Nemzeti Sportrádió
Most szól:
Élő Eredmények

Dr. Tállay András: Hatalmas probléma, hogy a sportolók sokszor nem kapják meg a minimális rehabilitációs időt sem

m4sport.hu | Szerző: Szerencsés Szilveszter
A Magyar Olimpiai Bizottság és a Magyar Kézilabda Szövetség Orvosi Bizottságának elnökével, Dr. Tállay Andrással beszélgettünk a női kézilabda világbajnokságon látott sérülések hátteréről, és azok folyamatosan emelkedő számáról az élsportban. Kézilabdában a cipő, a talaj és a csarnokok páratartalma mellett a világeseményeken látott borítás lerakása is befolyásoló tényező lehet. A sérülések gyakoribbá válásában azonban számításba kell venni a koronavírus járványt és az évről-évre sűrűsödő versenynaptárat is.
Dr. Tállay András (Fotó: olimpia.hu)

Sokallja azt a sérülésszámot, ami manapság az élsportban tapasztalható?

Mindenképpen sok a sérülés és folyamatosan emelkedik ezeknek a száma, amit most a COVID átmenetileg megváltoztatott. Volt egy olyan időszak, amikor azt láthattuk, hogy kevesebbet tudtak edzeni és versenyezni a sportolók.

Például a magyar olimpiai csapatnál az volt a tapasztalatunk Tokióban, hogy jobb állapotban voltak a sportolók, kevesebb volt az úgynevezett túlterheléses sportártalom és a sérülés is.

Mindezek ellenére az is feltűnt, elsősorban fiatalabb sportolóknál és főleg az edzéseken, mivel sokkal kevesebb volt a szociális kontakt lehetősége – a buli, a mozi, akár az iskola stb. – ezért az edzők szerint romlott az edzések minősége, mert sokkal inkább ott próbálták meg ezeket a kieső szociális kontaktokat egy kis csacsogással vagy viccelődéssel pótolni. Ennek hatására azt láttuk, egy idő után edzéseken is szaporodott a sérülések száma. Biztos nem volt szerencsés az sem, hogy egy idő után sok olyan csapat volt, amelynél a játékosok jelentős része betegség vagy karantén miatt nem lehetett ott, így sokkal nagyobb terhelés jutott azokra, akik játékra alkalmas állapotban voltak.

Ezért lehetett jellemzőbb például kézilabdában a túlterhelés? A Magyar Kézilabda Szövetség bevezette, hogy csak a védettségét igazoló játékos léphet pályára a mérkőzéseken.

Igen, mivel annak az egészséges, kevesebb sportolónak kellett ugyanazt a minőséget fenntartania, amit korábban a teljes létszámú csapattól vártak el. Az is előfordult sokszor, több sportágban is, hogy kimaradtak mérkőzések és rövid időn belül kellett ezeket bepótolni. A védettségre való motiválás azért is fontos csapatsportokban, mivel beoltott sportolókra szoros kontakttá válás esetén sem vonatkoznak a karantén szabályok, így kisebb az esély, hogy egy csapat létszáma jelentősen megfogyatkozik.

Mennyire vetíthető le ez a jelenség a nemrég véget ért női kézilabda világbajnokságra, ahol például az első négy nap után három súlyos sérülés is történt.

Ezeket a sérüléseket én is láttam, ezek szurkolói szemmel nagyon csúnyák voltak. Amikor lövés után beugorva, egy lábra érkezve megnyekkent a játékosok térde, az típusosan olyan sérülés, amit tanítanak, hogy ne történjen meg. Régóta tudjuk tanulmányokból, hogy a nőknél a csípőstabilizáló izmok sajnos nem annyira vannak erősítve és fejlesztve, mint amennyire kellene. Egyszerűen a leérkezés pillanatában ezek az izmok engedik, hogy bebillenjen a térd.

A másik, ami fontos lenne: minden prevenciós iskola tanítja, hogy két lábra kellene érkezni, ha lehetséges – ez sajnos elég ritkán valósul meg.

Dr. Tállay András, 2017 óta a MOB Orvosi Bizottságának elnöke. (Fotó: olimpia.hu)

A pályák talaja, borítása szerepet játszhat, megnövelheti a sérülések valószínűségét?

