A még száraz időmérő edzésen mindenkinek legalább egy másodpercet adó Williamsszel Jacques Villeneuve haladt az élen, sarkában a benettonos Jean Alesivel. A franciának úgy tűnt, lehet esélye. Megfutotta a leggyorsabb kört – akkor legalábbis még azt hihettük, az egy gyors kör. Fokozatosan lopta a távolságot a kanadaival szemben, ám amikor már-már úgy nézett ki, érdekes csata bontakozik ki közöttük az első helyért, az általuk felcsapott vízpermetből hirtelen előtűnt Michael Schumacher Ferrarija, és száguldó expresszként gázolt át a duó győzelmi reményein.

Ő aznap egy másik kategóriában versenyzett.

Csak az első métereken mutatott bizonytalanságot. A harmadik helyről rugaszkodott neki a versenynek, mely a nem szűnő esőzés miatt kis híján a biztonsági autó mögül rajtolt el. Csakhogy a már az előző, monacói futamon is rakoncátlankodó kuplung ezúttal is makacs volt. A két Benetton mellett a csapattárs, Eddie Irvine, a jordanes Rubens Barrichello, valamint még egy Sauber is megelőzte. A probléma viszont kicsit sem ingatta meg – csupán késleltette azt, ami ezen a napon elkerülhetetlen volt.

Michael Schumacher az 1996-os Spanyol Nagydíj díjátadóján (Fotó: XPB)

Két kör telt el, és Barrichello megelőzésével, valamint Irvine kicsúszásával Schumacher már az 5. helyen haladt. Újabb két kör múlva már a 3. volt: könnyűszerrel előzte meg Gerhard Bergert, miközben a bajnokságot toronymagasan vezető Damon Hill hibázott előttük. Korábbi 6 másodperces hátrányát egyetlen szempillantás alatt dolgozta le, ám mivel érezte, hogy az irányítás az ő kezében van, semmit sem siettetett.

Két körön keresztül nézelődött Alesi mellett. Felmérte, hol előzhet majd. Végül az 5-ös kanyarban húzódott belső ívre, s finoman a Benetton mellé engedte autóját. Még arra is gondosan ügyelt, hogy a kanyar közepén kívül tartsa ellenfelét, hogy az ne térhessen át a másik oldalára, s így esélye se legyen visszatámadni. A következő áldozat Villeneuve volt. Fölénye tudatában ismét türelmesen várta a lehetőséget, majd újabb nézelődés után ugyanott szánta rá magát ugyanarra a manőverre.

Átvette a vezetést, és az ellenfelek többé a nyomát sem látták. Körönként 3,5-4 (!) másodpercet adott nekik – és nem egyszer-kétszer, hanem folyamatosan.

Ami Ayrton Sennának az 1993-as Donington Park-i verseny volt, az Schumachernek az 1996-os barcelonai futam lett. „Ayrton Senna versenyzett így 1993-ban Doningtonban, szintén esőben. Ezt leszámítva nem láttam még hasonlót. Elfogulatlanul ki lehet jelenteni: Michael sennaian versenyzett” – állapította meg Niki Lauda a verseny után Schumacherről.

„Minden idők egyik legnagyobb versenyzését mutatta be”

Vörös Ferrari rója a köröket a barcelonai pályán – magányosan. Hátulja szinte minden kanyar kigyorsításánál meginog, de egy pillanatig sem tűnik úgy, hogy képes lenne lecsúszni az aszfaltról. Vezetője mindent tökéletesen az irányítása alatt tart. Végig a határon táncol, de egy pillanatra sem lép át rajta.

Azon a 21 évvel ezelőtti délutánon ez nem sokaknak sikerült – végig így versenyezni pedig csak egyetlen embernek. Egy kör elég volt ahhoz, hogy hatan búcsúzzanak. A bajnoki éllovas, Damon Hill pedig tíz köre alatt három megpördülést mutatott be, majd kiszállt a versenyből. „Veszélyes volt, alig lehetett látni valamit” – panaszkodott. „A pálya folyamatosan változott, minden kör egy teljesen új tapasztalat volt” – jellemezte a körülményeket a szintén kieső Martin Brundle. Beszédes, hogy a célig végül csak 6 autó jutott el.

