„Szevasz, tavasz!” – aranyköpés, szállóige, aforizma, jelmondat! Csak ugye mennyire más a hangsúly: négy hónappal ezelőtt örömittasan kiálthattuk világgá a Groupama Aréna lelátóján, most meg csak keserűen rámorogjuk a BayArenára. Nagyon vártuk, de ez a tavasz nem cécózik, szembeküld egy olyan csapatot, amely képes 70 perc konstans veszélytelenségből is gólt szerezni. Ez már nem a csoportkör, itt nem elég a fegyelmezett, jól megszervezett csapatjáték, a megfelelő küzdőszellem – itt az ellenfél is tudja, hogy 180 perce van, ennek megfelelően meccsel és ragadja meg az esélyeit. Hiába a megközelítőleg ugyanannyi kapura lövés, magasabb xG, több szöglet, a Fradi-vonatot Leverkusenben képletesen is megállították.

Kissé pátoszosan mondhatnánk, hogy a Ferencváros állva halt meg Németországban, de hát a fenéket halt meg, Csercseszov is – „oké” – megmondta, hogy a párharc most kezdődik csak igazán. Ha megnézzük az első meccs utolsó perceit, talán értjük is, miről beszél. Összefoglalva: az FTC bizonyította, hogy nem számít, mennyi sérült kárhoztatott partvonalon kívülre, nem számít, mit és hogyan játszott a csapat egy hete a Mezőkövesddel, mert ott és akkor képes felvenni az európai elit árnyékának ritmusát. Csak hát ez már a tavasz, amikor a futball ritkábban habostorta.

„4-3-3?🤨” – hitetlenkedve böngésztük az UEFA oldalán felrajzolt Leverkusen-felállást; ahogy a mérkőzés előtt is elemeztük, Xabi Alonso az elmúlt időszakban 3-4-3-at, kihegyezve 3-4-2-1-et preferált. Majd a meccs előtt még egyszer csodálkozva néztünk fel: Csercseszov elárulta, Zachariassen Vécsei és Esiti mellett játszik majd.

A kezdő sípszó után nagyjából másfél perccel már kiderült – nem a Leverkusen rukkolt elő meglepi négyháromhárommal, hanem a magyar bajnok. Az OTP Bank Ligában, sőt az őszi Európa-liga-meccseken is szinte szentírásnak vett 4-2-3-1-et Zachariassen hátrébb vonásával változtatta az orosz mester. Miért? A német csapat legfőbb erősségének számító szélső védő – szélső támadó párokat így lehetett könnyebben hatástalanítani. A három középpályásnak köszönhetően megvolt a megfelelő szélesség, így Wirtz és Diaby félterületbeli védekezését az ő segítségükkel tudta megoldani a csapat, nem kellet a szélső támadóknak visszalépkednie, ezek pedig ígéretesebb kontralehetőségekkel is kecsegtettek.

A két képen tökéletesen kirajzolódik a Fradi elgondolása erre a meccsre. A 4-3-3-as formációban kulcsszerep hárult Zachariassenre és Vécseire, akiknek a félterületben játszó Diaby és Wirtz védekezése volt a fő feladatuk. Ennek köszönhetően a szélső védők szélső védőkkel találkozhattak, s a Fradi támadói jóval magasabban védekezhettek. A Marquinhos, Mmaee, Traoré hármas küldetése a belső középpályások kikapcsolása volt, amit folyamatos fedezőárnyékkal biztosítottak. A Ferencváros a meccs elején így nem a Leverkusen labdajáratását (a három belső védőre csak akkor támadtak ki, ha egyikük mélységben belépett a játékba), hanem a középső, veszélyes területek megjátszását próbálta megakadályozni.

