„Az F1 legkártékonyabb embere” – olvastuk valahol a rosszindulattól és felszínességtől mostanság talán a szokottnál is jobban tocsogó közösségi médiában. Bár nem lepődünk meg, valahol mégis megdöbbenünk. Ennyivel elintézni és semmibe venni egy életművet körülbelül olyan, mint egy ember búcsúztatásakor beleköpni a sírba.

Az utóbbi években teljesen eldrájvtuszörvájvosodott F1-univerzumban persze érthető a reakció. Az emberek főként csak ezt látták belőle. Valakit, aki „fröcsögött” a médiában, mondott dolgokat a divatját múlt őszinteségével, odaszúrt másoknak, botrányt és zavart keltett. Azt már kevesebben tudják róla (mert a DTS mikrofonjai nem lógtak be föléjük), hogy amíg élt a jó barátja, a hasonlóan könyörtelen realista, Niki Lauda, a közös reggelizések során néha az volt közöttük a beszédtéma, hogyan játszadozzanak a médiával és keltsenek zavart – akár csak heccből, akár valamilyen hátsó szándékkal.

A politikailag végtelenül korrekt hanghoz szokott füleket manapság talán bántják az efféle megnyilvánulások. Ebben az új és modernebb világban inkább ki kell tenni a nemes ügyek paravánját, mert azok vannak elég nagyok ahhoz, hogy ne lógjon ki mögülük a sok áskálódás. Egyik sem jobb a másiknál, csak kifelé mutat mást.

Helmut Marko (Fotó: Red Bull)

Ők még egy másik világban nőttek fel. Egy olyanban, amiben halkan még visszhangzott a világháború robaja. „Más szülök szemében nem feltétlenül voltunk azok a gyerekek, akikkel szívesen látták volna a saját gyereküket” – mesélte egyszer gyerekkori barátjáról, a szüleit babaként, egy bombatámadás következtében elvesztő, és emiatt a grazi nagyszüleinél nevelkedő Jochen Rindtről és önmagáról.

A szabadelvűség és öntörvényűség akkoriban még ilyen formában nyilvánult meg. Az iskolából való lógások és az autós kalandozások mögött viszont egyszerű dolgok álltak: a puszta szenvedély, a kalandvágyó kíváncsiság, a becsvágy, az életszeretet. A mai kor által éltetett versenyzőket is ugyanezek hajtják – legfeljebb mivel másfajta életet élnek, kicsit mást jelentenek számukra e fogalmak.

De hogy ne lenne más valaki látásmódja, ha egy olyan korszak szülöttje, amelyben felverődő kődarabok még szemen találhattak versenyzőket, és annak kellett örülniük, hogy nem az életükkel, csak fél szemük világával fizettek a versenyzésért? És hogy ne lenne más valaki értékrendje, ha az ő szülei nem az F1-es garázs állandó bútordarabjai voltak, hanem a versenyzés kimondott ellenzői, akik ellen lázadnia kellett?

Az ember persze öregszik, és talán vele együtt a módszerei is. Követ el hibákat – például azzal, hogy megragad önmagánál, és nem alkalmazkodik kellőképpen a befogadó közeghez. Vagy egyszerűen szem elől téveszt részleteket, szempontokat, alapvető szabályokat.

Helmut Marko (Fotó: Red Bull)

Az F1 legkártékonyabb embere? Két Forma–1-es csapat, egy Forma–1-es pálya, egy márka, amelynek szekerét talán a motorok ereje húzza a legjobban, 8 egyéni és 6 konstruktőri világbajnoki cím, 118 futamgyőzelem, 96 pole pozíció, 7 aktív F1-es versenyző a húszból, és több tucat további versenyző, aki esélyt kapott tőle a Forma–1-ben.

Túlzás lenne mind neki tulajdonítani? Természetesen. Ilyesmit sosem érhet el egyetlen ember egyedül. Azt viszont csak kevesen mondhatják el magukról, hogy jelen voltak, amikor ennek az egésznek a szikrája kipattant. Egészen pontosan csak ő és barátja, Dietrich Mateschitz mondhatja ezt el!

„Amikor saját csapatom volt, már ismertem őt. Kapcsolatban maradtunk, aztán úgy döntöttünk, csinálunk egy Red Bull-juniorcsapatot. Nagy rajongó volt, tudta, mennyire drága, szóval csak szponzorok voltunk, hogy támogassunk fiatal versenyzőket. Aztán nagyon gyorsan lett két Forma–1-es csapatunk, és szemléletet váltottunk. Azt mondtuk, már nem szponzorálunk többé mindenkit, csak olyanokat, akik legalább egy versenyt nyerhetnek” – mesélte egy hónapja a Beyond The Gridnek.

