1.  Népszerű győztes

Semleges nézőként ezt a versenyt totál nyugodtan lehetett nézni: itt bármi lett volna, csodálatos. Ha Pogacar nyer, újra történelmet ír zsinórban mind az öt klasszikussal, ha Van der Poel nyer, megcsinálja a sorozatban négy Párizs–Roubaix-t, ha Van Aert nyer, hat év és sok-sok kálvária után gyűjthet be nagy egynapost, ha pedig bárki más, instant szenzáció. Végül a harmadik verzió jött be, ami ilyen forgatókönyvvel nem múlta alul bármelyik másikat.

„Aki nem ünnepli ezt a sikert, nem is igazi kerékpárrajongó” – írja az Alpecin Cycling nem hivatalos oldala, amely nyilván Mathieu van der Poel sikeréért szorított a Párizs–Roubaix-n, de mégiscsak elismeri Van Aertot. S bár az offenzív konnotáció nem szerencsés, ahogy Wout van Aert vasárnap délután az égre mutatott, hosszas keresgélés után családja nyakába borult, minden bizonnyal még a semleges vagy nem érte szorító szurkolókból is komoly érzelmeket váltott ki, nem beszélve azokról a videókról, amin a belga szurkolók megőrülnek a befutó közben. Összességében ez egy nagyon népszerű győzelem – akár nézőknek, akár versenytársaknak –, egyfelől a semleges drukkereknek sem árt, ha bárki klasszikust nyer Pogacaron és Van der Poelon kívül, másrészt pedig Wout van Aert egy rendkívül elismert, tisztelt tagja a pelotonnak, ami nemcsak tudásának és teljesítményének, de magatartásának, eleganciájának is köszönhető.

Már az elmúlt hetekben is sok párbeszéd kikerült, ahogy Van Aert és kollégái kölcsönösen „chapeu”-znak egymásnak, Pedersen a Dwars Door Vlandeeren után ment oda hozzá tisztelegni, Pogacar pedig a Flandria után mondott egy „jövő héten találkozunk”-ot – akkor még nem is sejtette milyen emlékezetes találkozó lesz. A Velodrome-ban most Van der Poelból tört elő a holtfáradt úriember, ő ment oda először gratulálni az új győztesnek, szintén emlékezetes pillanat marad.

2. A balszerencse áradása

A Pogacar győzelmi esélyeit boncolgató felvezetőnkben is kiemeltük, a Párizs–Roubaix-t csak nagyon komoly szerencsével lehet megnyerni. Jó, az alap egy emberfeletti teljesítmény, ami a bő 50 km kockakövezéssel alapból is kiszűri, kik az erősek közt is űrlények, de mivel ezeken a szektorokon a testen és az elmén túl a kerékpár is durva terhelést kap, a technikai hibák alakíthatják – és végül alakították is a forgatókönyvet. Egy ilyen verseny gyakorlatilag többmillió kis apró részletből áll össze, amiből mi csak a legemlékezetesebb párat tudjuk kiemelni, de ezek is nüanszokon múltak, egyébként is sok-sok megbillenés, neccesen bevett kanyar, rossz váltás, ami egy-egy versenyek végét jelenthette; nem beszélve arról, hogy az utolsó ötvenesen mi csak az első kb. húsz versenyzőt láttuk a közvetítésben, holott 140-en végigszenvedték az Észak Poklát.

Időrendben haladva Tadej Pogacaré volt az első dráma, az első komolyabb kockaköves szektoron jött a defekt, s ekkor még jelentős volt a mezőny, a csapatkocsi percekre lemaradva a cserekerékpárral. A világbajnok először felült a neutrálkocsi által kínált biciklire, de ez csak kármentésre volt elég, a következő szektor után megvárta az UAE-autót, s végül mintegy másfél perces hátrányból, bő húsz kilométer alatt zárkózott vissza az élbolyhoz. Mondhatnánk, hogy semmi komoly, mert rendben megérkezett, de: 1. Az összes segítőjét kicsinálta a felzárkózás, a verseny utolsó százasára csapattárs nélkül maradt; 2. Neki is komoly wattokba került, hogy visszaérjen Van der Poelékra. Később egy kisebb csoportból újra defektet kapott, de ekkor már volt akkora előnyük, hogy beengedték mögéjük a csapatkocsikat, így egy következő kerékpáron jóval hamarabb vissza tudott érni.

