“Egy csapatnyi Ridolini” – listánkon fontos szerepet játszanak az olaszokat először koreázók (forrás: reuters)

10. A LEGALAPTALANABB (1998, nyolcaddöntő, Dánia-Nigéria 4-1)

„Pelének fogalma sincs a labdarúgásról.” Tiszteletkörökön aszódott füleinknek szokatlan egyszerűséggel mutatott rá Scolari, a pályán nyújtott kiválóság legtöbbször ott is marad. A brazil Gene Hackmen sokkal előkelőbb pozícióban is feltűnik majd listánkon, ettől még felettébb éles a meglátása, melyet a Fekete Gyöngyszem a 2002-es vb előtt érdemelt ki, ugyanis a szorgos kínaiak előretörését jövendölte saját csoportban ragadó utódai kárára. A tényszerűség megkívánja: Csiangékra senki sem emlékszik, a világbajnok brazilok meg egyedülálló módon mind a hét akadályt verőhiba nélkül vették. Mindez rávilágít, mennyit ér az alábbi releváns prófécia jósunktól, akit CV-jét látva kristálygömbjével a hóna alatt tessékelnének ki a delphoi állásinterjún. Állította. még a huszadik században afrikai bajnokot üdvözölhet a világ. Csupán, mert mialatt a Pelé-korabeli játék reciproka dívott, megrészegítette a ’90 nyarán félelmetesen üdítő kameruni oroszlánbőgés. Végül Nigériába vethette minden bizodalmát, ám utolsó esélyként ’98-ban a négy évvel korábban berobbanó, Atlantában olimpiát nyerő társaság Amokachitól Finidin keresztül Kanuig, Babayarón és Okokchán át, hiába küldte haza a csoportfavorit spanyolokat és bolgárokat, a lendület ismét alábbhagyott. Másra meg sosem számíthattak az afrikai válogatottak. Sem kiforrott, sem mesterségesen megtermékenyített stílusra. Az évenkénti kapitánycserék, melyet jobbára a helyi szövetségek dolgába beleszóló, a kvalifikációs prémiumot szavak szintjén kezelő, ezáltal csapataikat már az indulás előtt szétzüllesztő államfők okoznak, az alapoknál döntik romba az építkezést. A gyors tűzoltásra alkalmas kívánságok viszont hosszú távon palackba zárják a szellemet. Shaibu Amodu momentán kétszer vezette ki Nigériát vb-re, de ott nem irányíthatta – cserébe 2010-ben elkerülte a válogatott kétéves eltörlésével fenyegető diktátumot. Ilyen körítéssel a kontinens az új évezredben is sansztalan, emelkedjen a létszám a kettő bármely hatványára. Szenegál és Ghána ugyan próbálkozott, de korábban az Oroszlánok is hamar megszelídültek, míg a Szuper Sasok szárnyalás helyett már csirkékként csapkodnak. Talán az itáliai eufória kellős közepén kellett volna a notórius nagyotmondó helyett Omam-Biyicknél hegyezni a fülünket: „A közönség meggyőződhetett, nem vagyunk sem gorillák, sem banánevők, és ha további sikereket érünk el, még egzotikusak sem leszünk.”

Okocha és Afrikája állandó és ledolgozhatatlan lépéshátrányban (forrás: fifa.com)

