Kapcsolódó tartalom
Miért nem veszít döntőket José Mourinho? Tömören? Mert a csapatai nem kapnak gólt. Kibonthatjuk, de a lényeg ez. A nemzetközi berobbanása, a Celtic ellen hosszabbításban, 2003-ban megnyert UEFA-kupa óta négy európai fináléban nullázta le az ellenfeleket. Egy évre rá a Portóval a Bajnokok Ligája csúcsára is felért, úgy – holott akkor még nem durcázott be azon, hogy a Barcelona Pep Guardiolát választotta helyette, és hatalmasodott el rajta az „az fél, akinél a labda van” dogmája –, hogy a Monaco hiába toszogatta a labdát, a kaput el se találta. A grande Intere 21 próbálkozást és 68 százalék labdabirtoklást engedélyezett a Bayernnek – igen engedélyezett, mivel a 2010-es BL-döntőben a müncheniek az óra ketyegésével egyre reménytelenebbül vergődtek. Nem véletlen lett Marouane Fellaini a totemoszlopa az El-ben diadalmaskodó Manchester Unitedjének: 2017-ben is megelégedtek a fiai a labdás fázisok 33 százalékával, a 23 éves átlagéletkort alulról súroló Ajaxot rutinjukkal oltották ki.
Kapcsolódó tartalom
Ki, a tizenhatoson kívülre. Tavaly a Konferencia-ligáért a másik holland nagyágyút, a Feyenoordot is oda szorította Roma: a labdát mindhiába dajkálgatót sok, de annál veszélytelenebb kísérletre kárhoztatva. Az idei elődöntőben, Leverkusenben is a kapu köré vont állásba fészkelve ütötte ki a hasztalan erőlködő (70-30-as labdabirtoklás, 23 lövés/fejes egy ellenében) Bayert – és a biztosítékot, ’Ez nem futball, kérem!’ közfelkiáltással.
De az, csak háborús jellegű! Méghozzá honvédő háborúé. Mourinho ilyen atmoszférát kreál azzal, hogy visszahúzódik és támadásoknak teszi ki az övéit: a külső tényezők, így a játékvezetői döntések állandó megkérdőjelezésével vélteknek is, és ha a csapat kiállja a (mesterségesen tuningolt) próbát, az önbeteljesítő jóslatként acélozza meg az elszántságot.
A sötét erővel szentesített cél kriptonitja, hogy hátrányban a kifogások keresése marad: gondoljunk bele, mit kapott volna még az amúgy is a vereség fő okaként kárhoztatott Anthony Taylor, ha a Sevilla szerez vezetést egy egyébként simán továbbengedhető labdaszerzésből?!
Kapcsolódó tartalom
De a döntőre rejtegetett Paulo Dybala a Roma gyöngyszeme, így Mourinho hatodik európai sikere is sínre került, hatodszor is egy nullás előnynél osztogathatta tanácsait a szünetben.
Mert ahogy mindkét edzőtől hallottuk a napokban, ők csak tanácsokkal segíthetik a játékosokat, a taktikai utasítások nem törvények, a pályán szavaiktól függetlenül dőlnek el a nagy kérdések. De a stílust meghatározza, mit várnak el, milyen indíttatásból mire készítik fel a csapatukat.
Így mi más kerekedhetett ki a perpatvarokkal, reklamálásokkal, hosszabbításcunamival 146 percig elhúzódó ütközetből, mint alig 59 percnyi tiszta játékidő, tekintve, hogy José Luis Mendilibar sem a labda bűvöletében tevékenykedik. Pontosabban nem úgy. A Sevilla szezonbeli harmadik trénere egy konok baszk, aki büszke kiscsapatokat szokott vezetni és nem tágít az elképzeléseitől. A La Liga valaha volt legkisebb résztvevőjét, az Eibart öt évig tartotta bent, sőt a kilencedik helyre is elvezette, és ezen periódusban a teljes spanyol mezőnyben nem akadt több magas lefordulás és támadóharmadban megkaparintott labda az Eibarénál, ahogy hosszú átadás sem.
Letisztult, pragmatikus alapelvek: kevesebb passzból gyorsabb előrejutás felezőn túli agresszív visszatámadással. És akárcsak a kiesés felé sodródás közepette a bajnokságban, a Puskás Arénában is következetességével tette vissza a helyes vágányra a kisiklott andaluzokat.
A Sevilla első félidei passzainak összesítése (balról) és labdaérintései (jobbról, forrás: Opta)
A Sevilla már az első félidőben is 62 százalékos labdabirtoklásra tett szert, de ahogy a fenti ábrákon is látszik, ahol már fokozottabb veszélyt okozhattak volna, oda nem igazán tudtak betörni (balról, a bekarikázott terület), a tizenhatoson belül pedig mindössze négy labdaérintésre futotta (jobbról). Vagyis a Romának megint sikerült távol tartani az ellenfelét a kapujától.