Hogy nélküle Mateschitz belevágott volna-e ebbe az F1-es projektbe? „Nehéz megmondani, de ugyanaz volt a szemléletmódunk és ugyanúgy lelkesedtünk az autóversenyzés iránt. A Red Bullnak talán nem lett volna saját csapata. Dietrich tíz évig többségi tulajdonos volt a Sauber csapatában, de a szavazati jog Sauberé volt. Kliennel kezdődött. (Christian) Klien egy fiatal osztrák versenyző volt, akit a Jaguarhoz vittünk. A tárgyalások során úgy éreztem, többet is tehetnénk. Fél év tárgyalás után lényegében egy dollárért vettük meg a csapatot. És akkor azt mondtuk: próbáljuk meg, talán egyszer nyerünk egy versenyt.”

Dietrich Mateschitz és Helmut Marko (Fotó: XPB)

A vagányság és kalandvágy nem pusztán egy menedzsmentkönyvekből összerakott mottó a Red Bullnál. Ez az alapítók egész cégre és F1-es projektre átörökített DNS-e. Ez az ő szellemiségük tükörképe.

A Red Bull egy energiával teli, lázadó csapatként érkezett a Forma–1-be. Az első éveikben igazi bulicsapatként emlegették őket, paddockban terjesztett saját szatirikus lappal, boxutcába vitt lengén öltözött lányokkal, extravagáns motorhome-mal.

Aztán ahogy sikercsapattá nőtték ki magukat és nőtt a tét is, komolyodniuk, változniuk kellett. A mozgatórugó viszont ugyanaz maradt: két motorsportőrült cinkostárs, tele szenvedéllyel, rizikókedvvel és önbizalommal, akiknek az érvényesüléshez és irányításhoz nem volt szükségük jogilag minden oldalról betonbiztossá tett szerződésekre, bizottságok felállítására, csak egy kézfogásra, egy rövid telefonbeszélgetésre.

A Red Bullt alapvetően nem az tette a többitől nagyon eltérő F1-es csapattá, hogy italgyártóként jött és autógyártókat bosszantott, sokkal inkább az, hogy képes volt akár pár perc alatt meghozott nagyon merész döntésekre, mert belevágni elsőre őrültnek tűnő projektekbe, és mindig csak ment előre konokul, leszegett fejjel, mint egy erős szarva birtokában, semmilyen akadálytól nem félő vörös bika.

Ez a szemléletmód a szikra két kipattintójától ered. Ez tette a Red Bullt győztes, aztán bajnok, aztán címvédő csapattá, az elmúlt bő két F1-es évtized egyik legmeghatározóbb szereplőjévé. Ez a szemléletmód tette Christian Hornert minden idők legfiatalabb csapatfőnökévé, Sebastian Vettelt minden idők legfiatalabb világbajnokává, Max Verstappent minden idők legfiatalabb versenyzőjévé. Ez a szemléletmód vonzotta a gárdához a kreativitását Wokingban szinte fojtogatva érző Adrian Neweyt. Ez a szemléletmód nyitotta meg a gyár modernizálását, új, nívós szakemberek szerződtetését lehetővé tevő pénzcsapot. Ez a szemléletmód szült egy nyitott, mindig résen lévő, a vereségből mindig bátor és váratlan lépésekkel kiugró csapatot. Ez a szemléletmód tette lehetővé, hogy míg az autógyártó riválisoknak a ténylegesen hozzáértők fején ülő, saját üzleti vagy politikai céljaikhoz kötött elnökökkel kellett egyezkedniük, vagy egy makulátlanságra törekvő világmárka arculatához kellett idomulniuk, pénzekért kuncsorogva, döntésekre várva, addig ők egy végtelenül rugalmas és innovatív csapat lehettek.

De ez volt az a szemléletmód is, ami elrettentette őket, amikor 2022-ben annak küszöbén álltak, hogy aláírják a szerződésüket új motorpartnerükkel, a Porschéval. A megállapodás már lényegében készen volt, amikor az F1-es csapat vezetői rádöbbentek: ha aláírják, azzal oda az eddig élvezett szabadságuk és rugalmasságuk, és beállnak a sorba. Egyek lesznek a vállalati szemléletmód által irányított, ezer oldalról kötött autógyártópartnereknek, lelassulhatnak, és a legfőbb erényük, az identitásuk magja veszhet el.

E kihátrálás után pár hónappal Dietrich Mateschitz elhunyt, és a Red Bullnál minden megváltozott. A nagy lábnyomot egyszerre több láb próbálta kitölteni, de külön túl kicsiknek bizonyultak, együtt meg nem fértek el. Az a sok nyugtalanság, a botrányok, belső harcok és a régi alapemberek folyamatos kiválása mind egy irányba vezet vissza: annak a személynek a hiányához, aki a génjeit ültette át cégébe.