9. A LEGGÁTLÁSTALANABB (1938, nyolcaddöntő, Svájc-Németország 1-1, megismételt mérkőzésen: 4-2)

Hogy Hitler nem volt odáig meg vissza a futballért, kész szerencse – az egyetemes labdarúgásnak és német-osztrák vegyes tagjainak egyaránt. Igen, mert a fenti két, amúgy külön-külön kvalifikáló válogatott német zászló alatt indulva tette csonkává a harmadik vb mezőnyét. No nem a békés közeledés jegyében ám,  ahogy mondjuk a koreaiaktól látjuk manapság. Nem, itt elég volt a Führer akarata. A márciusi Anschluss még arra is hagyott időt, hogy a vb előtt lejátsszák egymás ellen, a legalább az egyik oldal szerint ünnepi egyesülőmeccsüket Bécsben, mely előrevetítette, kevésbé lesz gyümölcsöző az együttműködés, mint papíron tűnt. Vagyis a Papíremberrel. A kor Messije, a futball Mozartja, Sindelar a megbeszélt 0-0-ra és a rezsimre magasról téve gólt szerzett, amit a náci páholy előtt tánccal ünnepelt. ’39 februárjában már nem élt…, ha az egyéb legendák nem igazak, akkor szénmonoxid-mérgezés végzett vele. Franciaországban ettől még szerepelhetett volna, de minden adandó alkalmat szabotált, pedig a Birodalom invitálta becsülettel – amennyiben egyáltalán értelmezhető a becsület e koprodukciónál. Az osztrák Wundermannschaft már valóban ereszkedett a csúcsról, és Sindelart is koptatta a kora, valamint a sok faragás, mégis, szemben a valósággal, nem tűnt ördögtől való gondolatnak, hogy egy négymeccses sorozatra még összekapják magukat. A vágyaiktól megfosztott osztrákok legalább azt megúszták, hogy németföldön alakítsanak a németeknek, mivel Berlinben nem kapott szavazatot a rendezői pályázatuk. A német szövetség mindössze azon merengett, öt vagy hat új fiú kerüljön-e a kezdőbe. „Ez a történelem elvárása velünk szemben” – hangoztatta a DFB, hogy kinek a történelme, arra nem tért ki. Végül három osztrákkal kifutva fogadta Párizsban szitok- és tojászápor az öszvércsapatot a vb nyitómeccsén. Amelyen a svájci retesz rövidre zárta a kérdést, tényleg oly tökéletes organizmust alkot az egyenként is veszélyes német tempófutball, illetve Duna-menti iskola. Az első felvonásban tisztázták, az ismétlésben 0-2-ről végképp bizonyították, ez a fajta (vagy csak faj?) elmélet tűnhet csábítónak, de még a pályán sem állja meg a helyét. Bárcsak a német válogatott mindenkori leggyatrább szereplésével ért volna végét a történet!

8. A LEGINKÁBB SORSFORDÍTÓ (1958, csoportkör, Csehszlovákia-Argentína 6-1)

„A csehek négy egyforma gólt rúgtak nekem. A könyökünkön jött ki, hogy mindig ugyanúgy.” Ezek Carizzo kapus szavai arról a meccsről, mely olyan, azóta sem enyhülő mély identitásválságba taszította az argentin futballt, mint az egyszeri múlt századi magyar diákot az, hogy egyik napról a másikra ugyanazért a törifeleletért kitűnő helyett bukás járt. A józan hangokat ilyenkor váltja fel a düh, elvetve, amit addig magunkról gondoltunk, ami belőlünk fakadt. Az argentinok is pontosan ezt tették, stílusukat, a la nuestrát, mely szó szerint azt jelenti, a mienk, sutba dobták. A szmokingot csákányra cserélték, és elkezdtek módszeresen ripityára aprítani minden szembejövőt. Hogy miért váltak bohém művészekből börtöntöltelékké, akárcsak az a három Eustudiantes-játékos, aki a Milan elleni világkupadöntős szemétségekért került rács mögé, a válasz egyszerű: önhittség. Híresen hírhedt elnökük, Perón az arany középutat választva telepedett népére, hangoztatta az argentin felsőbbrendűséget, ugyanakkor megméretni nem engedte. Mi a szavak ereje, ha nem ez, mikor a gondolatoknak ellentmondó cselekedtek erősítik a vakhitet. Ez idő tájt saját berkeikben, Dél-Amerikában lubickoltak a pampák fiai, de arra nem voltak kíváncsiak, mire mennének Európában. Az ’54-es vb-t inkább kihagyták, mert nem garantálták Perónnak a tuti sikert. Viszont a svédországi megdicsőülésben olyannyira hittek, hogy nagyképűen maguktól mondtak le a későbbi aranylabdás, Sívori vezette Trío de la Muertéről, a halál hármasaként emlegetett, Itáliába igazoló csatársorról, ám végül a valaha kapott legnagyobb verés fájdalmával csoportutolsóként szálltak pokolra csibészeik nélkül a szurtos képű angyalok. Noha a labdával kiválón bántak, néhanapján edzeniük is kellett volna, hogy sebességben se maradjanak el a világtól, ehelyett, ha már helyben voltak, az ördöggel cimborálva az anti-futból felé fordultak, ami szintén nem hozta el az örök győzelem korát. Jó ideje főnek is saját levükben, mit kéne tenniük, miközben görcsösen ragaszkodva keresik el Pibét, vagyis a kölyköt, hogy köré építsék aktuális csapatukat. Purgatóriumi szenvedésüket meg a sorra kispadra ültetett Passarellákkal tetézik, akik vállig érő pikkelyük alapján szórják ki a jobbnál jobb gringókat.

