„Vannak nehezebb napok, de próbálok minden edzést és meccset élvezni, és arra gondolni, hogy »igen, ez az utolsó idényem, és ezt ki kell élvezni«. Azért még úgy érzem, hogy messzebb van a vége, de nyilván akkor fog leülepedni az egész. Tudom, hogy nem csak az utolsó szezonra emlékszik az ember, de azt szeretném, hogy élvezzem, hogy úgy fejezzem be, ahogy elképzeltem: örömmel” – kezdte az M4 Sportnak adott interjúban.
A 32 éves átlövő – aki augusztusban jelentette be, hogy ez lesz az utolsó idénye – Győrből indulva szerepelt az ETO-ban, később játszott a Veszprém, a német Thüringer HC, a francia Chambray Touraine, illetve a Debrecen együttesében, utolsó évét pedig a lengyel MKS Lublinnál tölti, amelyhez 2024 nyarán igazolt.
Ahogyan fogalmazott: „már van egy pár ország, ahol kipróbálta magát”, de messze a lengyel nyelv neki jelenti eddig a legnagyobb kihívást, ami nem könnyíti meg a dolgát. Ugyanakkor az segített neki a beilleszkedésben, hogy „a kultúra és a hagyományok” nagyjából nagyon hasonlóak, mint a hazaiak.
„Amikor mentem valahova, mindig az volt a célom, hogy megismerjem a kultúrát, hogy belelássak, hogy működik az a társadalom és persze a csapat. Jól is érzem magam, ezért is maradtam a második szezonomra” – fűzte hozzá.
Úgy véli, mikor itthon kézilabdázott, „jobban reflektorfényben volt”, de mikor azt érezte, hogy nem megy neki, akkor „elment egy kicsit eldugottabb csapatba”, hogy felépítse magát.
Kapcsolódó tartalom
Saját bevallása szerint nehéz utolsó idénye volt Magyarországon, a Debrecennél, mert magasságából fakadóan „teljesen kizsigerelte a testét” a játék, ezért nem is tagadja, hogy azzal a céllal igazolt Lengyelországba, hogy „kevesebb edzése legyen, ne legyen akkora a tempó, de hogy még kézilabdázzon”, miközben azért nemzetközi szinten is pályára léphetett, hiszen a Lublin indult az Európa-ligában.
Nem kevés sérülése volt és sokat hagyott ki, de pályafutása legnagyobb törésének a 2019 és 2021 közötti kálváriáját tartja, amikor egy makacs Achilles-ín-sérülés és több műtét távol tartotta a pályától.
„Akkor nagyon-nagyon elgondolkodtam, főleg azért is, mert Franciaországban voltam, távol a családtól. Akkor elgondolkodtam, hogy ez mennyire éri meg” – fűzte hozzá.
„A kézilabda felgyorsult nagyon. Azért most már nem lehet túl sok magas, 190 feletti játékost látni, aki tudja tartani a tempót a többi játékossal, főleg nem úgy, hogy védekezik és támad is. Ez a modern kézilabda, el kell fogadni. Nyilván tudnék még éveket játszani, hogy csak védekezek vagy csak támadok, de nekem eljött az az idő, mikor azt mondom: jól érzem magam. (…) Most még jó szinten tudom abbahagyni” – mondta.
Szádvári Krisztina (FTC, b), illetve Planéta Szimonetta és Heidi Löke (j) harcol a labdáért a kézilabda nõi NB I döntõjének 2. mérkõzésén, az FTC Rail Cargo Hungaria-Gyõri Audi ETO KC találkozón 2012. május 16-án (MTI Fotó: Illyés Tibor)A győri kezdetekről és időszakáról beszélve úgy fogalmazott: „nem volt megérve arra, hogy a felnőtt Győrben legyen”, és bár a Veszprém Barabásnál „nagyon jó két éve volt”, az ETO-hoz visszakerülve izgulásba csapott át a túlzott akarás.
A „Németországba igazolás nagy lépés volt”, de akkor érezte magát először külföldinek egy csapatban, amikor Franciaországba szerződött, igaz, ott viszont „nagyon jól felépítették, bíztak benne”, ellenben a Thüringerrel, amelynél kevés játéklehetőséget kapott.
Voltak nehezebb időszakasi, de ha kikérik a tanácsát, mindenkinek azt javasolja, hogy próbálja ki magát külföldön, „mert rájött, hogy amilyen körülmények biztosítva vannak, még az utolsó helyezettnél is, azt készpénznek veszik a játékosok, de külföldön ez nem így van”.
Planéta Szimonetta, a debreceni csapat játékosa a nõi kézilabda Bajnokok Ligája negyeddöntõbe jutásért játszott DVSC Schaeffler – Vipers Kristiansand mérkõzésen a debreceni Hódos Imre rendezvénycsarnokban 2024. március 17-én (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)„Amikor Németország és Franciaország után visszamentem Debrecenbe, akkor úgy voltam, hogy: »atyaúristen, ez mennyire szuper, hogy ez meg az van«, előtte pedig észre sem vettem, nem értékeltem. Ez felnyitotta a szememet, és nagyon sokat adott, hogy értékeljem, amim van” – jegyezte meg.
Planéta a Bajnokok Ligájában két ezüstérmet szerzett a Győrrel, négyszeres magyar bajnoknak, ötszörös Magyar Kupa-győztesnek vallhatja magát, de ezeket az eredményeket „sosem érezte igazán a sajátjának, mivel nem tudta hozzátenni a magáét” a pályán, szóval klubszinten a debreceni időszakát tartja a csúcspontnak, amikor „biztos pontnak érezte magát” a csapatban és amikor két kupabronzot akasztottak a nyakába, valamint a Bajnokok Ligájában is szerepeltek.
A válogatottban 70 mérkőzésen 91 gólt szerzett, részt vett két világ- és három Európa-bajnokságon, a legjobb eredménye a 2014-es Eb-6. hely, de legszívesebben a 2018-os kontinenstornára emlékszik vissza, meg persze a társakra, akikkel egy kis családot alkottak.
Háfra Noémi, Planéta Szimonetta és Bordás Réka (hátul, b-j) a spanyolországi női kézilabda-világbajnokság E csoportjának első fordulójában, a Magyarország – Szlovákia mérkőzésen a llíriai sportcsarnokban 2021. december 2-án (Fotó: MTI/Illyés Tibor)„Mikor nem számítottak rám vagy nem játszottam annyit, volt bennem egy fura érzés, hogy ha jól ment, akkor miért nem játszok, de visszagondolva: ez egy válogatott, mindig az játszik, aki az edző szerint a legtöbbet hozzá tudja tenni. Ezt kell fogadni” – mondta.
Úgy érzi, sosem tartozott a magyar közönség kedvencei közé, „amit valamilyen szinten megért, mert mikor ott voltak a lehetőségek, nem élt velük”, de tiszta a lelkiismerete, és egyébként is: „nem szerethet mindenki és egy így van jól”.
„Úgy fogom zárni a karrierem, hogy szerintem nagyon szép volt. Európa-bajnokságon, világbajnokságon részt vettem, az olimpia hiányzó része a karrieremnek, de nagyon sok játékos álmodik arról, hogy részt vegyen olyan eseményeken, amelyeken én ott voltam” – összegzett Planéta Szimonetta.