Corriere della Sera: „A könnyeivel a pilótagép megfürdött az emberségben. A szuperhősök életének is vannak pillanatai, amikben emberivé válnak. Schumacher sír, mert Monzában emberré vált.”

La Gazzetta dello Sport: „A volánnál olyan, mint egy robot, de amikor meglepő módon könnyekben tört ki, láthatóvá vált a szenvedélyessége és az érzelmei.”

Corriere dello Sport: „Még a robotnak tartott Michael Schumacher is sírt, mert Monzában emberré vált. Ha most ezek után újra hűvösnek és érzéketlennek látjuk, már tudni fogjuk, Schumacher valamennyire csak megjátssza. Tegnaptól már nem ugyanaz az ember.”

Megdöbbenést sugallnak az olasz sajtó 2000-es Olasz Nagydíjat követő szalagcímei – hű képet festve az akkori verseny visszhangjáról. A napra pontosan 25 évvel ezelőtt rendezett futam után, amely Michael Schumacher győzelmét és egy tűzoltó tragédiáját hozta, valamilyen módon mindenki meglepődött. A német versenyző szurkolói azért, mert egy fényes diadal és az azt követő kitörő öröm után nem könnyekre számítottak kedvencüktől. A hozzá kritikusan viszonyulók pedig azért, mert rendszerint egy gépet, egy álarcot kritizáltak, ami mögül most hirtelen előbújt egy ember.

Az akkori sajtótájékoztatón látott pillanatokat máig emlegetjük mint Schumacher pályafutásának egyik legmeghatóbb, legmeglepőbb jelenetsorát. De mi hozta elő ezeket az érzéseket a sokak által csak robotnak látott bajnokból, és milyen máig ható üzenete volt az akkori eseményeknek?

Könnyek a sajtószobában

Michael Schumacher az Olasz Nagydíj megnyerése után szinte felrobbant a boldogságtól. A befutó után. Három hónapot várt a Kanadai Nagydíj után a következő győzelmére, így érthető volt a felszabadultsága. A befutó után úgy öklözött a levegőbe, ahogy a V-hengerek dolgoztak a Ferrari-motorjában, magasra ugrott a dobogó tetején, és a tifosi éljenzésének minden pillanatát próbálta magába szippantani.

„Igen, a boldogság nem a megfelelő kifejezés” – mondta Schumacher a díjátadó utáni sajtótájékoztatón, melynek már az elején érezni lehetett rajta, hogy a kitörő öröm után valami mást is érez. „Nincsenek szavaim, amik ennél többet fejeznek ki. Sajnálom, de egyszerűen csak boldog vagyok, kimerült, és…” – sóhajtott nagyot.

Miközben odakint kitombolta magát benne az öröm, odabent magára maradt egy tárva-nyitva hagyott kapuval és a nagy sikerek után jövő ürességgel…

A kérdező ezen a ponton megjegyezte, a mostani a 41. futamgyőzelme, amivel utolérte a második Ayrton Sennát az örökranglistán. „Sokat jelent neked ez a rekord?” – kérdezték.

„Igen. Sokat jelent nekem…”

– felelte, majd lehajtotta a fejét, és elsírta magát.

A sajtószobán általános döbbenet lett úrrá. A nagy ellenfél, a másodikként leintett Mika Häkkinen megveregette Schumacher hátát, és időt kért neki az újságíróktól. A harmadik helyezett Ralf Schumacher, Michael testvére zavarban volt, és azt sem tudta, mihez kezdjen, ő is próbálta vigasztalni bátyját.

A jelenet még a McLaren csapatfőnökét, Ron Dennist is meglepte. „Nem igazán tudom, honnan jött ez, de nyilvánvalóan őszinte volt. Nem tudom, hogy a kérdés melyik része érintette meg, de mindenképpen megérintette. Nem lep meg, ha valaki kimutatja az érzéseit. Amikor nehéz körülmények között érsz el sikert, az adrenalin, ami addig irányította az érzelmeidet, hirtelen már nincs jelen többé, és minden túlárad benned. Együtt tudok érezni ezzel. De hogy honnan jött, azt csak ő tudja megmondani” – idézte Adam Cooper a versenyt követően Dennist.

