×

Amerikai sztárból F1-es vesztes: Zanardi 1999-es keserű blamája

Sajnálatos események állították a figyelem középpontjába a Forma–1-be 1999-ben visszatért Alex Zanardit. A Francia Nagydíj esti ismétlése (19:40, M4 Sport) apropóján felidézzük, mi tette blamává az utolsó királykategóriás szezonját.

Alessandro Zanardi (Fotó: XPB)
Az eredményei talán nem mutatták, Alessandro Zanardi az 1990-es évek elejének egyik nagyreményű fiatal versenyzőjeként csöppent a Forma–1-be. Volt Michael Schumacher potenciális helyettese a Benettonnál és a közvetett tényleges helyettese a Jordannél 1991-ben (három futamot teljesített velük, a valódi helyettes Roberto Moreno autójával). Flavio Briatore többször is próbálta magához láncolni, de mindig rossz ütemben volt a jó helyeken, így aztán mindig a rossz helyeken kötött ki. Voltak villanásai ugyan a Jordannel, a Minardival és a Lotusszal is, melyek megmutatták, több lehet benne, mint amit a gyenge autókkal elért gyenge eredményei sugalltak, ám 1994-re elfogyott előtte az út a királykategóriában.

Az Egyesült Államok felé vette az irányt, ahol 1996-ban az egyik legjobb csapat, a Ganassi szerződtette Jimmy Vasser mellé. Csapattársa az első évében bajnok lett, ő meg belerázódott annyira, hogy két futamot nyerjen és harmadik legyen az összetettben. Aztán eljött az ő ideje: 1997-ben és 1998-ban domináns módon lett bajnok, és ezzel együtt igazi sztárrá vált a tengerentúlon, Alessandróból Alexszé válva, befutva azt a karriert, amire sokan már az F1-ben is képesnek tartották, és amire az európai sorozat nem adott neki esélyt.

Alessandro Zanardi 1997-ben (Fotó: XPB)



A Zanardi körüli hírverés Európáig visszhangzott, így a kerülő úton hirtelen újra megnyíltak előtte az F1-es lehetőségek. Szerződést kínált neki az újonnan alakult, egy másik korábbi indycaros, Jacques Villeneuve-vel felálló BAR, érdeklődött szolgálataiért a Ralf Schumacher által faképnél hagyott Jordan, Alain Prost is csapatánál akarta tudni, mi több, egyszer még a Ferrari-főnök Jean Todt is egyeztetett vele puhatolózásképpen, ha esetleg Michael Schumacher hirtelen úgy döntene, elege van és kiszáll.

Akadt viszont még egy érdeklődő: a Williams. Volt mi fölkeltse az érdeklődésüket. Zanardi közvetlen és szerethető karakter volt, szenvedélyes versenyző, aki még ha nem is számított időmérős zseninek, az előzések, a csaták nagymestere volt, továbbá rendkívül jól értett a technikai oldalhoz, átlátta az autó működését, aktívan részt vett a gépek tökéletesítésében, nagy segítséget jelentve a mérnököknek. A grove-i csapatnak egyszer már bejött, hogy Amerikába „halásztak”: Jacques Villeneuve a második évében világbajnok lett velük. A nyilvánvaló marketingértékhez jött még, hogy Zanardi éppen olyan volt, amilyen karaktert mindig is kerestek: egy csupaszív, mindent intenzíven csináló versenyző, amilyen Nigel Mansell vagy Alan Jones volt nekik korábban.

Alessandro Zanardi a Ganassival (Fotó: XPB)



Hogy mennyire bíztak e kapcsolatban, azt jól mutatja, hogy eredetileg hároméves szerződést kötöttek, vagyis hosszú távra terveztek az olasszal.

Az álmodozásból aztán hamar rémálmok születtek…

 

10 kiesés, 8 műszaki hiba

Ez a kapcsolat a valóságban sosem lehetett működőképes. Zanardi története kicsit hasonlít a 6 évvel korábban szintén az Indycar világából az F1-be érkező és elbukó Michael Andrettiére: egy korábban bajnokságokat nyerő élcsapathoz szerződtek, ám éppen akkor, amikor azok gödörbe kerültek, ráadásul egy olyan szabályrendszerbe csöppentek, ami idegen volt számukra. Andretti az aktív felfüggesztéssel nem tudott soha igazán megbarátkozni, Zanardinak a barázdált gumik jelentettek túl nagy falatot. További hasonlóság, hogy igazán sok tesztlehetősége egyiküknek sem volt (igaz, eltérő okok miatt).

