„Az igazat megvallva: nem. Tizenkilenc évesen kezdtem, és nem tudok olyan sokáig összeszedett és motivált maradni. Szerintem ez túl sok év. Meglátjuk.”

A 23 éves Fernando Alonsót a 2005-ös első Forma–1-es bajnoki évének elején, már bajnoki éllovasként kérdezték arról, el tudja-e képzelni, hogy Michael Schumacherhez hasonlóan ő is a Forma–1-ben lesz még 36 évesen.

„Sosem gondoltam volna, hogy húsz évvel az első világbajnoki győzelmem után is az F1-ben leszek.”

„Sok dolog változott a sportban: a technológia, a motorok, a versenyzés módja, az, ahogyan a versenyekre készülünk, az elemzések. Ez a sport génjeiben van: mindent az autó teljesítménye és a szabályok határoznak meg, amik hol az egyik, hol a másik csapatnak kedveznek. De manapság ez még extrémebb” – felelte a legutóbbi versenyhétvégén az immáron 44 éves Fernando Alonso, amikor arról kérdezték, mit szól hozzá, hogy már két évtized telt el az első világbajnoki győzelme óta.

Ellentmondás? A spanyol „Matador” pályafutásának alapeleme. Sőt, hajtóereje!

Fernando Alonso, 2005, Interlagos (Fotó: XPB)

Az, hogy ma még mindig Forma–1-es versenyzőként válaszolhat az első bajnoki szezonjával és a sportág azóta végbement óriási változásaival kapcsolatos kérdésekre, már önmagában rendhagyó. Ma van olyan ellenfele (Andrea Kimi Antonelli), aki meg sem született még, amikor őt már világbajnokként emlegethettük… A spanyol e hosszú úttal, illetve e hosszú útja során alaposan magára cáfolt tehát.

És hogy mi volt e váratlanul hosszú pályafutás a titka? A versenyszellem és becsvágy, ami Fernando Alonsóban olyan elképesztő mértékeket öltött, hogy húsz esztendő is kevésnek bizonyult a kielégítésére (vagy kioltására), és amit éppen ezen minden elsöprő – időnként kimondottan pusztító – erő miatt volt lehetetlen kielégíteni húsz év alatt is.

Versenyfutás egy megürülő trónért

Alonso 2001-ben, szemtelenül fiatalon, mindössze 19 évesen mutatkozott be az F1-ben az akkori szezon előtt a csőd szélén álló Minardi-csapatnál. Miközben már annak örülhettek, hogy eljutottak az idénynyitó Ausztrál Nagydíjra, az ifjú spanyol még a kapkodva felkészített autójukkal is képes volt olyan teljesítményekre, amikkel magára irányította a szakma figyelmét.

Flavio Briatore figyelmébe még a Renault technikai igazgatója, Pat Symonds ajánlotta Alonsót egy 2000-ben teljesített teszt után. Symonds hasonlót érzett, mint amit az 1990-es évek elején Michael Schumachernél (akinek a versenymérnöke volt a Benettonnál), Briatore sikerreceptje pedig már adott volt.

Alonsót egy újabb minardis év helyett 2002-re a Renault tesztversenyzőjének szerződtették, ahol Jenson Buttont és Jarno Trullit figyelve tanulhatott – többek között a mérnöki munkáról is, amiben Symonds szerint voltak hiányosságai. 2003-ban előléptették, és a Magyar Nagydíjon jött az első győzelem. A régi Benetton-módszert követve, a csapat hatékonysággal, a Renault elköteleződésével és komoly ráfordításaival, némi kreativitással nagy előrelépéseket tett, 2005-re pedig kijavított pár korábbi hibát, változtatott az addig különcnek számító (72 fokos V-hengerek) motorján, de megtartotta az autó kedvező tulajdonságait (jó vezethetőség, hatékony gyorsulás, kiváló rajtok).