7. A LEGPÖKHENDIBB (1966, csoportkör, Észak-Korea – Olaszország 1-0)

Fején találta a szöget a későbbi sikerkapitány, Valcareggi, mikor elintézte annyival az észak-koreaiakat: „egy csapatnyi Ridolini.” Az outsiderek nem sértődtek meg, inkább alakítottak egy a kor neves bohócához illőt, és alaposan megtréfálták az olaszokat. Lefitymálásuk tulajdonképp általános volt, a Timesban azt írták, ha nem képesek a labdával a nyakukban futni, akkor ne is reménykedjenek. A britek amúgy sem nézték jó szemmel a megosztott ázsiai félsziget népi demokratikus felében végbe menő folyamatokat, olyannyira, hogy csak a FIFA nyomására engedték be az országba a koreaiakat. A himnuszukra már nem sikerült rávenni a rendezőket, ezért a torna nyitómeccse és a döntő között hanyagolták a nemzeti indulókat. A konzervatív helyiek eleinte földönkívüliknek kijáró távolságtartással kezelték az ismeretlen távol-keleti fiúkat, idővel azonban megkedvelték őket, mi több, Pak Do Ik góljától a lefújásig tombolt a middlesbroughi stadion, melynek helyén épült lakópark szívében a mai napig bronzba öntött lábnyom őrzi, honnan indult útjára a legendás lövés. A kollektív azzurri-emlékezetbe…, hogy is mondjuk…, másként épült be, ám mielőtt még, egyáltalán nem azért, mert egy ikszel továbbjutnak. Nem, ez úgy tévhit, ahogy van, a minimális erőbefektetéssel a maximumot stratégiájuk többször ért korai búcsút, mint ahányszor bejött, hogy csak a legutóbbi két vb-t említsük – vagy citáljuk ide, magát Sacchit és az olasz lustaságban testet öltő catenaccio-kultúra károsságát firtató tanmeséjét? Tudniillik erős, két év múlva Eb-t nyerő garnitúra blamálta magát, Facchettivel és az aranylabdás Riverával, igaz a megsérülő Bulgarelli miatt nagyrészt tíz emberrel kínlódva. Hazatértükkor Genovában repültek először a rohadt paradicsomok, és azóta is minden befürdő csapatuk koreázik. A szövetség is lépett, klubjainak megtiltotta a külföldiek igazolást, Fabbri kapitányt pedig 11 hónapra eltiltotta, mintha nem lett volna untig elég, hogy akár merre ment, zúgott a Corea! Corea!. Közben a napjainkig megfejthetetlen okból egyetlen disszidenst sem hátrahagyó Pakék ünnepélyesen köszönték meg Kim Ir Szennek, hogy teljesíthették szolid kérését, mely érthetetlenül nem a trófea megszerzéséről szólt, csupán egy győzelemről, és hát ugye az a Nagy Vezér segedelme nélkül elképzelhetetlen.

6. A LEGMEGBOCSÁTHATÓBB (2014, csoportkör, Hollandia-Spanyolország 5-1)

(forrás: FIFA TV)

