Musorujsag
Élő Eredmények

Hidegkutitól De Bruynéig – a BL-tavaszon folytatódott a hamis kilencesek evolúciója

M4 Sport | Szerző: Petykó Adrián
Kezdetben volt a középcsatár. A kilences. Erős, állhatatos, minduntalan gólra törő és végtelenül egoista. Mi van ma helyette? Sokszor a hűlt helye. És a hamis kilences.
„Amikor én magam, a már említett nívójú, de valóságos futballista rutinjával láttam, hogy erre meg erre lehet mozogni, mert az adott helyzetben ez a legjobb, akkor ő, mondjuk, lépett egyet hátra, épeszű ember, aki ért a futballhoz (…) ilyet nem csinált volna, csak egy Hidegkuti, és teremtett ezáltal rögtön egy másik, új teret, amelynek új esélyeit azután már én is fölismertem. (…) Erről egy lépéssel előbb nem volt szó. (…) Nem a kéznél lévők közül, a rendelkezésre állók közül a legjobbat kiválasztani, hanem a legjobbat megteremteni: új teret.”
(Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére)

Sergio Ramos ugyanazzal a dilemmával szembesült, mint Harry Johnstone 1953. november 25-én. A Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjének első meccsén a Manchester City ellen rossz és rossz döntés közül választhatott, akárcsak angol elődje Az évszázad mérkőzésén. Bár a futball rengeteget változott, emberfogást már csak nyomokban tartalmaz, a középső védőknek továbbra is az okozza a legnagyobb fejtörést, ha a csatár, akit hatástalanítani kéne a kilencven perc során, kivonja magát a hatáskörük alól.

A hamis kilences, vagy ahogy Hidegkuti Nándor posztjáról elterjedt az Aranycsapat kapcsán, visszavont középcsatár a sorok között mozog, feldobva a kérdést, amit Kevin De Bruyne vetett oda Ramos elé: követni vagy nem követni? Így vagy úgy, de a választól függetlenül üres terület nyílik a támadócsapat előtt.

Ha Sergio Ramos kilépett, mögötte, a védelemben nyíltak támadható területek, ha tartotta a pozícióját, közte és a középpálya között szabadon kaphatott labdát De Bruyne

Az ebben a kettősségben vergődő bekknek folyamatosan határozatképesnek kell lennie, mivel már a pillanatnyi habozás is sokba kerülhet, miközben a rosszul felmért szituáció réme állandóan a feje felett lebeg.

Ramos présbe kerül: látja, hogy De Bruyne szabadon kaphat labdát, ám Mahrez már indul is mögé. A belga abban a pillanatban, amint a védő tesz felé néhány lépést, már jelzi is a labdás társnak, indítsa a kiugró támadót

Ugyan Hidegkutihoz köthető az unortodox centerjáték megismertetése a nagyvilággal, ettől még messze nem tekinthető előzmények nélkülinek. A különböző futballkultúrákban feltűnő osztrák Matthias Sindelar, argentin Adolfo Pedernara és a szovjet Konsztantyin Beszkov a szerepkör előfutáraiként nem kizárólag a kapu előtt tüsténkedtek, hanem az irányításból, a szervezésből is kivették a részük, amihez értelemszerűen nagyobb szabadság is társult. De ettől még csatárok maradtak. A magyarok kilencese viszont – a mögötte lévő fedezetek helyezkedésére is hatást gyakorolva – támadó középpályásnak tekinthető a gólfelelőssé előlépő összekötők mögött. A befejezés helyett a kiszolgálás feladatával. Puskás Ferenc (85 válogatottság/84 gól) és Kocsis Sándor (68/75) mérlege részben ezt támasztja alá, még ha a 6:3-on Hidegkuti (69/39) szerezte is a mesterhármast. Mintegy jelképes nyomatékaként, hogy a WM-rendszerben megszokott erőcsatárokkal szemben micsoda problémát kavart.

Az ötlet Bukovi Márton fejéből pattant ki az MTK-nál, miután azzal szembesült, hogy az Olaszországba igazoló román csatára, Norberto Höflinget pótlására nincs alkalmas jelöltje . Helyette a formációhoz nyúlt, amellyel korábban a Dinamo Zagrebnél már sikerrel kikísérletezett. Persze Dragutin Hripko messze nem abban a minőségben működött, mint Hidegkuti, midőn Sebes Gusztáv szövetségi kapitány élt a válogatott mellett is segédkező Bukovi megoldásával, de az elvet, melyet a klasszisok csiszoltak kifogástalanná, megvalósította.

Hidegkuti Nándor ott tűnt fel, ahol egy angol nem keresi a csatárt (fotó: MTI/Komlós Tibor)

A holland totális futball szintén az alakzatbontásról szólt, így abban is megjelent a visszafelé mozgó center, amit ki más testesített volna meg ideálisabban Johan Cruijffnál. A statikussággal szemben az összjáték gördülékenységét és a lesre állító előrevédekezésük mélységi kijátszását is biztosította, így gyakorta került sor helycserére a mögötte játszókkal. Öröksége az Ajaxnál és a Barcelonánál abban is tetten érhető, hogy e két klubban időről időre leporolják a hamis kilencesek kézikönyvét. Az amszterdamiaknál Luis van Gaal gépiesen megszervezett rendszerében Ronald de Boer-t érte többször az alaptalan kritika, hogy nem elég eredményes, holott területnyitásai ütöttek lyukat a tömörülő védelmeken. Manapság Dušan Tadić hasonló elgondolás mentén osztogat sokkal látványosabban.

