Mindig próbál az árral szemben úszni, és szereti is azt érezni, hogy az árral szemben úszik. Gyakran beszél a versenyhétvégéken is a társadalmi problémákról, a rasszizmusról, és az imázsát is eköré építette fel az utóbbi években. Lewis Hamiltont sokan bálványozzák, sokan pedig kritizálják emiatt. A hátteret viszont talán kevesebben ismerik.

A Hamilton-jelenség és a versenyzői habitusa mögött ott rejlik egy életút és egy világlátás, mely a gyerekkorban gyökeredzik és sok mindent megmagyaráz. A hétszeres világbajnok nemrég egy podcastban engedett ritka bepillantást ennek részleteibe. A Mercedes versenyzője Jay Shettiy On Purpose című adásának vendége volt, és a bő egyórás beszélgetés során sokat mesélt a gyerekkoráról, a kirekesztettség miatt ért traumákról, melyek azzá a versenyzővé és emberré formálták őt, akit ma láthatunk.

Lewis Hamilton (Fotó: Mercedes)

Élete legnehezebb időszakának Hamilton az iskolás éveit nevezte. „Az iskolás időszak okozta a legnagyobb traumát számomra, az volt életem legnehezebb időszaka. Már hatéves koromban bántalmaztak. Akkoriban az iskolában talán csak hárman voltunk színes bőrű gyerekek, és a nagyobbak és erősebbek zaklattak gyerekeket, és sokszor kaptam ebből én is.”

„Mindig én voltam az utolsó, amikor sorba állítottak minket a pályán, és választani kellett embereket a focicsapatokba. Mindig az utolsóként választottak, vagy nem is választottak. Még akkor is, ha jobb voltam valaki másnál.”

„Aztán jöttek a folyamatos szurkálások, hogy banánnal dobáltak vagy az N betűs szót használták teljes nyugodtsággal. Félvérnek neveztek. Egyszerűen nem tudtam beilleszkedni, és ez nehéz volt számomra”

– mesélte a brit.

„Az iskolámban talán csak hat-hét fekete gyerek volt az ezerkétszázból, és folyton hármunkat állítottak az osztályfőnöki szoba elé. Az osztályfőnök csak minket hívott ki, és különösen engem.”

Lewis Hamilton (Fotó: XPB)

Hamilton úgy érezte, a társak és a tanárok is kinézik őt, és a versenypályán is szembesült hasonló ellenszenvvel. Egyik riválisának apja például elmondása szerint egyszer közölte vele, hogy adja fel az egészet, nem érdemes próbálkoznia. Az iskolában a tanulással is voltak gondjai, és nem érezte úgy, hogy megkapná a szükséges segítséget, támogatást.

„Tizenhat éves koromig nem tudtam, hogy diszlexiás vagyok. Szerencsére találkoztam egy tanárral, aki törődött velem, és segített egy kicsit jobban felfedezni önmagam és hogy miként válhatnék jobbá a tanulással” – mesélte.

Emellett az is csodabogárrá tette, hogy versenyzett, és emiatt másképp élte az életét, mint a kortársai. „Nehéz volt. Azért is, mert minden hétvégén versenyeztem. Csütörtök este indultunk, összecsomagoltunk, elutaztunk az országban mindenfelé, hogy versenyezzünk a hétvégéken, és senki sem értette.”

„Az iskolában minden gyerek megszokott dolgokat csinált a hétvégéken, míg én visszatérve azt mondtam, hogy versenyeztem. Az emberek pedig azt mondták: ‘Ó, azt korábban én is csináltam’… De senki sem tudta igazán, mi volt a célom, és talán azt hitték, ez csak egy vicc.”

Lewis Hamilton édesapjával a 2008-as bajnoki ünneplés közben (Fotó: XPB)

Hamilton az interjúban a kiskorában elvált szüleivel való viszonyáról is mesélt. Elmondta, már eleve nehéz volt, hogy szülei „osztoztak rajta”. Édesanyját gyengéd, szerető asszonyként jellemezte, ám bevallása szerint neki azért nem tudott beszélni a rasszista támadásokról, mert fehérként ő nem igazán értette ezt. Apja pedig, aki maga is szembesült e problémával, mindig arra tanította, hogy nem szabad odafigyelnie arra, amit mások mondanak, a pályán kell visszavágnia nekik.

„Apám sosem engedte gyerekként, hogy sírjak. Azt mondta, ez a gyengeség jele. ’Soha ne lássak tőled egyetlen könnycseppet se!’ Szóval emlékszem, gyerekként ezen nehéz időszak alatt végig visszatartottam mindent”

– mesélte, hozzátéve, csak 2020-ban jött rá, hogy az ilyesmit nem visszafojtania kell, hanem kiadnia magából.

Hamilton végül a versenyzésben találta meg a kibontakozás és a kiteljesedés lehetőségét. Helyzetét a gyerekként csodált Supermanéhez hasonlította: amikor bukósisakot húzott, ő is átalakult, mint a filmbéli Clark Kent.

„Nem éreztem úgy, hogy hazatérve elmondhatom a szüleimnek, hogy ez a srác az iskolában az N betűs szót mondta rám vagy zaklatott, vagy hogy nem tudtam megvédeni magam. És nem akartam, hogy apám azt gondolja, nem vagyok erős. Ha sírnom kellett, visszatartottam, elvonultam egy csendes helyre. És egészen addig, amíg nem kezdtem el versenyezni, nem tudtam átirányítani ezeket az érzéseket a vezetésbe.”

Lewis Hamilton (Fotó: XPB)

„De amint felvettem a sisakom… A kedvenc hősöm Superman volt. Tetszett, hogy az emberekért küzd, hogy helyesen cselekszik, és nagyon inspirált. Persze nem voltak színes bőrű szuperhősök sem, de azért még úgy is azonosulhatsz valakivel, ha nem úgy néz ki, mint te.”

„És emlékszem, ahogy felvettem a sisakot, úgy éreztem, az volt az én köpenyem. A szupererőm akkor jött elő, amikor vezettem. Csatáztam ezekkel a kölykökkel, és képes voltam olyasmikre, amikre ők a jelek szerint nem. És ezt nagyon szerettem.”

Hamilton az interjú során elmondta, az évek során hogyan találta meg a versenyzésen kívüli célját, és fordult előbb a BLM-mozgalom felé, majd lépett a cselekvés útjára az alulreprezentált gyerekek tanulását és motorsportba kerülését segítő Misson 44-programján keresztül. De arról is beszélt, hogy a mai napig különc próbál lenni, és ez a sikerességének egyik fontos összetevője, hiszen folyton új módszerekre, más nézőpontokra bukkan, amik versenyzőként is a segítségére válnak.