A vb-eposzban még nem láttunk megbocsájthatóbban vesztükbe rohanókat a spanyol legendáknál. Akik a futball örök törvényének engedelmeskedve saját halántékuk felé fordították fegyverüket. Nem törődtek vele, hogy a legnagyobb erény végül ellenséggé válva nyír ki, az evolúció paradoxona mindenképp áldozatokat kíván. De miféle lírikus tolla vonná meg a soha nem látott módon és eredményességgel trónra kerülő hőstől a lehetőséget, hogy ott ahol felemelkedett, a harcmezőn fosszák meg díszeitől? Mindössze meg kellet várni a ficsúrt, hogy a szemébe mondja az uralkodónak, látja ám a petyhüdt pőre valóságot. Van Persie csukafejessel ugrott be a felhívásra, és a korona porba hullt, a száguldozó Robbenék onnantól nem ismertek kegyelmet. Egyetlen címvédőt sem mészároltak le úgy, mint a spanyol armadát, mely a pátosz ellenére, épp amiatt lett korszakos, mert szakított a francóista eszményképpel, hogy a férfi, csak akkor férfi, ha agresszív, vakmerő, fizikális állatként törtet, küzdősporttá alacsonyítva a futballt. Ebből a köpönyegből bújt ki a hosszan meghatározó La Furia Roja, a dühöngő vörös válogatott képe. Azonban a méreteikkel kölyökcsapatot idéző Xaviék bajosan tarolják le a mezőnyt idegbeteg toporzékolással, jobban tették hát, hogy nem adták oda senkinek a zsugát. Mielőtt a győzelem eszköze a győzelmet helyettesítő öncélú passzolgatássá értéktelenedett, gyilkos precizitással csapott le, viszont az idő és az ő vasfoga ugyanúgy rágta meg és köpte ki a történelmit alkotó spanyolokat, ahogy 12 évvel korábban a kizárólag francia ligából összetrombitált szenegáliak révén a legyőzhetetlennek tűnő francia aranygenerációt.

5. A LEGORDENÁRÉBB (2010, csoportkör, Mexikó-Franciaország 2-0)

Bízzuk továbbra is az egyik legnagyobb kóklerére a válogatottat, aki számol a francia Balotellivel, és már meg is kapjuk a választ, miként fajulhat odáig a helyzet, hogy a szövetség csapatvezetője az „elegem van, hazamegyek, szégyen az egész” besokallással nyilvánosan mond le a torna kellős közepén, közvetlen azután, hogy az erőnléti edzőt úgy kell lehámozni az egyik húrt túlfeszítő futballistáról. Vegyük sorra a gyalázat szereplőit. Itt van ez a Domenech. Munkásságát végigmérve a napnál világosabb, négy évvel korábban csupán azért döntőzhetett, mert a nyugdíjból visszarángatott Zidane pluszteherként addig cipelte el a válogatási elveihez az asztrológiára, mint társtudományra támaszkodó, a skorpió Pirest a maga vízöntőségével összeférhetetlennek ítélő „szakembert”. Dél-Afrikára, ahová az írek bánatára Henry keze mutatta az utat, össze is rántott egy moralitásában kikezdhetetlen egységet, melynek legtöbb tagja egy emberként állt be a magát a légiónál érző Ribéry mögé, aki szadista kiképzőtiszteket megszégyenítve terrorizálta kiskatonának tekintett társát, Gourcufföt. Mondjuk milyen pedagógiai érzékre számítunk ettől az edzőtől, hisz’ már játékosként lábtörlőnek hívták. Mindazonáltal a Mexikó elleni félidőben nem volt alaptalan a taktikai utasításokra fittyet hányó Anelkához intézett számonkérése, ám az önérzetességét öntörvényűséggel kombináló csatár csípőből küldte el trénerét apró részletességgel a drága édesanyjába. Minekután nem szívta vissza magvas gondolatait, menten örökre kizárták a válogatottból. Erre kontrázott Evra, és bojkottot szervezett, mondván őket meg sem kérdezték cimborájuk eltávolításáról. A bevallása szerint már 2006-ban a bomlás jeleit látó fitneszfelelős Duverne a pillanat hevében megpróbálta vérbe fojtani a forradalmat, vagy legalább megfojtani a balbunkó Robespierre-t, de közbelépett Domenech. És nemcsak abban egyezett meg a labdarúgókkal, hogy az otthoni amatőrklubok javára ajánlják fel a kijutásért járó aprót, amiért a posztmodern karrierépítő Anelka utóbb azért juszt is bejelentkezett, de még az utolsó csoportmeccsen való pályára lépést is leboltolta velük. Aztán az újabb pofont, mely után a házigazdák vb-győztes kapitányának, Parreirának kezet sem nyújtott, letudta ennyivel: „a játékosaim helyett nem rúghatok gólt”. A kör bezárult.