Katalóniában maga Cruijff vetette be újkori utódjaként a sziporkázóan szellemes Michael Laudrupot, majd Lionel Messi mutatta meg a hozzá illő zsenialitással, milyen a lehető legletisztultabb és -hatékonyabb kivitelezése.

A klasszikus szélsőket közben felváltották a betörésekre megfelelőbb tükörszélsők, akik immár első számú befejezőkké is előlépnek, ahogy azt a száguldozó Sadio Mané és Mohamed Szaláh teszi a trió agyát megformáló Roberto Firmino rendezésében. A Liverpool brazilja a poszt modern eszményképe, remekül pozicionál és szervez, önzetlen, és labdavesztéseknél vezére a visszatámadásoknak, ami Messinél már nem jöhet szóba, mert a szükséges fizikai igénybevétel miatt többet kéne pihentetni, amire viszont a Barcelona nincs felkészülve.

A 4-6-0-s felállás kora ugyanakkor mégsem köszöntött be, hiába jövendölte az évezred hajnalán a világbajnok edző, Carlos Alberto Perreira. Pislákoltak jelei, mikor a Románál Francesco Totti elől kikoptak a csatárok. Gyakorlatban mégis trequartista maradt, és a középpályássor tagjai törtek be az általa üresen hagyott támadózónába. Vagy Alex Ferguson Bajnokok Ligája-győztes, Cristiano Ronaldóval, Wayne Rooneyval és Carlos Tévezzel felálló Manchester Unitedjében, mivel egyikük sem volt kinevezett középcsatár, összecsiszolt forgataguk révén felváltva került ki közülük az ék.

Ezek mégis inkább pontszerű felbukkanások, és nem tendenciák, ugyanis minimum egy tőről metszett támadó mindig szerepelt az összeállításban. Ellenben a 2012-ben Európa-bajnok spanyol együttessel. Soha olyan közel nem került az áttöréshez az elképzelés. Cesc Fàbregas voltaképpen folyamatos passzopciót jelentő középpályásként került a csatár helyére, a két oldalán David Silvával és Andrés Iniestával. Az ellenfelek a kapujuk és a labda közé zsúfolták be a játékosokat, így Vicente Del Bosque reakciója, a kontroll nyújtotta dominancia tette lehetővé, hogy kockázat nélkül és sikeresen őrizhessék meg stílusukat.

Cesc Fabregas néha azt tette, ami nem is volt feladata a ’12-es Eb-n:  gólt lőtt (fotó: MTI/EPA/Oliver Weiken)

Ahogy Fàbregas, úgy Pep Guardiola is a Barca iskolájának hű növendéke, ezért számára természetes opció a hamis kilences bevetése, amennyiben az a célravezető. Első szezonjában Messit a Real Madid egygólos vezetésénél húzta be középre, végül hatot lőttek az ősi rivális vendégeként. Többek között két BL-trófeát hozott ez a húzás.

És ismét a Santiago Bernabéunak tartogatta a hamis kilencesek evolúciójának újabb lépcsőfokát, lényegében a dupla hamis kilencest. Csak míg Bernardo Silva amúgy is keresztben, De Bruyne általában hosszában játssza be a pályát, így utóbbi keltette a nagyobb feltűnést. Guardiola valószínűleg megelégelte, hogy a könnyen kapott gólok minduntalan keresztülszántják a terveit a BL-ben, ezért nem a jobb csapat akart lenni, hanem a rizikófaktort csökkentette. 4-2-4-ben, vagy talán még pontosabban 4-2-4-0-ban tette fel a Cityt (esetleg 4-2-2-2-ben, melyben a csatárok a két szélen találhatók), hogy a tengelyben állandósítsa a fölényt, még ha ez a presszing gyengülésével és néhány reménytelen hosszú labdával is járt.

A 4-3-3 ellen négy belső játékossal lehet létszámfölényt kialakítani: a dupla hamis kilencessel a City a tengely uralmát pipálta ki a Real ellen, a támadókat a széleken hagyta, ahonnan befelé törhettek.

Egy ízben, januárban az MU elleni Ligakupa-meccsen már kipróbálta – mint Bukovi annak idején –, attól pedig nem kellett tartania, hogy De Bruynéből hiányozna, ami minden hamis kilences közös nevezője, a játékintelligencia, amelynek hála valamennyien megőrizhették erényeiket.

Silva és De Bruyne, a két hamis kilences összjátéka a kezdőkörben kiiktatja a védekezésből a kilépő a Ramost, a terület és a szélső pedig már könyörög is az indításért  – mintaakció, amelyben ráadásul érvényesülhetett az egyébként kiváló védőmunkát produkáló Gabriel Jesus legfőbb erőssége, a robbanásszerűen jól időzített keresztirányú betörései

De Bruyne harminc passzt adott a támadóharmadban, a legtöbbet az egész mezőnyben, mialatt munkaköri leírásának megfelelően csupán háromszor ért labdába a tizenhatoson belül. Ezekből értékesített egy büntetőt és reménytelen helyzetből kiosztott egy gólpasszt. Nem mesterhármas, mint Hidegkutié, de nehéz belekötni.

További tartalmak