Ettől még a Sevilla direkt haladása végig tetten érhető volt, és a szünetet követően sem zökkent ki Mendilibar az általa preferált módiból↓.
A Sevilla hosszú, azaz minimum negyven méteres átadásai végig jellemzőek voltak a döntőben: ám amíg az első félidőben 22-ből tíz (balról; a narancs a pontos, a szürke a pontatlan), a másodikban 15-ből már csak négy talált társat (jobbról) a fokról fokra tömörebb római blokkban (forrás: Opta)
Sőt a szünetet megelőzően még többet és jobb arányban küldték be területbe a labdát hosszan a Roma védvonalába vagy mögé (felül). A csökkenő mérték abból is adódhatott, hogy az eredmény megőrzésében érdekelt Roma, különösen Dybala elvesztésével nehezen szabadult a nyomás alól, így kézenfekvő, a Sevillánál kevesebbszer kényszerültek mélyről ívelni.
A Roma ritkuló támadásszövései pontatlanabbá is váltak az elsőről a második félidőre – egyébként ez a hosszabbításban is folytatódott: a szünetig 11-szer (balról), a fordulás után nyolcszor (jobbról) haladtak át pontos passzal a félpályán, miközben a rendes játékidő mindkét felére tíz-tíz eladott próbálkozás jutott (forrás: Opta)
A bunkert választó Roma pajzsán nem is volumenfokozás, hanem minőségi javulás ütött rést. Amilyen cicomátlanul törtek be a támadóharmadba, a sevillai akciók ugyanolyan dísztelen szőnyegbombázásszerűen is zárultak. Ahonnan csak lehetett, záporoztak a beadások a büntetőterületen belülre (alul), de csak a könnyűnek találtatott Bryan Gilt és Óliver Torrest váltó Suso és Erik Lamela becserélésével nőtt meg a precizitás a centerezésekben.
Nincs számottevő különbség a Sevilla első és második félidei beadásai közt: csakhogy amíg a kezdeti 13-ból egy – az is a tizenhatos vonalánál – ért célba (balról), a következő 14 kísérletből öt is (jobbról), négy az eleve aktívabb jobb szárnyról (forrás: Opta)
Egyenlítésnek viszont pontatlan beadás is megtette: Henrik Larssont duplájára húsz évvel Gianluca Mancini öngólja kellett, hogy kontinentális döntőben Mourinho vezette egység ne ússza meg érintetlenül. Ugyanakkor a Kl-döntőben és ezúttal is asszisztot osztó védőt vegye elő az, aki nem óvatlan labdaérintés nélkül, szimplán csak élve kerülne ki egy egész estés találkozásból a három bekket is hátán cipelő, még így sem lankadó sevillai rémmel, Júszef el-Neszjrível.
Hogy javarészt a Sevillánál volt a labda, az az ellentétes hozzáállások következménye, de túlzás lenne birtoklásnak titulálni, hisz épp a labda nélküli megközelítés jelentette a különbséget. Mélyen bekkelni éppúgy a védekezés művészete, mint magasan presszionálni. Márai Sándor örök bölcsessége, hogy a szándékot vizsgáljuk: a Sevilla a gólszerzés reményében támad le, építkezés helyett a másik kapunál kívánja tartani a játékot, de a meccs túlnyomó részében nem tudott a veszélyt teremteni. A Roma meg nem akart, hogy a kapuja előtt ne teremjen veszély.
Megelégedett a pontrúgásokkal, amelyekkel el is dönthették volna a meccset, ám amit Mourinho tesz az ketrec is. Nyerhet döntőt, akinél Roger Ibañez, az egyik középső bekk fogadja a legértékesebb passzokat, vagy akinek a csapata két és fél óra alatt összvisz négyszer ér el minimum tíz passzból álló labdajáratást. Miért ne? Ahogy eddig is. De talán nem baj, ha nem mindig.
A futballban, mivel nem steril, túlszabályozott játék, számtalan út vezet a győzelemhez, a kényelmetlen légkörrel fokozott nihil ugyanúgy csupán egy szempont a sok közül, mint a szórakoztató formája. Vagy az egyszerű eszközökkel támadás sulykolása. A 62 évesen első jelentős címét nyerő Mendilibáré is joggal érdemel elismerést, ehhez trófea sem kéne – csak hát aki a Sevillát a El-döntőbe vezeti, az haza is viszi.