Raymond Domenech (szemben) és Patrice Evra nélkül talán szegényebbek lennének a franciák a 2010-es lebőgéssel (MTI/EPA/Johann Hattingh)

4. A LEGZÜLLESZTŐBB (1938, döntő, Olaszország-Magyarország 4-2)

Világos, Puskásék topfavoritként hasaltak el az örökkévalóság kapujában, de a mindig mást hibáztató és konteogyártó néplelkünk magvát már elődeik korában elhintették. Attól fogva tűntek fel Pest utcáin NSZK-s Mercedesek, kárhoztattak kiesésre tolvajló asszonyok és okozott gyógyíthatatlan gyomorrontást a tészta. ’38 nyarának utolsó meccsén Dietz kapitány nem csinált semmi mást, mint addig, változtatott az összeállításon, ezúttal a svédeket az elődöntőben földbe döngölő tizenegyen. Na, mi miatt? Nem, persze nem egyszerűen rosszul döntött, hanem mert az egyetlen kétszeres világbajnok kollegájának, Pozzónak megüzente Mussolini, „Vincere o morire!”, vagyis „Győzelem vagy halál!”, és az átvitt értelmet nem ismerő szakemberek egymás között ledumcsizták, a bivaly Toldi kimarad, mert még egy bödézéssel felszítja a tüzet a mieinkben. Ilyen cáfolhatatlan információk birtokában ne csodálkozzunk, a hazatérő válogatottat fogadó tömeg elöl a hátsó ajtókon lógott meg Dietz. Idővel változott a szokás, de ekkor a játékosoknak még nem kellett takarodniuk, holott egyikük az induláskor azzal biztatta a szurkolókat, „legyenek türelemmel! A világbajnokságot csak két hét múlva tudjuk megnyerni.” A mindig a következő meccsre készülünknél frappánsabb, ám túlontúl optimista nyilatkozat nem tükrözte az erőviszonyokat, ugyanis az történt csupán, hogy a gyengébb felet, melynek szövetsége úgy kalapozta össze az részvételhez szükséges költségeket, felülmúlta az erősebb, az úgy a döntőben, mind általánosságban pár lépéssel az egyhetes felkészüléssel hangoló magyar előtt járó, egyhónapnyi összetartással csiszolt olasz. A józanabb futballistáink elismerték, játszhatott volna akárki, akkor sem győzünk, ennek ellenére Zsengellér például olyannyira hitt a háttéralkuban, hogy a fejpénzéből Franciaországban maradt kitombolni a bánatát. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani, de ahelyett, hogy a belátni-javítani-továbblépni utat választanánk, rendre a mendemondák kerekednek felül, terebélyesednek, míg végleg lekerül róluk az egyszeregy. Hiába taksálták magasra, futballunk elmaradt az abszolút elittől, tojt a nemzetközi folyamatokra, az áldozatkész csapatszervezésre, finomabb volt a fröccs, melegebb a bunda. Közben saját nagyságától úgy eltelt, hogy minden vereséget sorscsapásként dolgozott és dolgoz fel azóta is. Várjunk csak! Milyen társadalmi környezetben alakult ez így? De erről sem mi tehetünk…