Helmut Marko, Christian Horner, Dietrich Mateschitz (Fotó: XPB)

A társa még itt volt. A viharos másfél év után idén tett azért, hogy újra nyugalom legyen, hogy a csapat visszakanyarodjon a fő erényeihez, az agresszivitáshoz, a rámenős kockázatvállaláshoz, a küzdés és versenyzés nyers szeretetéhez. Az F1 történetének egyik legnagyobb felzárkózása lett belőle – egy majdnem bajnoki címmel.

Amikor Laurent Mekies csapatfőnök Christian Horner júliusi menesztése után megérkezett Milton Keynesbe, elsőként a csapat maximalizmusa és határfeszegetése döbbentette meg. Azt mondta, erre kíván építeni. Pár hónappal később, amikor újra nyerni kezdtek és újra bajnokesélyesnek tűntek, majd csúnyán elrontották Max Verstappen beállításait Brazíliában és már a Q1-ben kiestek az időmérőn, a francia határozottan kiállt és védelmezte a szemléletmódjukat: a Red Bullnak a kockázatvállalás hozta meg a második féléves sikereket, és ebben a kockázatvállalásban néha benne vannak a fájó esések is.

Mekies az év utolsó versenyhétvégéjén is a Red Bull-filozófiát méltatta. „Nem számított, mennyire volt nehéz a szezon első fele, és mennyire nehéz volt feldolgozni a változást a szezon közepén. Ők egyszerűen nem akarják feladni. Ezért sikerült elérnünk ezt a történelmi fordítást. A lányok és fiúk állnak amögött, hogy minden elkezdett összeállni. Felszabadítottak egy kis teljesítményt, és a kicsivel jobb teljesítmény még nagyobb kockázatvállaláshoz vezetett. Párszor elestünk. Bizonyára emlékeznek Budapestre vagy a brazíliai időmérőre.”

„A kockázatvállalás nem jön ingyen. Semmi sincs ingyen. Kockáztatsz, elesel, talpra állsz, és szereted, ahogyan együtt versenyeztek. Mindenki egy hajóban evez. Max ugyanabban a hajóban, mint a kétezer ember, a részvényeseink. Ez a titok. Egységes csapat vagyunk, ami nem hajlandó feladni”

– nevezte meg a feltámadásuk legfőbb okát.

Mekies érezhetően átvette és vallja a Red Bull-szemléletet. Ennek motorját viszont nem ő jelenti, hanem az elődei. És mindenekelőtt a projekt életre hívói, hiszen az egész őket tükrözi.

Helmut Marko, Max Verstappen, Laurent Mekies (Fotó: Red Bull)

Mateschitz halála óta Helmut Marko volt a hírvivő, az örökség továbbvivője. Az utolsó, aki még kézfogásokkal, szerződések nélkül kötött megállapodásokat és párperces telefonálásokkal jutott fontos döntésekre. Néha olyanokra, amikkel megelőzték az összes lomha vállalati riválist – néha meg olyanokra, amiket utólag elkapkodott döntéssé minősített egy év közbeni hirtelen irányváltás vagy könyörtelen lefokozás.

Ez a módszer viszont mostantól már nem a Red Bull módszere.

Botrányt kavaró kijelentések? Sokan talán csak ezt látják, ez azonban csak egy jelzése annak, hogy ez már tényleg nem a Red Bull módszere, és az idő megérett a korszakváltásra. A magát időközben az autógyártókhoz hasonló gigacéggé kinövő Red Bull pedig talán megérett a korhoz való idomulásra.

Már nincs Mateschitz, nincs Newey, nincs Horner, nincs Marko. Az pedig, amitől 2022-ben annyira megrémültek, most talán valóra is válhat: az osztrák oldal és Oliver Mintzlaff irányításával a Red Bull a vállalatiság irányába kanyarodhat.

De vajon mi lesz a Red Bull-szellemiséggel? Ironikus, hogy az azt biztosító motor nélkül fognak nekivágni annak az évnek, amelyben először lesznek motorgyártók…

Hogy mit hoz a jövő, majd elválik. Új irányt biztosan. A múltat viszont kitörölni nem lehet és nem szabad.

Kártékony személyiség? Az egyik serpenyőben pár botrányt generáló nyilatkozat, a másikban egy életmű annak minden hibájával és erényével együtt. Hogy melyik nyomja le melyiket, az csak attól függ, a Drive To Survive egyik epizódját nézzük-e vagy meglátjuk az általa eltakart való életet is…