Törikönyvek jogos pályázója a kép, amin Tibor del Grosso kapitánya első kerekét sajátjára cseréli: Mathieu van der Poel 95-tel a vége előtt az arenbergi erdőben, komoly tempónál kapott defektet. A jelenetsor ikonikus – Jasper Philipsen odaadja a saját bringáját, de azon új pedálprototípus, addig Del Grosso szerel, s néhány méter múlva jön egy újabb defekt. Mivel a mezőny ekkor szakadt végleg darabokra, a csapatkocsitól is nagy meló volt eljutni a címvédőig, végül a címvédő 2:10 hátrányból indult el az első csoport után. Innentől Van der Poel Pacman-üzemmódba kapcsolt, sorra zabálta fel a többieket, olykor (akár Filippo Ganna-szintű) partnerekkel, máskor egyedül, s végül 15 másodperc maradt a hátrányából, a világ végéről megérkezett negyediknek. Nagyon megnéztük volna ezt a versenyt vele az élen, de ne felejtsük, az elmúlt három évben pont őt kerülték el a technikai gondok (kiváló kerékpárkezelésének is köszönhetően) és nyert szólóban mindháromszor, ezt a kockakövek egyszer biztosan visszaadják. Visszaadták.

Wout van Aert sem ment tökéletes versenyt, de a többi favorithoz képest ő – bármilyen furcsán is hangzik – egész egyszerűen jobb helyeken kapott defektet. Az elsőnél még nem volt elöl komoly tempó, s a csapattársakkal gond nélkül visszajött, a másodiknál pedig pont bent voltak a csapatkocsik közvetlenül mögötte, és Pogacar is éppen harmadik kerékpárcseréjét végezte, szóval Laurance Pithie-vel fel tudott zárkózni. S ne feledjük: a relatív szerencséje mellett brutálisan erős volt, az az igazi Van Aert, akit négy-öt évvel ezelőtt láttunk versenyezni. Már az arenbergi erdőben is ő szakította darabokra a mezőnyt, hogy aztán a 12-es szektor előtt a legjobbkor támadjon bele újra, Van der Poel távoltartásáért és az első csoport szétcincálásáért. Utólag okos az ember, és Van Aert már a saját bőrén is tapasztalta, hogy a sprint mindig lutri, de a legjobb esélye tényleg az volt, ha az utolsó 50-en kibírja Pogacarral, bedolgozik neki, hogy aztán együtt érkezzenek a Velodrome-ba, miközben Pogacarnak sem volt jobb kártyája, Van der Poelt ő sem szívesen látta volna viszont. Ez csak szerencsével, földöntúli teljesítmény nélkül nem jött volna össze.

És bár a kálváriát megúszta, emeljük meg a kalapunkat Jasper Stuyven harmadik helye előtt, végig remekül helyezkedett és a végén még volt ereje, taktikai érzéke jókor elrúgni a pedált Van der Poeléktól!

3. Az élet ikszre játszik

Kicsit az az érzésem Wout van Aert közelmúltbeli versenyzésével – sok-sok dobogó Pogacar és Van der Poel árnyékában – kapcsolatban, mint amikor a Harry Potterben a muglik miniszterelnöke kifakad a mágiaügyi miniszternek:

„-Az Isten szerelmére – maguk mágusok! Tudnak varázsolni! Mindenre képesek, nem?
-A baj csak az, hogy az ellenfeleink is varázslók, uram!”

(Azzal a jelentős különbséggel, hogy a mi sztorinkban nincs jó meg rossz, csak a világ legjobb bringásai.)

Furcsa lesz most egy szinte tökéletes, eddig 52 győzelmet magába foglaló országúti pályafutást ennyi viharfelhő közé emelni, de Wout van Aert karrierje tényleg attól szép, hogy ennyire nehéz. Miközben a világ egyik legjobb és legsokoldalúbb kerékpárosa, aki nyert már Tour de France-on komoly hegyet, időfutamot és mezőnyhajrát is, sokat elmond róla, hogy néhány éve az ember csak legyintett: „jaj, csak ne megint ő nyerjen!”, most már inkább drukkol neki: „jaj, végre nyerjen újra ő!”.