Gerflor borításon játszanak a nagy világeseményeken, de azt nem tudom megmondani, milyen a talaj, mert nagy különbségek vannak. Egyszer felmérést készítettünk ezekről a borításokról és láttuk, nem mindenhol teszik le ugyan azokat a rétegeket a Gerflor alá, amiket kellene. Tehát nem is maga a borítás esetében, hanem már az aláépítésnél is lehetnek óriási különbségek, akár térfélen belül is. Az egyiket jól megcsinálják, a másikat nem. Ami egy izgalmas kérdés és a Magyar Kézilabda Szövetség komoly kutatásokat támogatott, hogy milyen a cipő és a talaj interakciója. Ha csak belegondolunk, egy teniszezőnek van külön cipője a salakra, a kemény és a füves pályára. A kézilabdázóknál valamiért egyféle cipő van és minden talajon az van, holott ezen is lehetne majd finomítani.

A cipő mellett befolyásolhatja még valamilyen külső tényező a sérüléseket? A játékosok melyik talajtípuson játszanának szívesebben?

A cipő és a talaj közti tapadás kulcsfontosságú. Néztünk olyat is, hogy a különböző matricák, hirdetőfelületek lerakásában történt-e valami változás. Befolyásoló tényező lehet a csarnok páratartalma is, nagyon sok minden befolyásolja ezeket a megcsúszásos sérüléseket.

A lányok egyértelműen a parketta mellett tették le a voksukat.

A csapatok számának folyamatos növelése és az évről-évre emelkedő mérkőzésszám okozta túlterhelésről sokat hallani mostanában. A magyar válogatott is egy hét felkészüléssel a háta mögött utazott el a vb-re.

A csapatok számának növelése egy újabb rizikófaktor. Így sokkal több mérkőzés jut egy csapatra, de az első mérkőzéseken még nem lehettek túlterhelve a játékosok.

Korábban Mocsai Lajossal körülbelül egy hónapunk volt felkészülni, ez nagyon minimálisra, másfél hetekre csökkent.

A kulcsjátékosok kérdése is egy izgalmas dolog. Egy nemzeti válogatottban alapvetően kétfajta játékos játszik: aki a saját klubjában abszolút meghatározó és pályán van gyakorlatilag minden héten akár kétszer hatvan percet, a másik pedig a kispados, aki a legkevésbé sincs hozzászokva, hogy ilyen színvonalú és gyorsaságú mérkőzéseken kell részt vennie.

Mit tehet az orvostudomány, hogy redukálja a sérülések számát?

Egyre több mérést végzünk világszerte, így több adatot és információt tudunk gyűjteni. A súlyos sérülések jelentős része elülső keresztszalag-szakadás. Régen azt mondtuk, hogy hat hónap után vissza lehet térni egy ilyen sérülésből, aztán volt olyan, aki egy évet mondott, más pedig három hónapot. Jelenleg úgy gondoljuk, ötvözni kell, ne csak idő, hanem kritérium alapú is legyen a visszatérés feltétele. A saját gyakorlatunkra levetítve, beszereztünk egy hét állomásból álló számítógépes rendszert, ezt a vizsgálatot körülbelül hat hónappal a műtét után csináltatjuk meg a sportolóinkkal és megnézzük, hogy képesek-e ezen a hét különböző állomáson átjutni vagy esetleg megbuknak. Ezt elsősorban profi sportolóknak fejlesztették ki az osztrák síválogatott orvosai. Azt tapasztaltuk, hogy irodalmi ritkaság, ha valaki nem bukik meg ezen.

Ha valaki hétből egy állomást nem tud teljesíteni, az megbukik a vizsgán. Aki ténylegesen átmegy ezen a vizsgálaton, azt egy kezemen meg tudom számolni. A legtöbben két vagy három különböző képességnél megbuknak, ami azért jó, mert tudjunk, hogy a rehabilitáció utolsó hónapjaiban mely képességeit kell fejleszteni a sportolónak és mi az, ami már megvan.

Milyen feladatokból áll ez a vizsgálat?

Például van stabilométer. Rá kell állni egy billegő felszínre és azzal egyensúlyozva a számítógép monitorján egy golyót kell a célkereszt közepén tartani. Van olyan, hogy egy övre fel van téve egy érzékelő, enyhe hajlított helyzetből minél gyorsabban, minél magasabbra kell négy ugrást elvégezni egymás után. Egy másik feladat például, hogy ügyességi pályán kell a lehető legrövidebb idő alatt hibátlanul végigmenni.


Az ép sportolók képesek nehézség nélkül abszolválni ezt a tesztet?

Ezeket a gyakorlatokat csinálják egy, két lábon, tehát a sérült és ép lábon is. Azt látjuk az operált sportolóknál, hogy jó páran az ép lábukkal is megbuknak. Gyakorlatilag vannak olyan készségek, amit egészségesen sem képesek megcsinálni.