3. A LEGCSODÁLTABB (1974, döntő, NSZK-Hollandia 2-1)

Két évtizede már legyőzte hátrányból fordítva a legjobbat a Nationalelf, de a rádió még a hallgatók képzelete szárnyán font aurát az Aranycsapat köré. Az Oranje totális hódítását a színes tévé hozta el. Szájtátva figyelték úttörő futballjukat, melyben úgy játszottak a térrel, mint gátépítő elődeik a polderekkel. Labdát birtokolva kinyitották a pályát, posztjaikat elhagyva rohamoztak, és védekezni sem vonultak vissza, addig szűkítették a területet letámadásukkal, amíg őrületbe kergették a mezőnyt. Újszerűen, szabadon, individualistán, avagy a szex, drog, Cruyff imázzsal. A döntőre Hollandiából a nem szívlelt szomszédba tízezrek ruccantak át az általános vélekedéssel egyetértve aranyló narancsaikat ünnepelni. Kezdetét vette a találkozó, és a németek csupán a hálójukból kiszedve érintették először a labdát. 15 tili-toli, egy büntetőbe torkoló Cruyff-szóló, egyszerűn ment, akár Amszterdamban a bájait kirakatban kínáló hölgybe futni. Mégsem folytatódott a diadalmenet. Mely eleve szerencsével indult, mivel a selejtezőjük utolsó percében meg nem adott szabályos belga gól megfosztotta volna a vb-től későbbi kedvenceit. A hollandok nem tagadták, mi vezetett a vesztükhöz. Egyéb összeesküvéseket hanyagolva nem gátolták a feldolgozás fázisait, elismerték, a korai előny megszerzését követő 89 percben jobbnak bizonyultak a németek, akikre a II. világháborús sérelmekből táplálkozó megvetés miatt nem néztek fel. Nem segített, hogy ezért nem is simán megverni, hanem porig alázni akarták a riválist, Van Hanegem például a családját kiirtó nácikért igyekezett elégtételt venni. És ne feledjük, ha a hollandok ereje tízes skálán tízes, akkor a nem épp nyeretlen kétéves Beckenbauerék is megérdemelnek minimum kilenc és felest. Ráadásul otthon, extázisban pörögve. A tizenegyesből egyenlítő Breitner később a felvételekről rekonstruálta, mi történt. Egyszerűen kiesett neki, miért vette kezébe a dolgokat, főleg ki nem jelölt ítéletvégrehajtóként. Ettől még az ezüstérmest óriási bulival fogadták, ellenben az esti ünnepi bankettről szétszéledő, egymásnak ugró bajnokokkal. Nem betegedtek bele az önmarcangoló bánatba, továbbra is tulipánjaikhoz fogható büszkeséggel gondozzák a magaskultúra szintjére emelt teljesítményük emlékét.

Johann Cruyff a hollandokkal sokáig repült (MTI/DPA)

2. A LEGSZÜRREÁLISABB (2014, elődöntő, Németország-Brazília 7-1)

Előttünk a kép: Neuer padlót fog és megadja magát a kilencvenedik percben a könnyekben úszó Estadio Mineiraóban. Miközben bőszen scheiβézott, el kellett ismerje, a 13. kapuját eltaláló brazil próbálkozásnál illet fejet hajtania, hisz’ még az övéi sem veszélyeztettek ennyit, pedig addigra berámoltak hetet. Aki tanúja volt, bizton elraktározhatja, átélte a legszürreálisabb futballélményt valaha. A második és az ötödik német találat között hat perc és negyvenegy másodperc telt el. Gólörömökkel, középkezdésekkel cakkpakk. A félidőt innentől két totálisan zavarodott csapat várta, a gálázók skizofrén állapotban, nagyságuktól megriadva, hovatovább szégyenkezve tördelték ujjaikat, milyen pusztítást végeztek vendéglátóiknál, szemben a világ legnagyobb labdarúgónemzetének eszményét tiprókkal. A pragmatizmus és a szenvedély, ha úgy tetszik, a tudás és a hit harca eleve elrendeltetett, viszont egyszer sem tolták egyértelműbben a képünkbe. Lényegében már az első góltól összetörtek, vagy talán még korábban. A csoportkört sem díszlépésben tették meg, majd Chilével rögtön tizenegyesekig sodródtak a nyomástól zokogásban rázkódó játékosok. Következett a métely, a kolumbiai Zuniga merénylete Neymar csigolyája ellen a brazilok gerincét roppantotta meg, elvesztették talizmánjukat, mialatt mérnökök már azon dolgoztak, hogyan cseréljék le az álmaik megváltójáról faragott szobrot Rio jelképével. A joga bonito Lex Luthorának, a szürke kriptonitok ötven árnyalatából válogató Scolarinak mit volt mit tenni, legkreatívabb emberére, Marcelóra bízta az áttörést. A balbekkre, oldalán az ellen ultraintelligens duójával, Müllerrel és Lahmmal. Ez kb. annyira jött be, mint az eltiltott cséká, Thiago Silva nélkül hülyegyerekként szaladgáló David Luiz himnusz alatti performansza Neymar mezével, mely legfeljebb arra volt, jó, hogy rövidesen beletörölhessék az orrukat. Az otthonában lábadozó sztárjuk nem is nézte sokáig társai bénázást, haverjaival virtuális pókerasztalára koncentrált inkább. A tragédia szintet lépett. Az első, ’50-ben rendezett vb-jükön az azóta sárga Selecao fehér mezét Uruguay vettette le örökre, de a Maracanazo emléke az 1-7 árnyékában úgy eltörpült, ahogyan a favelák a többé meg nem telő stadionok tövében. Megszületett a Mineirazo, pontosabban a Mineiratzen.