Van Aert és a Párizs–Roubaix: Az elmúlt három évben második, harmadik és negyedik volt ezen a versenyen, 2023-ban pont neki jött egy végzetes defekt, amikor Van der Poel-lal ketten voltak, s bár ha az ember ennyire kerülgeti a célt, előbb-utóbb törvényszerű a győzelme, MVDP és Pogacar társaságában ez még sem annyira egyértelmű. Méltatlan lett volna Van Aert pályafutásához, ha nem nyer kockaköves klasszikust, s a Flandria Pogacar jelenlétével lehetetlennek tűnő küldetés lett, a Roubaix-n maradt nagyobb esélye, régóta kergette ezt az álmot. Arról nem is beszélve, hogy első fellépése óta milyen komoly lelki terhet cipelt itt, de erről részletesen külön pontban.

Van Aert és a nagy klasszikusok: Főhősünknek eddig egyetlen Monumentum-győzelme akadt, a 2020-as Milánó-Sanremo. Azóta a helyezései ilyen versenyeken: 2., 3., 6., 7., 8., 2., 3., 3., 4., 3., 4., 4., 3. és most 1. A cél kerülgetése itt is egészen enyhe kifejezés, gyakorlatilag kirobbanthatatlan a top 10-ből, mindig ott van a tűz közelében, de hat éven keresztül mégsem tudott nyerni – na, ezért is volt ez egy még édesebb siker. Grischa Niermann, a Visma sportigazgatója pár hete még úgy fogalmazott vele kapcsolatban, hogy nem lesz már attól nagyobb versenyző, hogyha nyer még klasszikust vagy megmarad egynél, egy ilyen Roubaix után már lehet, hogy ő is másképp gondolja. Mindenesetre nagyon durva: az elmúlt 11 klasszikust Pogacar vagy Van der Poel nyerte, ezt a brutális hegemóniát tudta most megtörni Van Aert, ami önmagában is hatalmas érték.

Van Aert és az idei szezon: Már a verseny előtt is hangsúlyozta a Team Visma | Lease a Bike versenyzője, hogy ez az utolsó lehetősége az idei tavaszon nyerni, mert utána pihenő, magaslat, Tour de France, s még nem volt idén sikere. 2026-ot egyébként egy cyclocrossos bokatöréssel kezdte, emiatt kissé elhúzódott az országúti szezonkezdet és persze a formaidőzítés. A Tirreno-Adriaticón mégcsak mocorgott, a Milánó-Sanremón letette a névjegyét, úgy lett harmadik, hogy ő is érintett volt a pogacaros bukásban, s a későbbi győzteshez képest fél perc hátránnyal tudott csak visszazárkózni. Aztán a belga egynaposokon már látszott, hogy nagyon jó a forma, de a mézesmadzagot mindig elhúzták előle: az In Flanders Fields Gent-Wevelgemen néhány kilométerrel, a Dwaars Door Vlanderenen konkrétan 150 méterrel a vége előtt érték utol, a Flandrián a második Kwaremont utolsó méterei (meg persze Pogacar) babráltak ki vele. Nagyjából az volt a vele kapcsolatos konszenzus, hogy ez a forma megérne már győzelmeket, de a nagy egynaposokon Pogacar és Van der Poel a nagy esélyes – inkább utóbb, mint előbb, ezt most cáfolta.

Van Aert és az elmúlt évek: Öt-hat évvel ezelőtt tényleg nagyon kevés valódi ellenfele volt Van Aertnak – bárhol is jártunk. Tíz Tour-szakaszgyőzelméből nincs két ugyanolyan domborzatú, sorra gyűjtötte az egynapos győzelmeket, miközben a háromheteseken nagyon komoly, kézzelfogható segítséget nyújtott Vingegaard-nak vagy Simon Yatesnek az összetettben. Ez a tündérmese nagyjából két-három évig tartott, aztán azért Van Aertot is elérték a nehézségek.