Így jött a fekete leves: Zanardi az első három versenyén nem látta meg a kockás zászlót, képtelen volt a gyors pontszerzésre, és ez megalapozta katasztrofális évét. Ralf Schumacher mellett reménytelenül lassú volt, 11-5-re bukta el az időmérős párharcukat, miközben a 35 egységet gyűjtő kollégájával ellentétben ő pontot sem szerzett a 16 nagydíj alatt.

Az olaszt nem segítette, hogy a Williamsnek sok technikai gondja volt. Autójuk túlsúlyosra sikerült, az egyensúlya sem passzolt a barázdált gumikhoz, amik meg a versenyző vad stílusához nem illettek. Zanardi útkeresését nehezítették az állandó technikai problémák is, amik korlátozták a kísérletezéseinek számát, valamint az a tény is, hogy egy tapasztalatlan versenymérnököt kapott Craig Wilson személyében, aki ugyanúgy nem tudta őt kirángatni az örvényből, ahogyan a Red Bullnál Pierre Gaslyt sem tudta 2019-ben a versenymérnöki pozícióban vele debütáló kollégája.

Alessandro Zanardi (Fotó: Alex-zanardi.com)

Alessandro Zanardi (Fotó: Alex-zanardi.com)



Zanardi 1999-ben 10 kiesést jegyzett, ebből 8 műszaki hiba miatt történt, miközben Schumachert alig sújtották ilyen gondok. „Tizenhatszor volt hibám a differenciállal, az elektronikával, és mindig vagy az időmérőn, vagy a versenyen történt. Az autó differenciál nélkül is tudott üzemelni, csak éppen így veszítesz a teljesítményből. Mindig kértek, hogy folytassam, és próbálkoztam is. Még Patrick Head sem értette, hogy lehetek ennyire balszerencsés.”

Ennek ellenére már akkoriban sem hibáztatta soha csapatát, egyszerű balszerencsének nevezte, hogy mindig őt érik utol a hibák.

Az idénye mélypontját talán Ausztria hozta el, ahol a rádiókapcsolata szakadt meg a csapattal. Ő Pedro Dinizzel vívott körökön át, így csak harmadszorra vette észre, hogy csapata a boxutcai táblán jelzi, ki kell állnia. Mire eljutott hozzá az üzenet, kifogyott az üzemanyaga és megállt a pályán…

A csúcsot eközben Monza hozta el, ahol Ralf Schumachert megelőzve az előkelő 5. helyre kvalifikálta magát. Szépséghiba, hogy mire végre egyszer jól ment neki, a versenyen olyan agresszíven használta a kerékvetőket, hogy sérült a padlólemeze, ami miatt egészen a 7. helyig csúszott vissza, és lemaradt a pontszerzésről.

Miután év végén elköszönt a Williamstől, Zanardi visszatekintett bukása okaira, és nem is tagadta, hogy abban vastagon benne volt ő is. Monza kapcsán az őt hátráltató technikai részletekről is írt. „Egyetlen alkalommal, Monzában kerültem közel a határaimhoz, és ez két okra vezethető vissza. Az egyik, hogy Monzában előtte volt hat napunk tesztelni, a másik, hogy Monza különleges aszfaltú pálya, melyen akár negyven körnél is többet bírnak a gumik. Mivel a teszteken csak napi három szett gumink volt, sokszor lehetetlenség volt fejleszteni egy autót a kevés megtett körre alapozva, mert amikor a gumik tönkremennek, az autó már nem reagál a változtatásokra. Ez magyarázza a monzai teljesítményemet: az, ami az egész szezon során hátráltatott (ti. a gyorsan kopó gumik és a kevés gyakorlás – a szerk.), hirtelen eltűnt, így lett elegendő tesztköröm, hogy elérjem az autóval, amit az ellenfeleim sokkal kevesebb idő alatt el tudnak érni.”

 

Elhivatottság nélkül – már a 4. versenyen odalett a bizalom

Ez azonban csak az egyik oldala volt a kudarcának. A Williams akkori technikai igazgatója, Patrick Head úgy vélte, Zanardi egyszerűen nem volt kellően elhivatott – szemben például Jacques Villeneuve-vel. „Amikor Jacques az F1-be került, szerintem arra gondolt: »Hű, ez nehéz lesz!« A belét is kidolgozta, hogy fittebbé váljon, keményebbé, erősebbé. Ez volt az, ami Alexnél hiányzott. Azt gondolta: »A fenébe is, ez kicsit más, mint amire számítottam.« De aztán így is csak besétált a motorhome-ba, és megitta az eszpresszóját, miközben jókat viccelődött a nevetgélt. Ő egy szerethető figura, és biztos vagyok benne, hogy megvolt a kellő tehetsége, de szükség lett volna a teljes visszafogottságra, elhivatottságra, hat órát kellett volna az edzőteremben töltenie, levágni a haját, és én nem hiszem, hogy ezekre készen állt” – mondta a szakember 2000-ben.