Schumacher viszont elemében érezte magát. Őt nézve annyira könnyűnek tűnt minden.

Michael Schumacher (Fotó: XPB)

Az ellenfelek a beállításokban keresték a kapaszkodót, a magyarázatot. Tény, a Ferrarit esőre hangolták aznap, miközben a Benetton vagy a Williams nem ideális beállításokkal rajtolt el. Hillék például abból indultak ki, hogy a verseny második felében elkezdhet száradni a pálya. A Williamsnek motort biztosító Renault egyik embere, Bernard Dudot azonban kijelentette: „Schumacher egyszerűen briliáns volt, és senki sem tudta tartani vele a lépést.” A Williams főmérnöke, James Robinson hozzátette: „Nem hiszem, hogy a Ferrari ma annyira jó volt. Néha úgy tűnt, mintha jégen ment volna. De az a fickó, aki benne ült, rendkívüli volt! Igazán lenyűgöző előadást mutatott be.”

Hill az önéletrajzi könyvében úgy fogalmazott: „Michael minden idők egyik legnagyobb versenyzését mutatta be, miközben mindenki bolondnak tűnt mellette a szakadó esőben.”

Egy-két hengerrel kevesebbel is hengerelt…

Schumacher a 23. körben megejtett első kerékcseréjekor 37 másodperccel vezetett Villeneuve előtt. Jó tíz kör alatt autózta ezt ki. Közvetlenül a második kiállása előtt másfél perccel (!) haladt Alesi előtt, s még utolsó szervize után, 12 körrel a leintés előtt is 1 perc 5 másodperc volt az előnye a boxban másodiknak feljövő franciával szemben. Ez olvadt aztán a célban 45 másodpercre.Mint később kiderült, egy motorprobléma miatt is.

A német még az időt is legyőzte aznap: 10 másodperccel verte a kétórás időlimitet – ennyit múlt, hogy a teljes versenytáv teljesítése után, s nem az idő lejárta miatt intették le őt. S mindezt úgy, hogy a futam második felében egyre furcsábban szóló Ferrarinak akkor már nem működött megfelelően a motorja.

„Egyetlen pennyt nem mertem volna föltenni erre a győzelemre” – ismerte el Michael Schumacher. „Az időmérőn sehol sem voltunk a Williamsekhez képest, ráadásul az esőben már Brazíliában és Monacóban sem éreztem valami jónak az autót, így nem számítottam semmi jóra ilyen körülmények között. De a bemelegítő edzésen egész jól működött, amin nagyon meglepődtem. Aztán a versenyen is kiválóan ment, főleg az első felében, így sikerült megcsinálni.”

Mint kiderült, ehhez némi szerencsére is szüksége volt.

„A verseny felénél kipróbáltam egy nyolchengeres motort is… Talán nyolc vagy kilenc henger működött csak. Akkor úgy gondoltam, nehéz lesz befejezni ezt a versenyt, valami biztosan történni fog, de végül egyben maradt az autó. És most már azt is tudjuk, hogy nyolc vagy kilenc hengerrel is működik…”

–jegyezte meg széles mosollyal.

Michael Schumacher és Jacques Villeneuve (Fotó: XPB)

Az akkor már kétszeres világbajnok 1996. június 2-án pályafutása 20. győzelmét aratta – az elsőt a Ferrari színeiben. Az elsőt a későbbi 72-ből.

Egy új fejezet nyílt a Forma–1 történetében, egy új, egy évtizeden át tartó korszak vette kezdetét.

Egy győzelem, ami gyökeres változást hozott

A csapatfőnök, Jean Todt arcán széles mosoly jelent meg. A későbbi rekordbajnok először ugrott fel a dobogó tetejére piros overallban, s akkor még teljesen új élményként hatott a német és az olasz himnusz egymás utáni eljátszása, melyekről később már-már azt hihettük, így egyben alkotnak egy önálló zeneművet…

A díjátadó a következő tíz év történéseinek ismeretében rendkívül beszédes volt. Schumacher kezébe nyomták a hatalmas serleget, és ő egyből Jean Todt felé emelte azt – Todt kezébe nyomták a másik hatalmas serleget, és ő egyből Michael Schumacherhez lépett vele, hogy megpaskolhassa versenyzőjét. Mintha mindketten azt mondták volna: „Ez a te győzelmed, nem az enyém.”

