Amennyiben tényleg úgy érezte, hogy hatvan percen át világklasszis riválisuk fölé kerekedtek, cseréivel – bár veszett fejsze nyeléhez nyúlt, vagy már annak is csak hűlt helyéhez – Frank Lampard nem épp azt húzta keresztül, ami szerinte működött?
Mielőtt a Chelsea hármat cserélt volna a 67. percben, a Real Madridnak 26 saját térfélről megindított passza tévesztett célt (bal oldali ábra), a hátralévő időre nyolc jutott (jobbról), ami arányaiban véve kábé egy harmadnyi csökkenés, ami az eredményes hazai nyomásgyakorlás visszaesésre utalhat (forrás: Opta)
Tökéletes illusztrációja a Chelsea-t átjáró rapszodikus változtatásokra: az edzőkeringőtől kezdve, a tótumfaktum – a sopingolástól a hegyi beszédig jártas – tulajdonoson át, az előbbiek nyilvánvaló leágazásaként a káoszt tetéző játékelképzelések következetlen variálásáig. A kapkodásnak egyszerre lehet oka és következménye a túlméretezett keret, holott a választék, mármint a profilokat véve, szűkös. A kettősség totemállata: a csupasz talapzaton kitömött semmi, azaz a nem létező befejező.
E torzó a Stamford Bridge-en elszalasztott helyzeteknél is visszaütött, azzal együtt, hogy Lampard-csapatok eddig sem voltak precíziós műremekek.
Ezúttal nem sétáltak önként a őrizetlenül hagyott összekötők csapdájába, és középpályára pakolt kvartettel azt is elérték, hogy szabad emberük legyen a tengelyben, továbbá a harcmodor, a kiválasztottakhoz illő labda nélküli aktivitás is az irányítás vágyára utalt – noha mindez nézőpont kérdése, mert Carlo Ancelottit és a türelmes madridiakat mintha cseppet sem zavarták volna.
A centrális négyes kiindulópontja, hogy állandó opcióval szolgált a labda kihozatalakor, majd a támadásszövés során is.
(kép: M4 Sport)A résekbe befutó N’Golo Kanté katalizálta a mozgásokat, amellyel magával ránthatta a vendégek egyik középpályását, növelve a mögötte bejátszható teret, és Kai Havertz abban is társa volt, hogy Eduardo Camavinga figyelmét is megosszák, amelynek révén Reece Jamesnek nyílhatott folyosó. Középen Mateo Kovačić főképp a szervezésnél jutott friss levegőhöz, de Thibaut Courtois bravúrja előtt is a horvát futballista árválkodott a tizenhatos környékén. (A befejezésnél kijött, ami rendszeresen előfordul, ha egy hátsó négyes szárnyvédőkkel kiteljesedő támadósorral találkozik: hogy tátong a hosszú.)
A Chelsea letámadásánál a jobb oldal tiszta sor volt. Havertz a madridi középső védők között, a passzsáv zárásával, Kanté a forgató fedezésével nyomta meg a labdást, James meg Camavingát. Átellenben ennél összetettebb feladatot osztottak Conor Gallagherre, mert az alapján válthatott középre vagy ugorhatott Éder Militãóra, ha a hátában megoldották Rodrygo szemmel tartását és Cucurella támadhatta Daniel Carvajalt. Különben a gyors forgatás egérutat kínálhatott – és kínált is.
Gallagherék amúgy sem hangolódtak egymásra problémamentesen, már – ahogy egyébként a labdakihozataloknál a balbekk pozíciójába visszalépő Kroos – Luka Modrićék mélységi meglódulásai is bele-bele rondítottak a presszingbe, az időzítések, illetve Cucurella csatlakozásai pedig mégannyi csúszással veszélyeztették a labilis szerkezetet. Rodrygo vezetőgóljával fizettek érte.
(kép: M4 Sport)
A Chelsea meccsterve, ahogy azt Hegedűs Henrik, immár a Ferencváros vezető adatelemzője is ecsetelte a stúdióban, egyszerre volt racionális, mégis hiábavaló – hisz vajmi kevés góllal kecsegtetett, sőt az összehangolatlansággal a letámadás is fordítva sült el.
A Real Madrid passzhálóján kirajzolódik, hogy amíg Karim Benzema a középpályásokat segítette a Chelsea letámadásával szemben, a két brazil szélső, közülük is a duplázó Rodrygo volt a fő veszélyforrás, akik bármikor készen álltak, hogy elszáguldjanak a kontráknál (forrás: Opta)
Tehát úgy ijesztettek rá a címvédőre, hogy az meg sem rezdült, és a búcsúval olyan jövőbe tekinthetnek, amely kifürkészhetetlen. Így kerültek helyükre a dolgok: a Chelsea a légüres térbe, illetve a Madridnál, mi sem természetesebb, a BL végjátékába.