1. A LEGMEGÉRDEMELTEBB (1950, csoportkör, USA-Anglia 1-0)

Az eltartott ujjú lordoknak évtizedekig esze ágában sem volt két ötórai tea között lealacsonyodni a golyóbison alantasabb módon labdát kergetők hóbortos versenyéhez. Még a FIFA-val is szakítottak, mert mégiscsak skandalum, hogy nem adták oda a világ örökös bajnoka plakettet Angliának, mitöbb tetézték is tiszteletlenségüket: nem garantálták az állandó rendezést a sportág szívcsakrájának, sőt selejtezőre akarták kényszeríteni. A hálátlanság netovábbjaként földkerekség szerte nemcsak megköszönték a nebulók az okítást, hanem finoman kitessékelve cilinderes tanáraikat tovább is fejlesztették az ajándékba érkező játékukat. Felsőbbrendűségük felhőjébe burkolt gőgös távolmaradásuk a zajos többségtől létrehozta a legnagyobb blöfföt, az angolokat a köz négyévente minduntalan potenciális vb-győzésnek bélyegzi. Amikor végre először beadták a derekuk, tényleg rájuk szegeződött a figyelem. A magasról nagyot puffanó lúzerek sorsa már csak ilyen. A lényegében nem is létező amerikai válogatott, egy szedett-vedett, a torna előtti héten egymásnak bemutatkozó társaság rombolta le az illúziókat. És tessék szó szerint venni: a Team USA-ba kerüléshez még állampolgárság sem kellett. A szövetségi kapitány megelégedett a D-napos veterán kapusához hasonló elkötelezettséggel jelentkező, az álmok országában dolgozó belgával vagy skóttal egyaránt, úgy sem nézett utánuk a kutya sem. Ahogy a haiti egyetemista, Joe Gaetjensnek sem, ám végül a részmunkaidős mosogatófiú fejese, vagy más nézőpontból a fejéről kapuba pattanó kósza lövés átírta a prekoncepciókat. Szegény Gaetjens azt hitte, gólja öröklétet ér, azonban választott hazája nem sietett segítségére, mikor a szülőföldjén hatalomra jutó diktátor, Macoute ráküldte titkosrendőrségét – letartóztatása után nem került elő, posztumusz iktatták be az Amerikai Labdarúgó Hírességek Csarnokába. A döbbenetes eredmény egyébiránt mindenhol nagy visszhangra talált, kivéve a két országban. A győzteseknél egysorosokban számoltak be róla, míg a futball őshazájában a szaggatott távközlési vonalakra fogták a nulla előtti egyes elmaradását és 10-1-nek könyvelték el, hogy másnap már fekete gyászkeretes írásban adják közre, akkora maflást kaptak, melyet kizárólag azzal kompenzálhatnának, ha az Oxfordi Egyetem baseballban verné a Yankeest. Jóllehet a játékosok nem szálltak le a magas lóról, Williams kapus azon élcelődött, ellenfelük mindössze hatszor ért labdába, mire hiába érkezett válaszként, hogy az 1-0-hoz egyszer is elég lett volna. Így a tizenegyesponttól rettegők nemzete nem foglalta el méltó pozícióját a zavarosban, pedig a hazai pálya összes előnyét élvező ’66-os célba érést leszámítva pusztán egyszer került a négybe, és az is a körülrajongott Gascoigne pityogó búcsújával égett a retinákba.

(forrás: FIFA TV)