Egymásra mutogatni onnantól a Ferrarinál csak győzelmek után volt szokás, vereségek után sosem. És ez az ő érdemük volt.

„Gyakran fordult elő a mérnökök között, hogy a karosszériarészlegen dolgozók azt mondták, nem jó a motorunk, a motorrészleg emberei pedig azt, hogy nem jó az autónk. És ezeken felül jött, hogy nincsenek jó versenyzőink. Erre azt mondtam: rendben, gondoskodjunk róla, hogy Michaellel a sorainkban senki se mondhassa azt, hogy nincs meg a versenyzőnk”

– magyarázta Todt a High Performance podcastban, mi volt az alapgondolat Schumacher szerződtetése mögött.

Schumacher az 1996-os barcelonai teljesítményével hozta csak igazán működésbe ezt a tervet. Hiába csapta falnak az autóját az azt megelőző monacói versenyen már az első körben, a Spanyol Nagydíjtól senki meg nem kérdőjelezhette, hogy mire képes.

Michael Schumacher (Fotó: XPB Images)

Annak az első győzelemnek – és mindenekelőtt a győzelem módjának – viszont ezen is túlmutatott a hatása. Az a verseny a kudarcokról a sikerre irányította a csapattagok figyelmét. Meggyőződhettek róla, versenyzőjükkel mit érhetnek el, ha minden feltételt biztosítanak a sikerhez, és onnantól ezen kezdtek el dolgozni. A Schumacher által adott remény a sikerre, valamint a közös sikeréhség összetartotta őket és vitte előre a csapatot.

Ahogy Schumacher akkori csapattársa, Eddie Irvine rámutatott:

„Michael egy kivételes tehetség volt. A képességeinek köszönhetően tartott egyben mindent. Amikor ő ült az autóban, mindenki tudta, hogy a versenyző nem lehet probléma. És ez arra ösztönzi az embereket, hogy megfelelő minőséget nyújtsanak.”

„Todt tudta, hogy Michaelre van szüksége. Akkoriban Michael minden versenyzőnél többet ért. A tehetsége egyszerűen hihetetlen volt! Az autókat még nem volt annyira egyszerű vezetni, ezért a képességeivel hozta ki belőlük a jobb köridőt. Ő volt a szikra. Minden részletet összehozott, amire a Ferrarinak szüksége volt ahhoz, hogy domináns korszakot nyisson.”

Michael Schumacher és Jean Todt ünneplése (Fotó: XPB)

Hiába a korábbi műszaki hibák, Schumacher monacói első körös kiesése, ez az összetartás, valamint a briliáns egyéni teljesítmények mindennek az alapját képezték, mindig a víz fölött tartották a csapat fejét. Így vészelték át a nehéz időszakokat, élték túl Jerez (1997) válságát, Szuzuka (1998) defektjét, és Silverstone (1999) csapását, így alapozták meg a 2000-ben kezdődő új korszakot.

Az abban az évben gyakran széteső Ferrari 1996-ban Barcelonában valahogy egyben maradt – épp úgy, mint az évek kudarcai és támadásai ellenére maga a csapat is Jean Todt főnöksége alatt. A félretervezett, reménytelennek tűnő konstrukció a spanyol esőben Schumacherrel a volánnál elevenné vált, s az egész mezőnyt faképnél hagyta. Épp úgy, ahogy az előző években széteső, reménytelennek tűnő csapat tette Schumacherrel a fedélzeten, öt éven keresztül mindig felülmúlva mindenkit, olyan fölénnyel, mint aznap Barcelonában.

Vörös Ferrari törte át a vastag, szürke vízfüggönyt. A semmiből érkezett, de élénk lendülete egy csapásra mindent megváltoztatott. Maranellót és a Forma–1-et is. Michael Schumacher történelmet írt.