Musorujsag
Élő Eredmények
×

Nem a pénz a magyarázata, hogy Guardiola a Premier League-ben is utolérhetetlen

Nem a pénz a magyarázata, hogy Guardiola a Premier League-ben is utolérhetetlen

m4sport.hu | Petykó Adrián
Pep Guardiola sem különb edzőtársainál, nyerni akar – mégsem csak a pillanatban érvényes, ahogyan momentán épp a Manchester Cityvel is teszi, mintha a futball lelkiismereteként bizonyítani szeretné, csapatával meg is érdemli a győzelmet.

A Manchester City permanens menetelése jelzi, Guardiola a Premier League-ben is megvalósította azt, amit a spanyol vagy a német bajnokságban. A Barcelonájához vagy a Bayern Münchenjéhez fogható dominancia kialakítása Angliában képtelenségnek tűnik (az elmúlt tíz évadban mindössze Guardiola csapata védte meg a bajnoki címét), mégis elérte, hogy irányításával a City akkor is nyer – vagyis nyernie kéne –, mikor nem nyer.

Guardiola érkezése óta várható pontok (xP – a kialakított helyzetek minőségéből számolt várható gólokon (xG) alapuló teljesítménymutató) tekintetében egyetlen szezonban sem múlták felül a Manchester Cityt PL-ben:
Az elmúlt hat PL-szezon két-két legmagasabb xP-jét produkáló klubjai. A sötét sávok a tényleg megszerzett pontokat jelölik, a szélesebb, színes sávok a várható pontokat (világoskékkel a Cityé), csapatok neve előtt a szezonvégi helyezésük látható

Manszúr sejk feneketlen zsebével szokás előhozakodni, ha City felemelkedése kerül szóba. „Rengeteg pénz áll a rendelkezésünkre, hogy hihetetlenül jó játékosokat vegyünk. Emiatt, mindig a pénz miatt nyerünk. Ez az igazság. Minőségi futballisták nélkül nem tudnánk ezt megtenni” – szakadt ki a tavaszi BL-menetelés során Guardiolából a cinikus igazság. És igen, nincsenek klasszis csapatok klasszisok nélkül – punktum. Ehhez pénz kell, tiszta sor. Ám Rafa Benítez mire ment azzal, hogy 2005 és 2009 között a Liverpool többet költött, mint a Chelsea? A Manchester United miért kullog az egykori hangos szomszéd után? Az igazolásokra fordított összeg a klub státuszát jelöli, a célokat, hogy miért küzdhet, de nem magyarázat a teljesítmény minőségére. A dotációk forrása megkérdőjelezhető, de amint végre a pályán néznek farkasszemet a fontszázmilliókért összesereglett alakulatok, mit mond el, hogy Ederson vagy Alisson hogyan került a kapuba, vagy Van Dijk és Rúben Dias a védelembe, hogy Grealish vagy Lukaku miért szorul a kispadra. Kell itt lennie másnak is, egyébként a PL őrületes versenyfutásában nem döntené sorra a rekordokat.

Létezik egy örök vita, amit Jean Eskenazi francia újságíró a ’38-as olasz–magyar vébédöntő után oly érzékletesen forszírozott, hogy végtére is hogyan kell futballozni, „gyengéden, mint aki szeretkezik, vagy otrombán, mint aki a busz után rohan?”.

E dilemma talán sosem sűrűsödött esszenciálisabban, mint José Mourinho és Guardiola viaskodásakor. Mourinho, miután épp személyiségjegyei és a győzelmet heorizáló szemlélete tartotta távol a Barcelonától, az Interrel, majd a Real Madriddal antitéziseként szállt szembe a helyette kinevezett katalánnal. A pillanatot uraló pirruszi győzelmei legfőbb áldozataként azóta is a szerepben ragadt és egyre kínosabb, ahogy nem képes kitörni belőle.

„A játék általában véve fontos számára. Nincs kétségem, jobb Mourinhónál. Pep gyarapítani akarja a futballt, hogy a következő szintre emelje csapatát” – ezek Johan Cruijff a szavai, aki tanácsadóként is egykori felfedezettjét patronálta az edzőkérdés idején. Guardiola a Cruijff-univerzumban kötelezte el magát a pozíciós játék mellett. De nem vált teoretikusává, inspirálódott és nem másolt, ahogy további mentoraitól sem. Felállási formáktól sem függ, azokra információmentes telefonszámokként tekinti, hiszen az 1-4-3-3-ból nem derülnek ki a feladatkörök. A lényeg a labdához pozícionálás.

