Még akkor sem hagyta eltávolodni. Lionel Messi és a labda – de nem a megszokott kép volt, mondjuk a dicsőített szólózás, egy gambetta közben, nem. Úgy nézett ki, tehetetlenül, a labdával a kezében látjuk utoljára Messit világbajnokságon. Első ízben jobbnak vélték, ha a németek elleni kieséskor a kispadon jegelik, négy évre rá talán a valaha volt legerősebb argentin alapanyagból hozta ki a legkevesebbet Maradona, 2014-ben ugyan döntőig meneteltek, de Messiről még a hozzá közelállók is elismerték, fásultság lett úrrá rajta. Míg a 2018-as káosz betetőzéseként, a nyolcaddöntő véghajrájában, másodpercekkel az Agüero fejére varázsolt halvány reménysugár után csapatkapitányként érthetetlenül szemlélte, amint a többiek egy durva szabálytalansággal általuk kirobbantott csetepatéban lepörgetik az órát és megfosztják magukat attól, hogy valami csoda folytán a 94. percben még egyszer a francia kapu elé érhessenek és hosszabbításra mentsék azt a nyolcaddöntőt, amelyben a szoros állás ellenére jobbára vergődtek.
Argentína utolsó másodpercei a 2018-as világbajnokságon: Messi lemondóan szemléli, amint forrongó csapattársai az egyenlítés halvány reményét is szertefoszlatják (M4 Sport)Nem tűnt igazi kapitánynak, aki élre áll és magával ragad mindenkit, még csak nem is csitította társait, hogy fogják fel, mit tesznek. Inkább kívülálló volt, egy eszeveszett csapatban, mint a válogatottban oly sokszor.
A tömegek szenvedélye, Buenos Airesben egyszerűen csak így hívják a futballt. Feltehetőleg nincs még egy város, amelyet a játék túlcsorduló érzelmei ennyire behálóznák. És történelmi okokból, ami a fővárosában történik, az egész Argentínát leuralja. A múlt évszázadban háborúk nélkül is két pártra szakadt, önsorsrontó országnak a labdarúgása több is mint jelképe. A múlt század hajnalán, amikor hamis nosztalgiával a gauchókból (kvázi a helyi betyárokból) próbáltak identitást faragni a Buenos Aires-i vidéki és tengerentúli bevándorlóknak a jelentős brit kolónia anglofil hatásaival szemben, mi lehetett volna erre alkalmasabb az épp az angolok révén megérkező, egyre szélesebb körben népszerű labdarúgás argentinosításánál? Amihez aztán később az összes hatalmat megragadó kormány dörgölőzött.
„Egy pibét kellene ábrázolnia, koszos pofával, fésülhetetlen sörénnyel, értelmes, fürkésző, szuggesztív, ravasz tekintettel, csillogó szemekkel és az ajkán bujkáló csibészes mosollyal (…)”¹
– idézi Jonathan Wilson az argentin futball történetét feldolgozó könyvében Borocotót, az El Gráfico befolyásos szerzőjét, aki a lap hasábjain a nemzeti jelleg megtestesítőjeként egy utcagyerek képében a cselezés feltalálójának állított volna szobrot. 1928-ban. Fél évszázaddal azelőtt, hogy életre kelt…
…már a negyvenes-ötvenes években is virágoztak – igaz, politikai okokból sokáig a nemzetközi versenyektől távol maradva, amolyan argentin Patyomkin-falu lakóiként – a portrerók, a foghíjtelkek sikátoraiban edződő vagányok. Ám önhittségükben lemondtak az őseik földjére visszacsábított oriundókról, az olasz klubokba szerződő sztárjaikról (például a rövidesen aranylabdás Omar Sívoriról), és amint vállalták a megmérettetést, a lezser hozzáállás megalázóan nagyot bukott, az ’58-as vébén a csehszlovákok 6-1-gyel árazták be. Válaszul teret nyert a másik véglet, az addig búvópatakként csörgedező cinikus hozzáállás, a cél szentesíti az eszközt botrányai botrányt követtek válogatott- és klubszinten egyaránt.
A hetvenes évekre a stílusok szálai kibogozhatatlanul összekuszálódtak, a cselezés művészete és a szabályok áthágása immár egybeforrt – ebben a korban mozgott otthonosan Diego Maradona, az ördögi megváltó. Akit mintha az argentin sztereotípiákból gyúrtak volna össze. Akinek minden bukását megbocsájtották, mert a kielégítetlen vágyak országának eszménye nem bukhat, egy pibétől, egy vásott kölyöktől amúgy sem várható el, hogy felelősséget vállal tetteiért. Pláne, ha ez a földre szállt eszmény a mennyekbe repít. A mexikói vébésikerrel végkép megkapta az isteni jelzőt. Borocotó annak idején azzal zárta sorait, hogy „ha egyszer lesz ilyen emlékmű, sokan vesszük majd le előtte a kalapunkat, mintha templomba lépnénk be”. Azt még ő sem képzelhette, hogy valóban templomot emelnek a tiszteletére, mint Maradonának tették, de a vallásos áhítat is önbeteljesítő jóslattá vált. A vakhit ugyanakkor nem törődik a tényekkel: bár a válogatott tornáknak tényleg nem sajátja a hosszú távú nézet, ettől függetlenül az argentin válogatott történetében a 1981-től kezdődő évtized összesített mérlege a leggyengébb, a ’86-os és a ’90-es vébé között a címvédőnek – harminc meccsen – írd és mond öt győzelem jött össze. Ez a világbajnokságok ellentmondása, (urambocsá!) hazugsága – és lényege. A pillanatot kell uralni, és a heuresztikus atmoszféra és ezzel együtt járó emlékezet pontosan illet Maradonához. A mesebeli fellángolásokkal. Amikor robbant, tűzbe hozta a környezetét is.
