Kapcsolódó tartalom
Eleddig azt szajkózták: csupán Messivel tudta megnyerni. Most, hogy az Inter ellen a Cityvel is megszerezte a BL-címet, az ’arab bankszámlán hízva jóhogy’ kitétel dukál majd.
Utóbbinál hiába égbekiáltó, hogy a PSG-nél épp a guruló riálmilliárdok okán hangzik el a tétel: pénzen nem lehet! Mármint sikert venni. (Momentán venni de, csakis pénzen lehet!) A messis kifogásról pedig: nos Guardiola után egyszer nyert még BL-t az argentin zseni. 12 kiírás alatt.
Amikor leegyszerűsítünk egy összetett kérdést, érdemes csínján bánni a válaszokkal. És akkor: tényleg Pep Guardiola lenne a valaha volt legnagyobb edző?
Pörgessük át a számlálót! Mióta betoppant, 2008-09 óta:
- 11-szeres bajnok, a topligákat tekintve a következő a sorban Massimiliano Allegri hattal;
- immár háromszoros BL-győztes, Zinedine Zidane tett még a vitrinbe ennyit ez idő alatt, Carlo Ancelotti kettőt;
- másodszor triplázott – ebben nincs párja;
- egyébként 35 trófeát gyűjtött az elmúlt 15 szezonban, aztán José Mourinho jön 14-gyel.
Persze, Barcelonával, Bayernnel, Cityvel ki nem nyerne? Biztos olyan egyértelmű ez? Vegyük csak a korszakos katalánokat. Az öltöző épp elzüllőben volt. Xavi távozni készült, az edzésidőben gyúrópadon szuszókáló Ronaldinho (& co. Eto’oval és Decóval) már megágyazott Messinek a brancsban. Guardiola tett rendet, egy évre rá mindent vitt a Barça.
És a City!? Hét nekifutásból (az elmúlt hatból) ötször húzták be a Premier League-et. Evidens? Itt verseng a világ húsz legnagyobb bevétellel rendelkező klubja közül tíz (a harmincból tizenöt). Mégis pontrekordok kövezik a városi rivális United hegemóniáját idéző utat.
Kapcsolódó tartalom
Münchenből tényleg maradhatott hiányérzet: a BL-ben rendre az elődöntő jelentette a végállomást. Azonban árnyalja a képet, ha végigtekintünk a Bayern szintén hibátlan szezont követő utóbbi három évén, amelyben egyszer sem jutott be a négybe.
Ám az ember több annál, amit birtokol. Kizárólag a címek szerint nem ítélhetjük meg senkinek a munkáját. A döntők apróságokon jönnek-mennek, a mérhetetlen örökség kérdése időtlen. Sir Alex Ferguson vagy Arsène Wenger betöltetlen űrt hagytak, mert oly magas szintre emelt klubjaik nem készültek fel a távozásukra. De akadtak, akik nemcsak egy klubot – attól függetlenül, hogy köthetők-e egy klubhoz vagy sem –, hanem az egész sportágat megváltoztatták. Noha eredményességben a karjai alól kinövő Ancelotti, sőt az Ancelotti mentorálta Zidane is túlszárnyalta, Arrigo Sacchi hatása a labdarúgásra, vagy említhetnénk kora másik nagy teoretikusa, Valerij Lobanovszkijét, nem mérhető számokban. (Még ha a számok szerepét pont, hogy hangsúlyozták.)
Ezért nem feledkezhetünk meg a futballelméletben megkerülhetetlent alkotóktól, például Marcelo Bielsáról. Aki emlékezetes diadalok nélkül szintúgy formálta Guardiola elképzeléseit, akár Johan Cruijff. Holland patrónusa mindössze néhány, ugyanakkor roppant termékeny évet töltött edzősködéssel, gyakorlatba ültetett tanaival mégis alapjaiban reformálta meg a játékot. Az utód, aki ráadásul hosszabb ideje tartja a szintet, közben megkerülhetetlenségében is méltó hozzá.
Már a Guardiola-alomból is kikandikálnak fiókák (Mikel Arteta, Vincent Komapny, Xavi), ám az igazság az, hogy feltűnése óta kiforgatta négy sarkából a futballvilágot. Ahol nincs buborék, csak vita. Hatás-ellenhatás, a válaszra adott viszontválaszok mozgatják a folytonos mozgását.
A kétezres években az óriások földjén jártunk, a fizikum uralkodott. Erre betette egyszerre a pálya közepére a testalkatával az antitálentum bölcsészfigurát idéző (intelligencia tekintetében senkihez sem fogható, B csapatban felfedezett) Sergio Busquetset és az óvodásméretű apródokat, majd a pozíciós játék mentén elkezdtek futballozni. De hogy! A Barça egyszerre támadott és védekezett, nem adta el a labdát, vagy ha igen, azonnal visszaszerezte.
Ma mindez nyilvánvaló, de akkoriban más volt az irány. Azóta is váratlanabbnál váratlanabb, vadabbnál vadabb ötleteivel jár az ellenfelek előtt, és túl az agyukon. Múltba veszett taktikai elemek sokaságát porolta le, értelmezte újjá, szabta napjaink igényeire.
Elveket vall, kezdeményezni akar, de nem dogmatikus, stratégiában gondolkodik, ezért nyúl bátran merész eszközökhöz. Messi visszavont csatárként?! Hadd hömpölyögjön fékezhetetlenül a rondó!
Ha az általa preferáltakból a gegenpressing földjén az azonnali visszatámadásra feküdtek rá? Középre hát a szélső védőkkel az átmenetek megfékezésére!
A közös pont a centrális terek uralása – no meg a labdáé. De nem a céltalan birtoklásáé. Ezen a tavaszon több ízben is hajlandó volt lemondani róla.
Kapcsolódó tartalom
Ennek dacára Manchesterben épült Guardiola főműve. Barcelonában azonos szellemben nevelkedő klasszisokat formált egységbe. Münchenben, bár le kellett nyelnie, hogy egyetlen edző sem nőhet a Bayern fejére, dominánsabbá tette a bajorok stílusát, miközben rálelt a megoldásra, amivel sebesebb körülmények közepette is megőrizheti a stílusát.
A Cityt viszont neki készítették elő (a barcelonai tröszt agyelszívása Ferran Sorianóval, Txiki Begiristainnal az érkezése előtt kezdetét vette), ő hangszerelte, csiszolta újra és újra. Nincsenek különc sztárok, Pep az arc.
Angliában azt is belátta, bizonyos hiányosságokat erővel kell pótolni. A specialitásán is fordított, védőt tol a középpályára és nem középpályást tesz a védelembe. A modernizált WM-rendszere a formációt forradalmasító Herbert Chapmannel ellentétben még így sem a kontrákról szól. Ahogy minden korábbi balul elsült próbálkozásánál, a fölény és a biztonság egyensúlyának megtalálásáról. Megtalálta – és az is biztos, jövőre a következő keresésére indul.
A trófearengeteg következmény, de a hogyan! A szó szoros értelmében: Guardiola úgy nyer, ahogy még senki.
Elhangzott Chapmantől Cruijffön és Sacchin át Fergusonig, Mourinhóig, Zidane-ig sokak neve, ám nincs az az objektív mérce, amely kikezdhetetlenül rangsorolhatná a legnagyobbakat. Ami kijelenthető: az a szempont sem létezik, amelyben Guardiola ne állná ki az összevetést a valaha volt edzőfejedelmek bármelyikével.