szemlélni a hibákat és a csapat körüli felhajtást is. Alain Prosttal vagy Fernando Alonsóval ellentétben ő nem folyt bele a sehová sem vezető politikai játszmákba, Sebastian Vettellel ellentétben pedig nem hagyta azt sem, hogy magával ragadja őt a „Ferrariság”, ami átragasztja rá az „olaszos” érzelmességet és a túlzott reakciókat.

Az említett 1996-os interjúban mondott szavai megmutatják, hogyan próbált egyensúlyozni a végletek között. Arról kérdezték, még mindig különleges érzés-e számára, hogy a nagy múltú Ferrari versenyzője. Rámutatott, ő a csapatban rejlő lehetőségeket érzi rendkívülinek, nem az ott elvégzendő feladatot.  „Már nincs libabőr, időközben ez a normál munkámmá vált, ahogy bármely csapatnál. De vannak pillanatok, amik a győzelmek vagy a jó eredmények után emlékeztetnek arra, hogy a Ferrarinál vagy. Az emberek különös tiszteletet mutatnak feléd, és érzékelni lehet ezt azon is, ahogyan viszonyulnak hozzád. Vagy például a tesztjeinkből is. Mugellóban például van, hogy este nyolcig gyakorolhatunk. Ha Silverstone-ban próbálkoznánk ilyesmivel, akkor valószínűleg ránk zárnák a pályát. Ezek olyan dolgok, amik elgondolkodtatnak. Ugyanakkor maga a munka ugyanaz, mint bármelyik másik csapatnál” – ecsetelte.

S hogy mi lehetett Schumacher ferraris sikerének titka, és mit csinált jobban a legtöbb ferraris társánál? A különbség nem az volt, hogy ő nem hibázott, hiszen láthattuk, Monacóban egészen kínos baklövéssel dobott el egy győzelmi lehetőséget. A kulcs az volt, hogy nem engedte célba érni a rá nehezedő nyomást és a kapott kritikákat, majd meg tudta őrizni a csapata belé vetett bizalmát azzal, hogy az elkövetett hibáit elképesztő teljesítményekkel hozta helyre.

Monacóra például két héttel később máris „rátette” azt a bizonyos esős barcelonai első győzelmet, s ezzel időt sem hagyott a kritikák időszakának elnyújtására, sem a képességeinek és alkalmasságának megkérdőjelezésére.

Michael Schumacher (Fotó: XPB)

És aztán ugyanilyen következetességgel ment tovább a győzelem után is, félretolva a felhajtást, a dicshimnuszokat, és le sem vette a tekintetét a végső célról, a Ferrari csúcsra juttatásáról, amit 1996-ra a részsikerek után sem látott reális esélyt. „Még mindig hiszek benne, továbbra sem változott az elvárásunk a szezonkezdés óta” – mondta már a nyáron, azt követően, hogy túl voltak Monacón, Spanyolországon, majd az azt követő kanadai kiesésen és Franciaországon, ahol műszaki hiba miatt el sem tudott rajtolni. „Én a menetrendünk szerint dolgozom tovább. Egy olyan verseny után, mint a barcelonai, nyilván euforikus leszel egy kicsit, aztán az olyan esetek után, mint a montreali vagy a magny-cours-i, inkább frusztrált vagy. De ez nem jelenti azt, hogy emiatt barátságosabban vagy keményebben bánsz a csapattal, mint máskor. Az ember az ilyen helyzetekben is úgy viselkedik, mint mindig. A fiúk tudják maguktól is, mikor megy jól vagy rosszul.”

Michael Schumachert a képességein túl ezt tette a Ferrari sziklaszilárd stabil pontjává, már a legelső ott töltött évében. Az M4 Sport által ismételt két 1996-os versenye pedig a jelen Ferrarija szempontjából is elgondolkodtató tanulságokkal szolgál, egyfajta választ adva arra, miért nyúlhatott újra 12 évesre a csapat ínséges időszaka mostanság…