Lehet számítani előzetesen egy sérülésre, vannak orvosi szemmel erre utaló, észrevehető jelei?

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság Orvosi Bizottsága évek óta minden olimpián végez egy sérülésregisztert. Nézik azt, hogy a nyári és téli olimpián mely sportágak a leginkább veszélyesek és ezekben milyen sérülések következnek be. A kézilabda mindig az első ötben van, mint térdgyilkos sport, de régebben rengeteg bokasérülés volt, ám amióta sok prevenciót csinálunk, bokasérülésből már kevesebb van.

Azt is tudjuk, ha valakinek kicsit kevésbé stabil a bokája vagy van egy izomsérülése, esetleg egy kislábujjtörése, akkor is lényegesen nagyobb az esély arra, hogy lesz mondjuk egy nagyobb térdsérülése. Olyan világbajnokságon szerepelt sportoló pedig alig van, akinek decemberre ne lett volna valami olyan sérülése, amiből nem tudott teljesen tökéletesen felépülni.

Dr. Tállay András a dohai Strand-Világjátékokon, 2019-ben. (Fotó: olimpia.hu)

Okozhatja az egyre szaporodó sérülésszámokat az egyre emelkedő mérkőzésszám? Amerikában, például az NBA-ben annyival előrébb járna a prevenció vagy annyira komplex lenne a játékosok pihentetési terve?

Lehetnek ilyen okai is természetesen. Azonban megvizsgálva, miért sikeres például egy Győr a kézilabdában. Ellenkező esetben, miért kevésbé sikeres mondjuk a Vasas, vagy miért sikeresebb a Barcelona, mint egy NB I-es labdarúgó csapat, akkor azt tudjuk, hogy minden pozícióra van három, négy, öt nagyon hasonló képességű játékosa, mivel a sikeresebb csapatoknak nagyobb a büdzséje. Ha valaki kiesik és megsérül, annak biztosan megadják azt az időt, ami a teljes gyógyulásához szükséges. A kisebb költségvetésű, kisebb merítési lehetőségű klubok kitűznek maguk elé egy célt, ami mindenki tudja, hogy gyakran irreális, mert nem tudják felvenni a versenyt a nagyobbakkal. Azonban, ha fel szeretnék venni, akkor az idézőjelesen fél lábú és fél karú sportolót is ki kell zsigerelniük. Ez egy hatalmas probléma, a sportolók nagyon sokszor nem kapják meg a minimális rehabilitációs időt sem.

Azok a sportolók, akik számos műtéten vannak túl és világklasszis teljesítményt nyújtanak, mit csinálnak jól vagy éppen rosszul a későbbi testi egészségük rovására? A norvégok jobbátlövője, Nora Mörk például 10 térdműtét után is kimagaslóan játszik.

Nem tudjuk, hogy Mörk jól csinálja-e. Ő most játszik, de lehet, ha mondjuk három év múlva abbahagyja és lesz két térdprotézise és három vállstabilizálása akkor kérdés jól csinálta-e, vagy sem. De valószínűleg megérte neki. Volt egy tanulmány, úgy emlékszem az Egyesült Államokban. Civileket kérdeztek meg arról, ha tudnák biztosan meg fognak halni öt év múlva, de száz százalék, hogy olimpiai bajnok lenne akkor bevenné-e azt a szert. Az emberek zöme bevenné. Tehát képesek feláldozni mindent a siker oltárán. Volt egy komoly élményem a torinói téli olimpián, 2006-ban. Reggel az olimpiai falu éttermében láttam megérkezni Kjetil André Aamodtot és Janica Kostelicset. Mindketten sokszoros olimpiai bajnok alpesi síelők, akik ráadásul ekkor is aranyat nyertek, de mind a ketten erősen sántítva jöttek és összesen körülbelül húsz térdműtét után. Nem tudták kinyújtani a lábukat és ténylegesen sánták voltak, de még Torinóban is megcsinálták. Jó eséllyel nem fognak a kertben focizni az unokáikkal, de kétségtelen, 30 éves korukig mindent megnyertek, amit lehet.

További tartalmak

Kapcsolódó hírek

Mínusz hatról verték a norvégok a franciákat a női kézi-vb döntőjében
Az Eb-címvédő norvég válogatott nyerte a spanyolországi női kézilabda-világbajnokságot, miután a döntőben hét góllal nyert az az olimpiai bajnok francia csapat ellen. A franciák a hatodik vb-döntőjükön negyedszer veszítettek, a norvégok a nyolcadik fináléjukon negyedszer nyertek.
Kézilabda