A versenyről tudósító Cooper cikkében megjegyezte, már a díjátadón érzékeltek valami furcsaságot. „Sosem rejti el az örömét a dobogón, de ezúttal kicsit jobban kifejezte, mint szokta, és még fent maradt azután is, hogy Mika Häkkinen és az öccse, Ralf Schumacher már távozott, és kicsit tovább élvezte a pillanatot. Bizonyára komolyan megérintette, hogy Monzában nyert, a tifosi előtt, öt éven belül már harmadszor” – írta a brit szakíró.

Schumacher a következő Amerikai Nagydíj hétvégéjén beszélt a monzai sajtótájékoztatón történtekről, és megerősítette, több dolog jött össze, ez hozta ki belőle az elérzékenyülést.

„A dobogón álltam, és láttam a sok embert magam előtt, és figyeltem az arcukat, hogy milyen érzéseken mennek keresztül, és láttam, mennyire boldogok. Másfelől előjöttek az emlékek Sennáról, és elég vegyes érzések törtek elő belőlem. Az egyik pillanatban boldog voltam, míg a következőben eszembe jutott, ami 1994-ben Imolában történt. Nagyon furcsa volt.”

„Nyilván én voltam a legboldogabb ember a világon, és annak látványa, hogy az a sok ember megőrült az eredményünktől, vegyült az emlékekkel, és ez kicsit túl sok volt nekem” – magyarázta Schumacher.

Mika Häkkinen, Michael Schumacher és Ralf Schumacher a 2000-es monzai dobogón (Fotó: XPB)

A verseny és az előzmények

Schumachernek a monzai a hatodik győzelme volt a szezonban, és talán a legfelszabadítóbb. Egymást követő három elbukott bajnokság után 2000 fölényes évkezdést produkált a Ferrarival: megnyerte az év első három versenyét, majd a következő négyből további kettőt, így a Kanadai Nagydíj után már tekintélyes, 22 pontos előnyben volt David Coultharddal szemben, míg Mika Häkkinen 24 pontra volt tőle. (Akkoriban 10 pont járt a győzelemért, és csak az első hat helyezett szerzett pontot.)

Aztán jöttek a sötét hónapok. Franciaországban műszaki hibával esett ki egy Coulthard ellen elvesztett kemény küzdelem után, Ausztriában és Németországban pedig önhibáján kívül keveredett rajtbalesetbe, vagyis még versenyezni sem volt esélye. Amikor Magyarországon a pole pozícióból indult, de lerajtolta őt Häkkinen, majd Belgiumban a hajrában az „évszázad előzésével” vette el tőle a győzelmet, Schumacher kezéből kicsúszni látszott a bajnokság. A spái vereség után már 6 pont hátrányban volt Häkkinennel szemben, a sajtó pedig egyre keményebben támadta őt és a Ferrarit. A Hungaroring után a németek „Csiga Schumiként” emlegették a rajtja miatt, Olaszországban egyfajta válsághangulat uralkodott, ami közepette Jean Todt csapatfőnök Monza előtt kijelentette: egyszerűen meg kell nyerniük az utolsó négy versenyt.

Kötelező győzelem, ráadásul a Ferrari szentélyében – ezzel a feladattal érkezett Schumacher Monzába. Csapata minden követ megmozgatott: új autót, új motort adott versenyzőjének, és ennek meg is lett a hatása: a német csapattársát, Rubens Barrichellót legyőzve szerezte meg a pole pozíciót, miközben Häkkinennek csak a 3. rajtkocka jutott, Coulthard pedig csak 5. volt.

A 2000-es monzai Olasz Nagydíj rajtja (Fotó: XPB)

Egy tragédia az első körben

Bár Schumacher egy későbbi visszaemlékezésében maga is az elérzékenyülése egyik okaként emlegette, a futam utáni sajtótájékoztatón valójában még nem tudott arról, hogy a verseny rajtja után történt egy tragédia.

A nyitókörben már az első sikánban történtek ütközések, de az igazi káosz a Roggia-sikán felé alakult ki. A féktávon a ferraris Rubens Barrichello próbálta visszavenni a rossz rajt utáni pozícióját a jordanes Jarno Trullitól, amikor mögötte a második Jordan-versenyző, Heinz-Harald Frentzen elmérte a féktávot, amiből tömegkarambol lett. A Frentzen autójáról leszakadó első kerék kirepült a pályáról, és fejen, illetve mellkason találta a korlát mögött posztoló (és az eredeti helyéről előtte kicsit feljebb sétáló) önkéntes tűzoltót, Paolo Gislimbertit.

A 33 éves olasz, aki szabad idejében egy gyerek röplabdacsapat edzőjeként is tevékenykedett, gyakorlatilag azonnal életét vesztette, bár a halálát csak a kórházba szállítás után állapították meg.

