„Koló fogta a kezem az utolsó métereken” – Kiss Tamás a pekingi olimpiai döntőről

Kiss Tamás testközelből élte át Kolonics György elvesztését, napokkal később egy kietlen HÉV-megállóban tudta meg, hogy ő térdelhet be a tragikus körülmények között elhunyt gyerekkori példaképe helyére, majd éppen „Koló” fogta a kezét a pekingi olimpiai döntőben, amelyben mindössze egy hónapos közös munka után bronzérmet szerzett 1000 méteren Kozmann György oldalán. Kiss Tamás az M4 Sportnak idézte fel a tragikus napot, a hirtelen jött olimpiai felkérést, a kezdeti megtorpanást Pekingben, a bravúros harmadik helyet a fináléban és az olimpiát követő vesszőfutását.

Budapest, 2008. augusztus 26. Ludasi Róbert edző, Kiss Tamás és Kozmann György (b-j) bronzérmes kenusok a SYMA csarnokban. Mintegy ezer rajongó, rokonok, barátok várták reggel a XXIX. nyári olimpiáról hazaérkező magyar sportolókat. MTI Fotó: Beliczay László
2008. július 15-öt írtunk, mikor megrázta a hír a magyar sportvilágot: edzés közben rosszul lett, majd a helyszínen, hirtelen szívmegállás miatt elhunyt Kolonics György, kétszeres olimpiai bajnok kenus.

„Ott voltam azon az edzésen. Mi egyesben mentünk pályákat, ők pedig utánunk jöttek párosban Kozmann Gyurival. Úgyhogy mi akkor a parton vártuk a következő kört, amikor megtörtént a rosszullét – elevenítette fel a kenuslegenda tragédiáját a héten visszavonult olimpiai bronzérmes. – Próbáltak segíteni neki, Robi is és volt egy kenutársunk, aki mentőzött régen, ő rögtön elkezdte a szívmasszázst és a lélegeztetést, míg kiértek a mentősök. Nem hittünk a szemünknek. Megállt az élet. Utána zokogásban törtem ki. Tíz-húsz percig nem tudtam abbahagyni, pedig nem vagyok egy sírós típus. Azon a napon mintha egy jégkockába került volna az egyesület, és csak nagyon lassan olvadt ki. Hetekig is eltartott. Mintha egy szellemjárta vidék lenne, miközben 150 gyerek járt oda nap mint nap.”

A tragédia négy nappal az olimpiai nevezési határidő előtt történt, így természetesen kétségessé vált a magyar hajó ötkarikás részvétele, ám sikerült meggyőzni Kozmann Györgyöt az indulásról, Ludasi Róbert edző pedig rögtön keresni kezdte a beugrót.

Csütörtökön (két nappal a szerencsétlenség után) az edzeni is képtelen Kiss Tamás épp barátaival a városba tartott, mikor a HÉV-re felszállva megcsörrent a telefonja. A vonal másik végén Ludasi Róbert volt, és az utolsó pillanatban „leparancsolta” Kisst a szerelvényről.



„Elmondta – ahogy ott, a kietlen megállóban egyedül álltam –, hogy arra gondolt, hogy nekem kéne betérdelnem a Kolonics Gyuri helyére. Hát, én rögtön mondtam, hogy nem akarom, kizártnak tartom. Aztán győzködött egy picit, végül mondtam, hogy egyetlenegy esetben vállalom: ha Kozmann Gyuri is így szeretné.”

Aznap délután aztán újabb hívást kapott, ezúttal Kozmann Györgytől, akinek azonnal igent mondott a felkérésre. Pénteken személyesen is találkoztak, közös nevezőre hozták a dolgokat, pedig Kiss elmondása szerint „más polcon voltak” a kenus társadalomban.

„Én egy fiatal srác voltam, aki abba akarta hagyni a kenuzást (sőt, igazából abba is hagytam, már csak úgy lejárogattam edzeni), ő pedig épp olimpiai győzelemért szállt volna harcba Kolonics Gyurival, úgyhogy volt köztünk jó pár lépcsőfok.”

Kozmann tanácsainak és útmutatásának hála három-négy nap alatt felvette a ritmust, annak ellenére, hogy tele volt feszültséggel és fájdalommal, hiszen nem sokkal korábban gyerekkori példaképét veszítette el Kolonics személyében.