A Leverkusen sutba dobta a német bajnokikon mutatott magatartását, az első pillanattól kezdve labdacentrikusan védekezett, igyekezett azt minél gyorsabban visszaszerezni, ezzel gyakorolva folyamatos nyomást a Ferencvárosra. A Bundesligában 14.37-es PPDA-mutatóval (ami az ellenfélnek engedett passzok számát, tehát kvázi a letámadás intenzitását jelzi) utolsó előtti a Leverkusen presszingje, csütörtök este 8.0-s értéket produkált – az El-ben egyébként 12.65 a csapatok összátlaga –, azaz homlokegyenest váltott modorán. Az FTC becsületére legyen mondva, hogy a nyomásra nem legyintett ‘neszeneked’ ívelésekkel, megpróbálta a stílusának megfelelően kihozni a labdát, csak hát a Wirtz, Azmoun, Diaby csatársor letámadása nem volt egy szinten mondjuk a hat nappal korábban tapasztalt Molnár, Drazsics, Besirovic trojkájáéval.

A Leverkusen első gólja is ennek eredménye, illetve a Ferencváros rendszerének hibájából is adódott. Építkezéskor a három német támadó fellépett a vendég védőkre, így Vécseinek és Zachariassennek szélességet kellett adnia, hogy az elöl lévő hármas egy az egyben vihesse a labdát a Bayer-bekkekre. Csak hát így pont a tengely maradt szabadon labdavesztésnél, amit a zöld-fehérek védekezésben leginkább semlegesíteni akartak, az meg már megintcsak tavaszi pech, hogy az eltiltott Andrich és Palacios helyén a jóval támadóbb felfogású, nem mellesleg ilyen rúgótechnikával rendelkező Amiri és pláne Demirbay játszott.

Bár a legtöbben Zachariassen kapufájához kötik a mérkőzés menetének megváltozását, az azt megelőző percekben is el lehetett kapni, hogy Csercseszov integet az övéinek, mondván a Leverkusen nyugodtan végigadogatja a hátralevő 70 percet, ha a Fradi ugyanúgy visszaáll, mint addig. A vezetés birtokában nem vállalt felesleges kockázatot a hazai csapat, így a zöld-fehérek legjellemzőbb fegyvere – rájuk abszolút nem jellemző módon – a második labdákból való építkezés lett. A szűnni nem akaró letámadások miatt Dibusz előreívelései már célzottan keresték Mmaee-t és Traorét, a valódi nyertesek viszont a párharcok utáni lecsorgókat összegyűjtő Zachariassen és Vécsei lettek, akik helyzeti előnnyel rendelkeztek a folyamatosan úton lévő német középpályásokhoz képest.

A Fradi kapufáját megelőző jelenet: a felrúgott labda és a Mmaee-Tah párharc után Vécsei gyűjti be a labdát, ebből vezethet támadást az FTC. Az első félidőben több ilyen lehetősége is volt a magyar csapatnak, de csak ezt sikerült hibátlanul végigvinni.

Bár a kapufával végződő Fradi-támadás gólt érdemelt volna, sajnos nem hasonló akciók garmadát indította be, sokkal inkább az üdítő kivételek közé tartozott – ahogy a kezdeti nyomás után a Leverkusen támadójátéka is lassabbá vált. A tizedik perctől ugyanis kialakult egy olyan eredmény, amely istenigazából egyik csapatnak sem volt rossz. A hazaiaknak előny kellett, amelyet hamar meg is szereztek, a Fradinak pedig az 1–0 még abszolút orvosolható állásnak tűnt, három félidővel a párharc vége előtt, egy ilyen villámléptű ellenféllel szemben nem kellett mindenáron, azonnal egyenlíteni. A mérkőzés menetét jól mutatja, hogy az első félidő hosszabbításában esett teljesen felesleges Marquinhos-sárga (amely sajnos csak ezüstérmes lett a felesleges sárga lapok különversenyében) mindössze az FTC negyedik(!) szabálytalansága után következett.

A tizenhatoson belüli labdaérintéseket tekintve, bár a német csapat ért el magasabb számot (19-14), akárcsak az xG, úgy ez a mutató is azt támasztja alá, hogy a végeredmény ellenére egyáltalán nem volt akkora különbség a két csapat között.​

De Fradi-előnyt legfeljebb csak a BayArena decibelmérője mutathatott, így a Fradinak egyre aktívabban kellett megtörnie a hazaiak labdajáratását. Mivel a mieink támadótriója egyre nagyobb nyomást helyezett a Kossonou, Tah, Tapsoba hármasra, Xabi Alonso – hah, a nagy taktikus – az eredetileg amúgy inkább belső védő Hincapié visszább rendelésével már egy négyes láncot alakított ki, ezzel biztosítva a labda megtartásához és a kontrák elkerüléséhez szükséges mennyiséget. A másik oldalon pedig a szokásos aktivitásával, de jóval kisebb pontossággal működött a Frimpong, Diaby duó.