Fernando Alonso és a Renault csapata (Fotó: XPB)

Mindez kiegészült egy sikerre éhes, semmitől sem félő fiatal harcos tehetségével, valamint a 2005-ös szabályváltozásokkal, amik nagy segítséget jelentettek az egyeduralkodó Ferrari legyőzéséhez. Az FIA 2005-re betiltotta a futamok alatti kerékcserét. A módszer elérte a kívánt hatást: a Bridgestone első számú partnerének számító, és saját tesztpályája miatt korlátlan tesztlehetőségekkel rendelkező Ferrari lendülete megtört, a jól tapadó és tartós abroncsokat gyártó Michelin helyzete megerősödött, a barátságos vezethetőségű és megbízható Renault pedig ezt remekül használta ki Alonsóval.

Az idénynyitót a Renault nyerte Ausztráliában, igaz, még Giancarlo Fisichellával. A folytatás azonban teljesen másképp alakult. Amikor Alonso hősies küzdelemben legyőzte Michael Schumachert azon a máig emlegetett imolai versenyen, még úgy hihettük, a Ferrarinak lesz esélye a címvédésre, ám az év előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nincs így. Helyette a McLaren autója kezdett kiemelkedni a mezőnyből, ám a megbízhatósági problémák folyamatosan hátráltatták Kimi Räikkönenéket.

A 2005-ös szezon így hasonlóan alakult, mint a mostani: az uralkodó olyan autóba került, ami túl nagy hátrányt jelentett számára ahhoz, hogy küzdeni tudjon a koronájára pályázók ellen, így a csata nem egy ifjú trónkövetelő és a király küzdelmét hozta, hanem két fiatal reménység versenyfutását az őket lényegében üresen váró trónig.

Alonso az év első négy versenyéből hármat megnyert. Barcelonában Räikkönen letaglózó győzelemmel jelezte, hogy a McLaren kezd erőfölénybe kerülni a Renault-val szemben, csakhogy a finn és csapata sorra követte el a hibákat, amiket a biztos kezű Alonso könyörtelenül kihasznált.

Büszkeségből sors: nyerni gyengébb autóval

A bajnoki hajrá érdekesen alakult. Alonso a hockenheimi győzelme után (ami az év 12. versenye volt) négy versenyt zárt nyeretlenül, de mivel ebből háromszor második lett, Räikkönennel szemben 25, Schumacherrel szemben 56 pontos előnnyel érkezett a Brazil Nagydíjra, így már egy harmadik hely is elég volt neki ahhoz, hogy két futammal az idény vége előtt bebiztosítsa a bajnoki címét. Bár Interlagosban a pole-ból rajtolt, a versenyen végig a bajnokságra gondolva pont 3.-ként ért célba, és ez elég volt a sikerhez.

Alonso 24 1 hónaposan és 27 naposan évesen minden idők legfiatalabb világbajnoka lett.

„Csak a kockás zászló után tudatosult bennem. Az utolsó két-három körben mindenféle zajokat hallottam, mert aggódtam, hogy valami meghibásodik. Rendkívül ideges voltam. De ahogy átszeltem a célvonalat, nagyon megkönnyebbültem” – mondta a friss bajnok az interlagosi verseny után.

A győztes Juan-Pablo Montoya és a világbajnok Fernando Alonso a brazíliai dobogón 2005-ben (Fotó: XPB)

Sikere kapcsán két dolgot emelt ki külön. Az egyik a harcias természetéről és a – csapatépítés szempontjából nem mindig előnyös – habitusáról árulkodott. „Egy olyan országból jövök, aminek nincs Forma–1-es hagyománya. Egészen egyedül kellett harcolnom, egész pályafutásom során nem kaptam segítséget. A többi kategóriában elért sikereimnek köszönhetően kerültem a Forma–1-be, és természetesen a szponzoraimnak köszönhetően is, de ez a világbajnoki cím a legtöbb, amit az életem során elérhettem. Ezt három-négy különleges személynek köszönhetem, de amúgy senkinek” – jelentette ki, hozzátéve, hogy a családjának és ennek a pár embernek ajánlja a győzelmét.

