Charles Leclerc lett a Ferrari versenyzőakadémiájának első olyan tagja, aki el is jutott a maranellóiak F1-es csapatába. A monacói 2019-ben került Maranellóba – 10 évvel azután, hogy az akadémia meglapításakor keresztapja, Jules Bianchi a vörösök pártfogoltja lett. Ha nincs a francia 2014-es szuzukai tragikus balesete, Leclerc jó eséllyel csak a nyomdokaiba léphetett volna: Bianchit saját versenyzőjének szánta a Scuderia, ám az előléptetésre már nem kerülhetett sor.

A 2015-ben, a súlyos fejsérülése következtében elhunyt Bianchi öröksége Leclerc-en keresztül így is él a Ferrarinál. Amikor a monacói gyerekként gokartozni kezdett, a nála idősebb jó barátja sokat segített neki, nagyban hozzájárult a fejlődéséhez.

Leclerc a BMST podcast vendégeként visszatekintett a közös évekre és a tragédiára is, és elismerte, nehezen dolgozta fel Bianchi halálát, ám az soha nem merült fel benne, hogy emiatt abbahagyja.

„Hihetetlenül nehéz volt, de sosem fordult meg a fejemben, hogy nem folytatom, mivel ez kelt engem életre, ez lobbantja be bennem igazán a tüzet. Ezt szeretem a legjobban a világon. Persze ezt a pillanatot igazán nehéz volt elfogadni.”

„Én egy versenyen voltam, amikor történt. Nem igazán tudtam, hogy mi történt. Apám próbálta nem elmondani a teljes igazságot, mert éppen autóba készültem ülni, hogy versenyezzek. Emiatt nem ismertem minden részletet. Utólag magyarázott el nekem mindent, és óriási sokként ért” – mesélte Leclerc.

Jules Bianchi és Charles Leclerc (fotó: Charles Leclerc/Twitter)

Miközben Bianchi elvesztése nagy fájdalom volt számára, a versenyzői pályafutásában a mai napig a Bianchival közös pillanatokat tekinti a legszebbeknek. És ez is az oka annak, hogy nem akarta abbahagyni a tragédia után. „Tizenhét voltam, és ő volt a keresztapám a sportban is. Mindig ott volt mellettem, már a kezdetektől. Van pár videóm kettőnkről odahaza, ahogy gokartozunk. Jules egy kisebb gokartba ült, hogy versenyezzen velem. Én hat-hét-nyolc évvel fiatalabb voltam nála.”

„Ezek a legszebb emlékeim az autóversenyzésből.”

„A versenyt követő minden szerdán kimentünk és együtt versenyeztünk. Ezekben az időkben igazán sokat is tanultam, hiszen egy nálam idősebbel küzdöttem, ráadásul Jules rendkívüli versenyző volt.”

„Ezek a pillanatok hihetetlenül különlegesek voltak, és boldoggá tettek. Emiatt sosem volt kétséges, hogy folytatom-e” – magyarázta a ferraris.