A Leverkusen tizenhatoson belülre adott passzainak területi eloszlása alapján tisztán látszik, hogy a Diaby, Frimpong páros – bár nem most játszotta élete meccsét – mekkora szerepet játszik a támadójátékban.

A Fradi kiemelkedő mezőnymunkája késztette váltásra Xabi Alonsót, de sajnos a sorok közül kieső egy ember hiányában sem tudott helyzeti előnyt kicsikarni a magyar csapat. Nyilván azzal semmi újat nem mond az ember, hogy a zöld-fehérek legveszélyesebb játékosa Zachariassen volt, általában a nemzetközi meccseken így van. A norvég játékos annak ellenére hagyta ki a két legnagyobb Fradi-helyzetet, hogy a meccs jelentős részében a tőle megszokottnál mélyebben kellett futballoznia. A második félidőre ez javarészt megváltozott: a letámadásoknál már nem Wirtzet, hanem a három támadó fedezőárnyékából kilépő Demirbayt kellett kivennie a játékból. Az FTC non plus ultrája minden meccsen extrát melózik a labda nélkül, ezt természetesen most is megtette, ugyanakkor a támadásépítésben ebből a pozícióból nem tudott hozzátenni egy vérbeli középpályástól elvárható minőséget – sokszor a társak sem őt keresték, hiába érkezett tök üresen a második hullámban.

Zachariassen labda nélkül volt nagyobb segítség: 14 átadásából 9 volt sikeres (64%), 5 földön vívott párharcából csak egyet nyert meg és mindössze 3 labdaszerzést valamint 3 támadóharmadba adott passzt tudott összehozni. Hiába lőtt háromszor kapura, 0,36-os aggregált xG-ből nem sikerült gólt szereznie, a léc sem segítette.

És a hajrá, amikor az ördögi tavasz kivillantotta igazán foga fehérjét. A Besic, Samy Mmaee, Owosu, Tokmac és Pászka nélkül szereplő Fradi nem tudott megújulni, fokozni a nyomást. Nem segített ezen, hogy az említett hiányzók miatt Csercseszov cseréi inkább a fáradtságról, mintsem a konstruktív építkezésről szóltak, erre a másik oldalon meg az a Hlozek jött be, aki harmincról olyan kapufát vágott, hogy a kipattanó is szinte fejen találta – az egyébként extrán reagáló, elrúgás pillanatában már mozduló – Tapsobát. Fene egye meg!

Ez pedig nagyon nem kellett volna. Mert oda-visszavágós rendszerben, a szevasz, tavaszon egy csapat már hiába mutogat xG-re meg a játék képére, hiába sikerült rendőr és vonat metaforájaként feltartóztatni a gyors leverkuseni játékosokat, hívójelzéssel, kényszeroldóval (ezek vasutas szakszavak, a jelzők és váltók meghibásodásakor használják) csak bevágtak kettőt.

A számok önmagukért beszélnek. Leverkusen a Monaco ellen vs. Leverkusen a Fradi ellen

Bizony, kettőt, így minimum ennyivel kell nyerni a budapesti visszavágón. A várhatóan teltházas Puskás Aréna, és a Fradi nemzetközi szereplésére jellemző odaadás segítheti a magyar csapatot, de a negyeddöntőhöz hatalmas bravúrra és nem kevés szerencsére van szükség – legalább akkorára, ami most a németeknek volt. A Leverkusen a párharc első 90 percében egy pillanatra sem lépett ki saját komfortzónájából – ezen egy gyors Fradi-gól változtathat egy hét múlva.

A nemzetközi kupatavasz pedig, bár továbbra is hatalmas büszkeség, már az első meccsen megmutatta, miért is ennyire nehéz itt talpon maradni. De a Fradi-expressznek még lehetősége van átverekednie magát a budapesti vágányzáron, hogy további megállókkal, s adott esetben egy szintén budapesti végállomással koronázza útját.

MTI/Kovács Tamás