A másik megjegyzése a büszkeségről szól. Úgy érezte, a győzelmének külön rangot adott, hogy nem az övé, hanem Räikkönené volt a leggyorsabb autó 2005-ben.

„Igen, de nekem is nagyon jó autóm volt. Az első három verseny rendkívüli volt, hiszen hetven százalékos potenciállal is versenyeket tudtam nyerni. Barcelonától és Monacótól a McLaren talált valamit, és hirtelen már száz százalékot nyújtva sem tudtunk önerőből nyerni. Jó év volt, és úgy lettem világbajnok, hogy nem ültem a legjobb autóban. Erre igazán büszke vagyok.”

Bevallása szerint az némiképp csökkentette a sikerének értékét, hogy nem a 2000 és 2004 között uralkodó Michael Schumacherrel kellett küzdenie. Szerinte ugyanakkor ezt ellensúlyozta, hogy Räikkönen a jobb McLarenben ült, és nagy kihívás elé állította. Annak kapcsán, ezzel kezdetét vette-e az Alonso-korszak, elismerte, a szerencse is mellette állt ebben a szezonban. „Az idei az én évem volt, semmilyen problémám nem volt. A szerencse végig mellettem állt, és a csapat is sokat segített. De ez akár már a következő versenyen teljesen másképp alakulhat” – figyelmeztetett a bajnoki sikere után.

Magányos küzdelem, esélytelenség és büszkeség, szerencse – Alonso a 2005-ös címszerzése után még aligha sejtette, hogy csupa olyan kérdéskört érintett ezzel, ami meghatározza a további pályafutását.

Túlhajszolt célok?

„Ha a világ legjobb csapatánál vagy, akkor vagy te, vagy a csapattársad fog nyerni. De mi egy fiatal csapat vagyunk, ez még csak a negyedik év, hogy a Renault százszázalékig részt vesz ebben. Hatalmas előrelépéseket teszünk az autóval, és mindenkit meglepünk. Szóval ha megnyerjük a világbajnokságot, rendben van. Ha nem? Még csak huszonhárom éves vagyok, és van elég időm.”

Alonso a cikkünk elején idézett 2005-ös májusi interjújában tette e kijelentést, amit mai fejjel már teljesen másképp olvas az ember. Ez azonban csak egy az alonsós ellentmondások sorában.

Pat Symonds, a Renault korábbi technikai igazgatója szerint Alonsóban az az egyik legkülönlegesebb – és ez közös vonása Michael Schumacherrel és Ayrton Sennával –, hogy elképesztő kapacitása van a vezetésen felül áttekinteni a versenyeket, a stratégiát. Az előrelátás azonban a pályán kívül is jellemezte. Miközben 2005-ben gyakran beszélt a Renault McLarennel szembeni hátrányáról, kevesebb mint három hónappal a bajnokká avatása után Alonso váratlan bejelentést tett: 2007-ben a McLarenhez szerződik.

Éppen bajnoki címhez segítette őt a Renault, várt még rá velük egy szezon, ő azonban a riválist választotta, mert úgy érezte, hosszú távon nem a pénzügyileg kevésbé stabil Renault-val, hanem a Vodafone-nal álomszerződést kötő, jobb technikai hátterű McLarennel érhet el sikereket.

Ez csak az első alkalom volt a pályafutása során, amikor a saját csapatának vitt be egy kellemetlen gyomrost. Hogy a folytatás hogyan alakult, azt tudjuk.

„Csapatjátékosként olykor cserbenhagyta önmagát. Sosem alakított ki velem olyan köteléket, mint ami Michaellel jellemzett minket – de senkivel nem tette a csapatban. Ő egy kicsit magányos harcos volt, és ez más csapatoknál is jellemezte őt”

– mondta Alonsóról Symonds.

Hogy ezek a sajátosságok miként jelentek meg és okoztak bonyodalmakat aztán a spanyol karrierjében, azt aligha kell ecsetelni.

Alonsót mindig extrém győzni akarás és versenyszellem hajtotta. Ennek köszönhetően gyakran elszáguldott fontos dolgok mellett.