Paolo Gislimberti (pic) was survived by his pregnant wife Elena, who gave birth to his baby daughter Lisa 3 months after his death. Racing would be impossible without marshals, they risk their lives for their passion, & we should never forget that. Heroes all. (2/2) pic.twitter.com/Nrr8uVpuSx

— Matt Bishop 🏳️‍🌈 🏁 (@TheBishF1) September 10, 2024

Gislimbertit, aki nagy Ferrari-szurkoló volt, Ferrari-zászlóval letakart koporsóban kísérték végső nyughelyére. Temetésén a Ferrarit Luca Badoer tesztversenyző és Stefano Domenicali csapatmenedzser is képviselte.

Bő három hónappal később felesége életet adott a közös gyermeküknek. Az árván maradt kislány és édesanyja számára az F1 gyűjtést szervezett. Gislimbertinek Monzában egy emlékművet is állítottak.

Három év kudarcának terhe

Hogy mit is jelent a győzelmi kényszer, arról a 2000-es bajnokság alakulása nem fest pontos képet. Schumacher 1996-ban került a Ferrarihoz, ahol amolyan megváltóként várták. A vörösök a „fél” Benetton-csapatát hajlandóak voltak szerződtetni a felemelkedés reményében, és bár hamar jött is az előrelépés, a munkát valahogy sosem sikerült befejezniük.

1997-ben Jerezben egy vitatott manőverrel bukta el a bajnoki címet Jaxques Villeneuve ellen, amit egy nyilvános meghurcolás követett. 1998-at a domináns McLaren ellen küzdve próbálta megfordítani, ám az utolsó versenyen jött a lefulladás a rajtnál, majd a keserű vereség egy nagy hajsza közben bekövetkező defekttel és kieséssel. 1999-ben bajnoki éllovas volt, végre McLaren-szintű autóval, ám Silverstone-ban a nyitókörben a lábát törte, és a hat versenyes kihagyás miatt esélye sem volt a címszerzésre.

Mika Häkkinen, Riccardo Zonta és Michael Schumacher (Fotó: XPB)

„Rendkívül nagy volt a nyomás, és egyből érezni lehetett” – emlékezett vissza a 2000-es évre Sabine Kehm, Schumacher menedzsere, aki abban a szezonban állt munkába a bajnok mellett sajtósként.

„Úgy éreztem, az egy döntő év volt. Nem tudom, mi történt volna, ha nem jött volna össze a bajnoki cím. Igazán azt éreztem, hogy nem tudom, mi történne, ha nem csinálná meg végre. Hihetetlenül keményen dolgozott, tényleg mindent megtett, mindent beleadott.”

Kehm a Schumacherről készült Netlfix-dokumentumfilmben arra is utalt, hogy a bajnoki kudarcok során voltak pillanatok, amik a Ferrari kapcsolatát is szakítópróbának vetették alá, és Kehm szerint nem biztos, hogy ez az együttműködés elbírt volna még egy bajnoki vereséget.

Hogy a Monza előtt kapott kritikák közepette mekkora teher nehezedett Schumacherre, arról Ralf Schumacher szavai is árulkodtak az ominózus monzai sajtótájékoztatón, amin megjegyezte: „Örülök, hogy újra sikerült dobogóra állnunk, és hogy végre mi vagyunk a harmadik erő a Forma–1-ben. Annak is örülök, hogy a bátyám megnyerte ezt a versenyt, és ezzel minden kérdést a lehető legjobb módon megválaszolt, ami az elmúlt hetekben felmerült, és hogy végre újra versenyezhetünk” – utalt rá, hogy igazságtalan dolgokat vágtak bátyja fejéhez.

Egy személyes sokk a verseny előtt

Schumacher számára a monzai verseny feszültségét nem csak a nagy tét adta. A verseny előtt értesült arról, hogy egy régi jó ismerőse, Willi Bergmeister stroke-ot kapott és kórházba került. Bergmeister a szülővárosában, Kerpenben működtetett egy garázst – ő volt az, aki elsőként adott munkát az autószerelőnek tanult Schumachernek, miközben segített neki finanszírozni a korai versenyzői pályafutását.

Schumacher a hírek hallatán egyből próbálta utolérni barátját telefonon. Bergmeister végül felépült.