Először is apuka lett, amit üzenetét tekintve nem elsősorban „nehézségnek” kategorizálnánk, de kétségtelenül megváltoztat egy karriert, második gyermeke születése például egybeesett a 2023-as Tour de France-szal, így azt a versenyt idő közben hagyta ott. Ha az ember a versenyzői mivolta mellé kap egy legalább ennyire fontos titulust, automatikusan is priorizál, talán kevesebb helyen kockáztat, s bár nem szűnik meg ugyanannak a versenyzőnek lenni, emberként mégiscsak megváltozik – itt például Pogacar és Van der Poel magánélete még nem tart. De az apaságnál azért sokkal komolyabb negatív hatást fejtettek ki komoly bukásai, amelyek elsősorban a 2024-es évét határozták meg, tették tönkre (ebben az évben nem is indult nagy egynaposon). A Dwaars Door Vlanderenen egy tömegbukás elszenvedőjeként eltört a kulccsontja, amiből augusztus végére, a Vueltára lendült vissza igazán formába – a spanyol körön három szakaszt nyert, vezette a hegyi és a sima pontversenyt is, hogy aztán egy lejtmenetben, önhibáján kívül újra bukjon, a térde azóta fonódó villamoshálózatra hasonlít. Bő féléves kihagyás után ugyancsak nem topformában tért vissza, tavaly tavaszát is inkább az emlékezetes vereségek határozták meg (a DDV-en a Visma és Van Aert 3v1-ben kapott ki Neilson Powlesstől), ráadásul egyre többször betegeskedett, a Giro rajtja előtt és a belga nemzeti bajnokság idején is ágynak dőlt. A mennyiségi győzelmeit felváltották a minőségiek, hiszen a vasárnapot megelőző két évben csak Grand Tourokon nyert: hármat a Vueltán a bukása előtt, egy Strade Bianchés Giro-szakaszt Del Toróval szemben, s a tavalyi Champs-Elysées-t a Touron, az emelkedőn Pogacart leszakítva, ami azóta sem sikerült senkinek.

Van Aert esetében is helytálló az „élet ikszre játszik” kifejezés, hiszen a teljesítménye, mentális ereje előbb-utóbb meghozta a szerencséjét, most vasárnap épp egy jobbkor jövő defekt formájában. Felesége, Sarah tavaly nagyon nyíltan beszélt arról, Woutnak milyen mentális nehézségeket jelentett visszajönni a vueltás bukása után, nem beszélve a belga sajtó éles nyelvéről, ami rendesen kikezdte; ám azért csak-csak jönnek még a győzelmek olyan szakaszokon, versenyeken, amelyeken tényleg csak a legnagyobbak tudnak nyerni.

4. Üzenet a mennybe

2018, Párizs–Roubaix, az országúti szakágba néhány hete berobbanó Van Aert 13. helyen zárt. Verseny közben viszont csapattársa, Michael Goolaerts szívrohamot kapott, s végül a kórházba szállítást követően elhunyt. Hatalmas trauma a családnak, a kerékpáros társadalomnak, a Vérandas Willems-Crelan csapatnak és Van Aertnak is. A 2026-os győztes az elmúlt nyolc évben cipelte ennek a terhét a Párizs–Roubaix-kon, elmondása szerint már a pályabejárás közben is komoly érzelmeken ment keresztül, s a sprint végén fel is mutatott az égre, a mostani sikert azonnal volt csapattársának ajánlotta.

„Nyolc éve volt, ezen a versenyen veszítettem el a csapattársam, azóta ez volt a célom, hogy idejöjjek és felmutassak az égre. Ez a győzelem Michaelé. Különösen a családjáé és az összes barátomé az előző csapatomból” – nyilatkozta Van Aert, aki szinte zokogott a célbaérést követően.

5. Mi történt Blankával?

Beszéljünk a női versenyről is, pláne, mert magyar szempontból is rendkívül érdekesen alakult. 45 kilométerrel a vége előtt a verseny egyetlen, nagyon minimális emelkedőjén támadott a vismás Pauline Ferrand-Prévot, s az SD Worx részéről nem a kapitányok, Lotte Kopecky vagy Lorena Wiebes ugrottak vele, hanem Vas Blanka, s elszakadtak négyen: a szintén vismás Marianne Vos és Franziska Koch. Mivel hátul nem volt meg az összhang, egyre inkább úgy tűnt, ez a négyes hazaérhet, egy perc fölé kúszott az előnyük. A 6-os szektorban, 24 kilométerrel a vége előtt Koch támadott, amivel Blanka már nem tudott menni, ráadásul Ferrand-Prévot is blokkolta.