„Megnyertem a bajnokságot Brazíliában 2005-ben és 2006-ban, és alig emlékszem dolgokra azokról a délutánokból és estékből. És ez szomorú. Ha majd visszatekintek a pályafutásomra, sok szép dolog jut majd eszembe, jó barátságok, hihetetlen élmények. De ha lehetőségem adódna újraélni ugyanezt az életet, talán semmit sem változtatnék a csapataimon, a döntéseimen, csak annyit, hogy jobban megélném ezeket a pillanatokat.”

„Sosem tudhatod, és sok más embertől függsz, más csapatoktól, az autók teljesítményétől. Nehéz megbánni dolgokat, amik nem rajtad múlnak. Én viszont azt mindenképpen bánom, hogy nem élveztem ki jobban ezeket az időket, a pályafutásomat” – ismerte el Alonso egy múlt év végi podcastban.

Fernando Alonso (Fotó: Aston Martin)

Pár hete pedig úgy fogalmazott egy interjúban: „Amikor versenyeket nyersz, azt gondolod a normalitásnak. Amikor bajnokságot, azt mondod, ez a végzeted. Ha ma sikert érek el, vagy a jövőben sikeres leszek, jobban fogom élvezni a pillanatot, mert tudom, hogy a következő héten már el fog tűnni. A személyes érzés drámaian alábbhagy. Az egy hirtelen kiugrás. A múltban én talán nem élveztem ezt úgy, ahogy kellett volna.”

Alonso számára túl korán jött volna ez a 20 évvel ezelőtti siker?

„Minden versenyző gyerekkori álma, hogy egy nap Forma–1-es világbajnok lesz. Még csak huszonnégy éves vagyok, de ezt a sikert már nem szárnyalhatja túl semmi. Én vagyok minden idők legfiatalabb világbajnoka. Most új célokat kell kitűznöm, hiszen ezt már elértem” – mondta 2005-ben a brazíliai koronázásakor.

Egy évvel később ugyanazon a helyszínen megvédte a címét, és immáron a nagy Michael Schumacher elleni párharcot is megkapta. Aztán a jobb csapatot és jobb autót keresve belefutott a végzetébe a McLarennél, majd elpártolt tőle a szerencse, és a Ferrarinál is megrekedt a „nem a legjobb” autókban. És szép lassan eltelt az a 20 év, és ő még ma is az F1-ben van.

Hogy miért, arra egyszerű választ adott Bakuban: a hiányérzet miatt.

„Ha a dolgok jól alakulnak 2026-ban, az egy nagyon jó pillanat lenne a befejezéshez, mert ahogy mondtam, sok-sok éven át egy versenyképes autót, a versenyképességet hajszoltam, és ha ezt megkapom, szerintem az remek lezárása lenne a pályafutásomnak. Mondjuk úgy: ha versenyképesek leszünk, nagyobb az esélye annak, hogy befejezem. Ha nem leszünk versenyképesek, akkor nagyon nehéz lenne feladni anélkül, hogy újra próbálkoznék.”

A gyorsan jött első bajnoki siker után Alonso számára gyorsan jött a második is. A harmadikra viszont még ma, 20 évvel az első után is vár. És még 44 évesen is képes rá várni. Sőt, már a puszta futamgyőzelem élményével is be tudná érni.

Fernando Alonso (Fotó: XPB)

Arról a 2005-ös Brazil Nagydíj utáni euforikus ordításról készült fotók Alonso védjegyévé váltak. Egy hihetetlen energiákkal és harci szellemmel rendelkező ifjú titánként robbant be az F1-be. Ezek az energiák tették sokak kedvencévé vagy ellenségévé, és ez hajtja még ma is, immáron hihetetlen energiákkal és harci szellemmel rendelkező veteránként.

A cél mellett talán több ízben is elszáguldott. De közben lassítani és várni is megtanult. Vajon 20 évvel az első nagy sikere után még megkaphatja a vele nem mindig kegyes sorstól egy utolsó siker lehetőségét is?