Az elfojtott érzelmek Ayrton Senna halála után

Schumacher akkor robbant be a Forma–1-be, amikor annak legnagyobb sztárja Ayrton Senna volt. Párharcuk 1994-ben bontakozhatott volna ki egy bajnoki csata formájában, de a brazil az év harmadik versenyén, Imolában végzetes balesetet szenvedett. Habár Schumacher akkoriban nem beszélt a nyilvánosság előtt az érzéseiről, belső körökből tudható, és évekkel később ő is vallott róla, hogy a rivális halála miatt még a visszavonuláson is elgondolkodott.

Öccse, Ralf Schumacher nem ismerte Sennát, és azt sem tudja, milyen volt a viszonyuk a bátyjával, de úgy érzi, a rivalizálás különlegessé tette. „Ayrton Senna számára szerintem világos volt, hogy itt jött valaki, aki megnehezítheti az életét, és egyből helyre akarta tenni a fiút. A bátyámnak akkoriban nem tetszett ez, és járta a maga útját. Ennélfogva úgy vélem, ez is az egyik oka volt annak, ami történt” – vélekedett az ifjabb Schumacher egy Motorsport-Totalnak adott interjúban, a monzai könnyekre utalva.

Ayrton Senna és Michael Schumacher (Fotó: XPB)

Gépből ember? Egy időtálló figyelmeztetés

Amennyire megdöbbentő volt Schumacher 25 évvel ezelőtti monzai reakciója, olyan fontos üzenettel bírt. Ralf Schumacher abban a pillanatban maga sem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel. „Csak annyit tudtam, hogy a bátyám mindig nagyon őszinte a reakcióival, és hogy ez nagyon megérintette. Számomra az a pillanat zavarba ejtő volt. Látható is a reakciómon, ha visszanézik. De közben szép, hogy a Forma–1 a sok pénz, a nyomás, a technika és a felelősség ellenére még mindig emberi” – mutatott rá.

A „pilótagép”, a „robot”, aki aznap „emberré vált” – írta a sajtó. Miközben ez az emberektől ez az ellentmondás váltotta ki a meglepettséget, Schumacher azon lepődött meg, hogy van ellentmondás. Ahogy a Monzát követő indianapolisi hétvége előtt mondta:

„Engem az lepett meg, hogy az emberek azt mondták, végül is ember vagyok. Ez meglepett, mert azt hittem, én már a történtek előtt is ember voltam…”

Michael Schumacher (Fotó: XPB)

A 2000-es monzai versenyt már csak ezért is érdemes még 25 évvel később, egy teljesen más világban, egy teljesen más Forma–1-ben is meg-megidézni. Azok a könnyek tükröt tartottak a megdöbbenők elé. Az az emberi pillanat hirtelen mindenkit szembesített azzal, hogy bár néha csak filmszereplőkként, mesehősökként kezeljük a sportolókat, és elvárjuk, hogy jól szórakoztassanak minket, megfeleljenek a követelményeiknek, ettől érző emberekről van szó, saját történetekkel, háttérrel, érzésekkel és célokkal.

25 éve az a monzai pillanat (de már Mika Häkkinen 1999-es sírva fakadása is ugyanazon a pályán, a fák takarásában is) megérttette a világgal, hogy itt többről van szó egy műsornál, az elvárásoknál, és hogy néha talán pont ebből, vagyis megértésből kéne több, mielőtt kritikára nyitjuk a szánkat (vagy ma már a billentyűzetünket), hogy könnyelműen, az embert semmibe vevő kijelentésekkel vagdalkozva formálunk véleményt dolgokról, melyeknek sokszor csak a töredéket jelentő felszínét látjuk.

Schumacher Monza után megjegyezte: „Ez volt az első alkalom a tíz ív során, hogy ilyesmit tettem, és könnyen lehet, hogy csak újabb tíz év múlva fog újra megtörténni.”

Aztán már három évvel később újra láthattuk sírni: 2003-ban Imolában az akkor elhunyt édesanyját siratta a dobogó tetején.

Hat évvel a monzai könnyek után, 2006-ban, ironikus módon ismét szeptember 10-én pedig az utolsó monzai győzelme után jött egy újabb érzelmes sajtótájékoztató: akkor jelentette be, hogy a szezon végén visszavonul. Mindezt hétszeres világbajnokként, a Ferrari történetének legsikeresebb versenyzőjeként tette – hála az ötéves uralkodásának, ami valahol éppen Monzában, azokkal az első könnycseppekkel és az ott felszabadult elementáris energiákkal vette kezdetét.