Peking, 2008. augusztus 22.
Kiss Tamás és Kozmann György (b-j), miután a magyar kenukettes a harmadik helyet szerezte meg a férfi C-2 1000 méteren a XXIX. nyári olimpián a Sunji evezős és kajak-kenu pályán.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd



„Nagyon hamar kiderült, hogy jól megyünk. A második hét után tudtuk, kimondatlanul ott volt a levegőben, hogy »uh, ha ezt így csináljuk, akár döntőbe is juthatunk«, ami nagy szó volt” – fogalmazott Kiss, kiemelve Ludasi Róbert szerepét, aki burkot képzett köréjük a hatalmas médiaérdeklődés közepette. Hozzátette, jó időket eveztek a felkészülés során, a kiutazás után viszont minden megváltozott.

„Az előfutam nagyon rosszul ment. Nagyon kétségbe voltunk esve. Akkor ott voltunk már öt, vagy hat napja, de nagyon nem ment. […] Mikor látod, hogy már csak három nap van, és még mindig nagyon nem megy, nem kapsz levegőt, és olyan időt megyünk, mint amilyet Vajda Attila egyesben… akkor azért szorult a hurok a nyakunkon.”

Vura Márta sportpszichológus segítségével végül „kirángatták magukat” ebből az állapotból, és egy szinte tökéletes középfutam után már a döntőre készülődhettek. A fináléban magukhoz képest jól sikerült a rajtjuk, 500 méter után egy indítással gyorsulni tudtak, 700 körül elhaladtak az erős román páros mellett, ami plusz erőt adott nekik, és még 800 és 900 méternél is rá tudtak tenni.

„Akkor már éreztük, hogy elhagytuk őket, de onnantól fogalmunk nem volt, meg hát én már nem is nagyon láttam. Tíz-tizenöt méterrel a cél előtt nálam teljesen elsötétült a kép. Nem láttam semmit, de ahogy kivettem a lapátot, megint kikristályosodott minden, és azt a pár húzást még meg tudtam csinálni hiba nélkül. Ha vannak csodák, ez az volt. És ha Koló ott volt, akkor valószínűleg ő fogta meg a kezemet azon a pár méteren. Ha ott megbillenek, vagy nem tudok olyanokat húzni, mint előtte, akkor a kínaiak a túloldalon – egy tizeddel vertük meg őket – megelőznek, negyedikek vagyunk, és akkor most nem erről beszélgetünk.”


Peking, 2008. augusztus 22.
Kozmann György (b) és Kiss Tamás a bronzérmét mutatja az eredményhirdetésen a dobogón. A magyar páros a harmadik helyet szerezet meg a C-2 1000 méteres távon a XXIX. nyári olimpián a Sunji evezős és kajak-kenu pályán.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd


A célba érkezés után hatalmas megkönnyebbülést érzett, bár Kozmannal csak azután lettek biztosak abban, hogy övék a bronzérem, hogy látták, hallották a magyar szurkolótábor tombolását. „Igazából évek kellettek, mire ezt feldolgoztam” – tette hozzá.

Kiss elárulta, nehezen viselte a hirtelen jött sikert, sokat vívódott magában, és úgy érezte, nem érdemli meg azt, valamint a felé áradó szeretetet, amit az éremszerzés után tapasztalt.

Az elismerésnek sem tudott feltétlenül örülni, majd egy idő után szó szerint belebetegedett a saját vállára tett teherbe: tüdőgyulladást kapott, sokáig küzdött a szövődményekkel, amik miatt edzeni sem tudott érdemben, és négy-öt évbe tellett, mire visszaküzdötte magát a legjobbak közé.

„Nem cserélném el, most már nagyon érzéssel tudok visszagondolni a kenuzásra, de ez a négy-öt év nagyon gyötrelmes volt. Rettenetesen megviselt, hogy nem jöttek az eredmények, és nagyon nehezen tudtam ezt lelkileg elviselni, meg testileg is. Megszépült, mert már jó messze van, és aztán szép íve lett a karrieremnek. Sajnos még egy olimpiai érem nem jött össze, de úgy érzem, ez egy kereknek mondható pályafutás.”