Mint azt Zanardi a Beyond The Gridnek a sajnálatos múlt heti balesetét megelőzően kifejtette, maximálisan egyetértett volt főnökével. A versenyző már 1999 végén is elismerte, az elejétől nem jól mentek a dolgok a csapattal, és az egész munkát a rossz végéről fogta meg. Akkor úgy fogalmazott: „Már a legelejétől elő kellett volna állnom az ötleteimmel, amikor még volt rá lehetőségem, és amikor az engem választó személyek még bíztak bennem, tiszteltek. Elkövettem egy hibát: az érzéseimet változtattam meg ahelyett, hogy más személyek döntését változtattam volna.”

Alessandro Zanardi (Fotó: XPB)



Zanardi a nemrég adott interjúban e „vakságát” két okra vezette vissza. A CART-os sikerei túlzottan elbizakodottá tették, miközben fia, Niccolo 1998-as születése a figyelmét is elvonta a szakmáról. Visszatekintve úgy érezte, noha a CART-ban önigazolást nyert képességeiről, az F1-es visszatérésnél ez félrevitte őt. „Biztos voltam már benne, túlságosan is biztos, hogy ha megadnák a megfelelő lehetőséget, a Forma–1-ben is sikeres tudnék lenni. Ezzel a hozzáállással mérlegeltem az F1-es visszatérésre kapott ajánlatokat. Pedig valójában föl kellett volna tennem magamnak a kérdést, pontosan hogyan lettem győztes az Egyesült Államokban, és felkészültem-e arra, hogy újra végigmenjek ezen a folyamaton az F1-ben, újra a legelejétől kezdve. Amikor az ember lendületbe jön, már könnyű megtartani azt. A Ganassi már olyan gyorsan haladt, hogy nem volt nehéz dolgom mozgásban tartani. És ez volt a legnagyobb hibám.”

A Williams ellenben már nem volt nyerő csapat, számos gonddal kellett volna szembenéznie, és ő nem jó módszert választott. „Szenvedélyesebben kellet volna viszonyulnom a Williams-küldetésemhez. Volt egy pont, amikor nem úgy működtek a dolgok, ahogyan reméltem, és abban a pillanatban kellett volna cselekedni. Akkor kellett volna Angliába költözni, bérelni egy házat a gyár közelében, sok időt tölteni a csapattal, beépülni. A kormány tekergetése csak az utolsó lépés, a legegyszerűbb része. Előbb működniük kell a dolgoknak, gyorsnak kell lennie az autónak. Én viszont csak a kormányforgatással foglalkoztam. Lehet, hogy voltak napok, amikor jó irányba fordítottam, de tény, hogy az autó, amiben ültem, nem volt a megfelelő számomra” – mondta önkritikusan az F1 podcastjának.

Zanardi szerint több olyan tényező is volt, ami másképp alakíthatta volna a visszatérését, de a legfontosabb az volt, hogy rábízta magát a Williamsre, és nem küzdött eléggé a boldogulásáért. „Ha versenyképesebb és megbízhatóbb lett volna az autó, ha jobban dolgoztam volna, ha egy nagyon tapasztalt mérnököm lett volna, aki elég erős személyiség ahhoz, hogy közölje velem, hogy ezek a gumik egy rakás sz*** érnek, és csak egy körig bírják… Két szett gumival egy tesztnap alatt semmit sem tudtunk tanulni. Emiatt nem volt módunk teljesen átalakítgatni az autót, beállításokkal kísérletezgetni. Úgy kellett vezetnünk az autót, ahogyan a szimulációk mondták. Nagyon az aerodinamikától függött minden, és minden beállítást ehhez kellett igazítanunk. Csak ki kellett menni és megtanulni az autót, nem éjszakákat tölteni azzal, hogyan változtassunk a rugózáson, a guminyomáson. Csak vezetni kellett, alkalmazkodni hozzá.”

Alessandro Zanardi (Fotó: XPB)



Miközben már a szezonrajt előtt érezte, hogy rossz a módszer, akkor még nem tett semmit. Ennek eredményeként elmondása szerint már az év 4. (!) nagydíján elvesztette a Williams bizalmát. „Nem beszéltem erről Patricknek, nem mondtam neki, hogy ez így nem fog menni, és változtatnunk kell, különben nagyon sok időt fogunk veszíteni, és elszáll a kölcsönös bizalom is. Hagytam magam átsiklani efölött. Amikor végül mégis elhatároztam magam, és odamentem hozzájuk Imolában, ők azt felelték, nem is tudják… Ezen a ponton jöttem rá, hogy már nem is bíznak bennem.”