A magyar versenyző viszont hirtelen eltűnt a képernyőről. Bukás? Ennyire megálltak a lábai? Nem sokkal később feltűnt a maradék főmezőnyben, végül velük is gurult be a 17. helyen, az M4 Sportnak pedig utána el is árulta: miután nem tudta átvenni Koch támadását és megúszott, csapatutasításra csorgott vissza a főmezőnybe. Az SD-Worxnél biztosan jobban értenek hozzá, magyarként biztosan elfogult az ember Blankával, meg egyébként is utólag könnyebb mindent elemezni, de ez mégis annyira szürreális döntés volt, hogy élőben az ember eszébe sem nagyon jutott. Több mint egy percre voltak Kopeckyék, tessék-lássék módjára üldöztek, miközben elöl szépen haladtak. Ahogy Ferrand-Prévot-nak összejött kábé nyolcszor, talán Blanka is visszaérhetett volna az elöl haladókra, de saját tempóban is gond nélkül bejöhetett volna negyediknek, annyira messze voltak mögötte… A csapat végül Kopecky révén begyűjtötte a negyedik helyet, nyilván Vas a végén már érdemben nem tudott neki segíteni.

„A Visma támadott, az elején próbáltam követni ezeket, talán Kochra kellett volna figyelnem, és nem össze-vissza ugrálni, de ezt mindig könnyű mondani a verseny után. Aztán amikor leszakadtam, akkor teljesen elfáradtam és utána mondta a csapat, hogy álljak meg és várjam be a csoportot, aztán azt próbáljuk meg felhúzni. Utána a csapat utasítása volt” – mesélte Vas Várhegyi Benjáminnak.

A versenyt egyébként 1v2-ben is Franziska Koch nyerte, abszolút megérdemelten, folyamatosan próbált tenni valamit a vismás uralom ellen, és végül lesprintelte Vost, nem mellesleg pályafutása legnagyobb sikerét aratta.

+1. Apád-anyád idejöjjön!

Bizonyára sokan ismerik az 1998-as vígjátékot Kästner Két Lottija nyomán, amelyben elvált szülők két ikerlánya, Hallie és Annie véletlenül találkoznak egy táborban és háztartást cserélnek. Valami hasonló történt a Párizs–Roubaix-n a Red Bull-Bora-hansgrohe ikerpárjával, Tim és Mick van Dijké-val, akik a verseny legviccesebb sztoriját szolgáltatták.

67 kilométerrel a vége előtt a zárkózó Van der Poel megérkezett egy nagyobb csoportra, amelyben a Bora kapitányával, Gianni Vermeersch-sel egy csapattárs, a 96-os rajtszámot viselő tekert. A rajtlistán 96-ossal Tim van Dijke szerepelt, s az ikrek formáját látva az ember arra is számított, hogy Timet látja, pláne, hogy az illető tudott utána végig jönni Van der Poel-lal és versenyben volt a dobogóért.

Már verseny közben jött a fordulat: Mick van Dijke barátnője posztolt a közösségi médiában, miszerint a Van der Poel kerekén lévő 96-os versenyző biztosan a barátja, hiába a rajtlista, hiába írta Timet a Procyclingstats és a versenyt közvetítő ASO is. Végül csak a célban derült ki, hogy a barátnőnek volt igaza – valóban Mick van Dijkén volt a 96-os rajtszám, ezt a Bora versenyzője később az Eurosportnak magyarázta meg:

„Reggel, a csapatbuszon kaptuk meg a rajtszámainkat. Ilyenkor a csapaton múlik, hogy ellenőrizzék, minden rendben van-e. Van Dijke név volt mindkettőn, de nem a megfelelő, így véletlen felcseréltük Timmel, én mentem az övével, ő az enyémmel. Csak a célban jöttem rá, hogy rossz rajtszámmal versenyeztem, amikor odajöttek hozzám és elmondták” – mosolygott Mick.

Az M4 Sport következő országúti kerékpár-közvetítése április 22-én a La Flece Wallonne-ról lesz, majd 26-án, vasárnap a Liége-Bastone-Liége-t is élőben láthatják.