Diego Armando Maradona a trófeával az 1986-os világbajnokság megnyerése után (Fotó: EPA/EFE)Messi nem ilyen. Nem pibe. Nagyon nem. És nem is erőltethető bele ebbe a szerepbe. És nem csupán azért, mert 13 éves korától a hazájától távol él, és addig sem Buenos Airesben, hanem Rosarióban cseperedett, de a szocializációján kívül a személyiségétől is idegen a harsányság, a lázadás. És a pályán is amolyan idealista. Tagadni sem tudná kedvtelenségét, amint diszharmóniába keveredik a környezetével. Amikor viszont a körülmények a helyükön, maga a kiegyensúlyozottság, méghozzá milyen szinten!
Aligha túlzás, több százszor játszott oly ellenállhatatlanul, ahogy klasszisként számon tartott labdarúgók garmadája egyszer sem. A válogatott köreiben azonban a legritkább esetben fogadták meg Pep Guardiola tanácsát, hogy teremtsenek Messinek megfelelő feltételeket, és kivirágzik. Maradona ’86-os brillírozása kapcsán mondogatta a szövetségi kapitány Carlos Bilardo, hogy „tudtuk, hogyan vegyük körül, hogyan könnyítsük meg a dolgát”¹. Magyarán azzal jár a legjobban a csapat, ha a zsenije a lehető legmagasabbra emelheti. Messi hosszú válogatott pályafutásának alkonyán az teszi unikálissá a semmiből felbukkanó, kezdetben ideiglenesen megbízott kapitányt, Lionel Scalonit, hogy felhúzta köré azt a rendszert, amelyben már nem érte játszanak, hanem vele. Korábban sokszor lehetett az a benyomásunk, azért szaladgálják körbe a csapattársai, hogy bizonyítsák, egyáltalán méltóak ugyanazt a mezt viselni. Most nem verőemberek veszik burokba és tuszkolják hozzá a labdát, hanem játszótársak. Scaloni világos elképzelései és alapelvei felszabadították, egyben meggyőzték Messit, 35 évesen sem lesz késő, veselkedjen neki még egyszer.
A kombinatív középpályások szűk és mobilis alakzata bővelkedik a megfelelő passzopciókban, amiből azon túl, hogy szemre is tetszetős, vonzó, kezdeményező játék bontakozik ki, és a labda körüli létszám az elvesztésekor megágyaz a gyors visszatámadásnak is. Ebben a csapatszintű szervezettségben még Messi játékolvasási képességei is kamatoznak, miközben azért is előnyös a mélyebb védekezési fázisokban egyébként is passzív, a mindig is energiatakarékos zseninek, mert nem kell nagy távolságokból visszazárnia. A jelentős labdabirtoklás pedig lehetőséget ad számára, hogy úgy fordítsa támadásba az építkezési fázist, azaz lássa el az Argentínában magasztalt irányító, az enganche (szó szerint kapcsot jelent) szerepkörét, ahogy az neki fekszik – üres területekbe visszalépve osztogathat, megindulhat, vagy csak egyszerűen elvonhatja az ellenfelek – általában több mint egy védőjének – figyelmét. Az ezt megelőző selejtezősorozatban kilencvenperces átlagban 37,5 átadása volt, ez a Katarba vezető úton 51 fölé nőtt, ezek jelentős hányada a középső harmadban.² Szerves része a csapatnak, már nem végcél a megjátszása.
Az argentin válogatott csapattársai által körülvett Lionel Messi a Copa América-trófeájával (EPA/Andre Coelho)Argentína nyugodtságra okot adó 36 meccse tartó veretlensége megsüvegelendő, az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, csupán három európai ellenféllel mérkőztek meg, ezek egyike az észt volt, és még ha ezúttal nem is szándékos a bezárkózás, a korábbi lecke mindenképp óvatosságra ad okot, ráadásul a papírforma érvényesülése alapján egy ágra kerülnek Brazíliával.
Messi elszántságát a PSG-s újjáéledése is mutatja. Odaigazolása végtére is akár a közel-keleti klubokat választó futballistáké, akik két legyet ütnek egy csapásra, és a jó fizetés mellett fenntartják az edzettségi állapotukat, hogy a válogatottjaik rendelkezésére álljanak; az pusztán a kivételességének újabb példája, hogy Messi arab csapata Párizsban székel. Felvillanyozhatta, hogy a tavalyi Copa Américán lekerült róla a béklyó, és Maradonát idéző produktumával (5 gól, 5 gólpassz) járult hozzá a közel három dekádnyira nyúló argentin szűk esztendők megszakításának. A nemrég napvilágot látott felvételből világosan kiderül, igenis képes az öltözőt inspirálni. Az összetartó közösségben kölcsönösek az érzések, odáig meg vissza vannak a talizmánjukért. Háborúba menne érte, fogalmazta meg érzéseit Rodrigo De Paul, aki fogadatlan testőrként, néha már kissé kínosan óvja a csapatkapitányát.
Argentínáról beszélünk, tehát a tesztoszterontúltengés veszélye nem zárható ki, de alakuljon bárhogy, az egységet figyelve szinte kizárható, hogy ismét megvető értetlenséggel bóklásszon majd Messi. Elhivatottságát a válogatottat érintően egyre kevesebben kérdőjelezték meg odahaza – végtére is amennyiben elfogadja a spanyolok invitálását, mára bizonyára többszörös világbajnokként tengetné mindennapjait –, de a múltba révedő messiásvárás közepette lassan kifutottak az időből, így a véletlenek és a felkészültség egymásra találásában bízva az utolsó lapra tesznek fel mindent.