„Nem győzhetsz meg valakit arról, hogy jól tudnál vezetni, ha már meggyőződése, hogy hibát követett el a szerződtetéseddel. Lehet próbálkozni, de onnantól már magamra maradtam. De nem hibáztatok senkit, mert én vagyok az első számú oka a bukásomnak. Korábban kellett volna küzdenem, amikor még az az Alex Zanardi voltam, aki kétszer lett bajnok, aki mindenkiből bolondot csinált az USA-ban, minden pályán. Ez azért volt, mert belül üres voltam. Éppen akkoriban lettem apa, több időt akartam otthon lenni, és kényelmesebb volt azt mondani, hogy talán nekik van igazuk, mint ha azt mondtam volna a feleségemnek, hogy »Daniela, Angliába megyek, és nem tudom, mikor jövök haza.« Szóval Patrick Headnek igaza volt” – utalt a szakember elhivatottság hiányáról tett nyilatkozatára.

 

Az F1-ben kudarcot vallott, az életben naggyá vált

Zanardi elismerte, olyannyira megviselte őt az F1-es kudarca, hogy még a visszavonuláson is elgondolkodott 1999 végén. „El akartam menekülni a saját katasztrófámtól. Szuzukában nagyon kellemetlenül éreztem magam a paddockban. Akkoriban nem volt közösségi média, de amikor az első versenyen Ausztráliában ötödik lettem az edzésen, az még nagyon ígéretesnek tűnt, és utána Amerikából az az üzenet jött vissza, hogy »igen, ő a mi fiunk, tudtuk, hogy képes rá!«. Ha innen nézem az egészet, nagy csalódás volt, mert másokat is csalódottá tettem. Megvolt a lehetőségem, és ha visszamehetnék az időben, teljesen más történet lenne belőle.”

Az olasz egy dolgot leszámítva mégsem bánt semmit „Ha van valami, ami a mai napig bánt, az az volt, hogy nagyon szerettem volna sikeressé tenni Frank Williamst, szerettem volna boldoggá tenni őt. Ez a legnagyobb csalódás számomra. Minden más csak az élet része. Nagyon szerencsés vagyok és boldog. Természetesen megvoltak a nehéz időszakai az életemnek, és nem ez volt a legnehezebb, az biztos.”

Alessandro Zanardi (Fotó: Alex-zanardi.com)

Alessandro Zanardi (Fotó: Alex-zanardi.com)



„Emberek vagyunk, el kell fogadnunk magunkat, az erősségeinket és a gyengeségeinket. Az életben különböző tapasztalatokat szerzünk, mindig tanulunk és fejlődünk. Hiszem, hogy a williamses időszak – bármennyire is furcsán hangzik – hozzásegített ahhoz, hogy olyan erős legyek, hogy nyerni tudjak az olimpián Londonban és Rióban is.”

Egy nehézség Zanardi szerint csak eszköz az erősebbé válásra, egy lehetőség a boldog pillanatok megbecsülésére. „Úgy hiszem, hogy a rossz idők nagyon fontosak abban, hogy a helyén tudd értékelni, ha eljönnek a jó idők. Máskülönben az egész csak átlagos lenne, hétköznapi, unalmas. Pedig valójában nagyon nehéz versenyt nyerni, és ez tesz boldoggá, ha sikerül” – állapította meg a szörnyű balesete előtt két nappal megjelent interjúban.

Ez a szemléletmód tette őt igazi hőssé, példaképpé, négyszeres paralimpiai bajnokká, aki borzalmas 2001-es balesetét követően úgy is újra derűs és életvidám emberré tudott válni, hogy mindkét lábát amputálták. Valójában még viccelődni is tudott a történteken. Az idézett beszélgetés során megjegyezte például, az autóját és vele együtt a lábait is kettészakító Alex Tagliani neve olaszul „vágót” jelent. „Hát nem ironikus?” – kérdezte nevetve.

Lehet, hogy az F1-ben nem lett belőle igazi ász, ez a mosoly és a mögötte rejlő élettörténet igazi nagyságává tette őt a sport világának.

Csak remélni tudjuk, hogy a mostani újabb sorscsapásból is talál visszautat, mint élete és pályafutása során mindig. Ezt a reményt éppen az ő korábbi tettei és életútja táplálja. Az 1999-es Francia Nagydíjon talán sok szerep nem jutott neki, az esti futamismétlést nézve gondolni fogunk rá, és szurkolunk neki, hogy jöjjön ki szerencsésebben ebből a sokkal-sokkal fontosabb küzdelemből.