„A cél az ellenfél mozgatása, nem a labda” – hangoztatja, hogy az csak az irányítás eszköze, amivel kezébe veszi a sorsát. A modern futball progresszivitást a labda megszerzésének egyre hatékonyabb módszerei képviselik, elég az átmenetekre apelláló gegenpressinget felhozni, amely már a támadás jellegét is meghatározza. A visszarendeződés nagy rohanásait is megspóroló visszatámadás Guardiolánál is megkerülhetetlen, de éppen ellentétes indokkal: birtokában akarja tudni a labdát, hogy a támadással határozza meg a védekezését. Futballistaként is az különböztette meg, hogy értette a játék mélyebb igazságait, mozgatórugóit, így edzőként sem bontja elemeire, támadásra, védekezésre és átmenetekre. Mintha ősi keleti filozófia örököse lenne az adatvezérelt világban, aki nem úgy ismeri meg a virágot, hogy darabjaira vagdossa és megvizsgálja, hanem megszagolja.

Időről időre felmerül, vajon mire menne Guardiola egy középcsapattal – Mozart tán falusi művházak xilofonjain szólalt meg? Michelangelo aszfaltrajzversenyen alkotott? –, a kérdés azonban az, képes lenne-e más is úgy nyerni, ahogyan Guardiola teszi.

(PA/Peter Powell)

Persze korántsem legyőzhetetlen. A Bajnokok Ligája kimondottan a gyengéje: egyenes kieséses rendszerben jóval nagyobb a súlya a véletleneknek, a szerencsének, a hibáknak, amiktől Guardiola sem mentes. A müncheni időszakáról is a BL-elődöntős kiesések miatt oszlanak meg a vélemények. Az érvek jolly jokere, hogy túlgondolta. És talán valóban így van, túlgondolja. De akkor a győzelmeit is túlgondolja. Talán tényleg nem lehet minden meccs különleges, ami a szezonhajrákra mentálisan valóban kiégetheti a futballistáit. De ez az ára, hogy szentül hiszi, azzal kockáztat igazán, ha kiadja kezéből a kezdeményezést. Ha nem újít, ha nem az övé az első lépés a sakktáblán. Ragaszkodik a stílusához és ideájához, ez ruházza fel autonómiával, az erővel, hogy kétségei ellenére is vállalja a döntései ódiumát.

Nem akar mást, mint bármelyik edző, nyerni. Azzal ahogyan irányt szab, nem telepszik a játékosaira, hanem új távlatokat nyit előttük. Ahogy Philipp Lahm is rámutatott, azt a megoldást keresi, amelyben a legjobbjai erényei domborodnak ki. Egyetlen elvárása az egyéniségek felé, hogy a csapat érdekeit szolgálják. Messi a Barça-DNS-ű tengelyt tökéletesítette hamis kilencesként, a szélső bekkek középre húzása Robbent és Ribéryt hozta helyzetbe a Bayernnél. Guardiola, amint azt hangsúlyozza is, nem radikálisan támadószellemű, a formabontó ötleteit a futball komplexitásához illő szemlélete ösztönözi. Az építkezésnél szem előtt tartja a biztonságot, a kulcs a centrum uralása. A Bundesligában az ellencsapásokat fékezte meg, a Cityt középpályásokkal zsúfolja tele, mivel a saját kárán tanulta meg, hogy a még fizikálisabb PL-ben a párharcok és a lecsorgó második, harmadik labdák egyébként maguk alá gyűrik a dominanciát.

Thierry Henryval interjúzva elismerte, más nézőpontból jogosan tarthatják unalmasnak alapelveit, a labdajáratást, a kontrollt, a kizárólag vereségek esetén kárhoztatott csatár nélküli törekvéseit például, mert a futball a kulturális különbségek játéka. Nem ítélkezik, nem stigmatizál, nincs szüksége mással szembe helyezkedni, a győzelemhez vezető számtalan út közül, amelyek közt szemléletbeli, és nem minőségbeli az eltérés, a saját elképzeléseihez illőt járja. A számok és elemzések nem meghatározzák, csupán igazolják, egyelőre utolérhetetlen hatékonysággal. És ami még a trófeáknál is fontosabb, szemléletesen bizonyítja: a futball helyes módja az, ahogyan gondolkodunk róla.

Borítókép: (EPA/ANDREW YATES)

További tartalmak