0-1, 1-0, 1-0, 1-0, 0-1, 0-0, 1-0, 0-0, 0-1, 0-1, 0-1 – e bináris kóderdőben pattogott a labda az idei kontinenstorna csoportkörének első fordulójában, csupán a nyitómeccs 2-1-s hazai győzelme ütött el a sormintától. A folytatásban azért színesedett a paletta, ám a jelenlegi 1,89-es meccsenkénti gólszám így is alulmúlja az ezt megelőző, 2019-es viadal szintén gyér, 1,96-os átlagát, viszont jól illeszkedik a csökkenő tendenciába. Már a 2017-es ANK-é is elmaradt kissé a ’15-ösétől, pedig már az sem érte el a kilencvenpercenkénti 2,1-es gólmutatót. Ezek a mutatók karcsúbbak mind a Copa Américákénál, mind az Ázsia Kupákénál, mind az Európa-bajnokságokénál.

Mohamed Salah (szemben) sem liverpooli ütemben termeli a gólokat (EPA/GAVIN BARKE)

Noha élénken él a sztereotípia Afrika varázslatos futballjáról, a valóság teljesen másként fest.

„A közönség meggyőződhetett róla, hogy nem vagyunk sem gorillák, sem banánevők, és ha további sikereket érünk el, már egzotikusak sem leszünk” /François Omam-Biyik, a címvédő argentinok ellen a kameruni győztes gól szerzője az olaszországi vb-n/

Az amúgy is sokszor félrebeszélő Pelét a ’90-es vébén úgy elvarázsolták a közönségkedvenc, az elődöntőtől karnyújtásnyira kerülő kameruniak, hogy belengette, az ezredfordulóra afrikai világbajnokot avathatunk. Kijelentésére ma inkább rontásként tekinthetnek, de a Fekete Gyöngyszem jóslatainak hatása akár a fekete mágiáé. Akkoriban mégsem hangzott ordas nagy blődségnek. A korosztályos világeseményeken a földrész rendszeresen adott dobogósokat – beleértve két olimpiai aranyat, a ’96-os nigériait és a 2000-es kamerunit –, az évtized közepén aranylabdással büszkélkedett, és az európai nagycsapatok is egyre több afrikai játékost szerződtettek. A legnagyobb színpadon azonban továbbra is álom a négybe kerülés – erre is csak Szenegálnak és Ghánának jutott esélye egyszer-egyszer –, a legutóbbi vébén momentán az öt résztvevőből egyetlen válogatottjuk sem jutott tovább a csoportjából.

Pelé szavai óta 111 vébémeccset vívtak afrikai csapatok, és mindössze 22-t nyertek meg 62 vereséggel szemben. És csak 111 gólt szereztek, tehát találkozónként egyet. Az eredménytelenség stagnálása már nemhogy nem egzotikus, egyenesen lehangoló, főleg annak fényében, hogy a játék is csak nyomokban tartalmazza az egykor feltűnést keltő látványos elemeket. És talán éppen az utóbbi eltűnése a gátja a fejlődésnek.

Az afrikai futballból az hiányzik, ami oly üdének hatott annak idején. Alig lelhető fel benne az az életöröm, amely annyira jellemző kontinens szerte, amiről mindig hitetlenkedve számolnak be a legkilátástalanabb sorsok közt is csupa mosollyal találkozók. Vagyis az a kulturális alap, amely saját stílussal ruházná fel a csapataikat.

Az idei Afrikai Nemzetek Kupájának megnyitóünnepsége (EPA/GAVIN BARKER)

Amint oly sokszor a futball történetében, itt is az fordult elő, hogy a hiányosságaikat mások erényeivel próbálták kiküszöbölni, és ez a sajátjaik kárára ment. Az Európából érkező edzők a fegyelmezettségben látták az előrelépés zálogát, mert európai szemmel valóban felelőtlennek és kiszámíthatatlannak tűntek az atletikus és labdával jól bánó afrikaiak. Ám a pionírek eleinte nem rontottak ajtóstól a házba, idomulva formálták a helyiek szemléletét.

A sportág szervezettségi szintje közben továbbra is alacsony maradt, nem épült ki a megfelelő háttér, az infrastruktúra. Afrikában történelmi okokból nincsenek klasszikus értelemben vett nemzetállamok, a széttagolt országok vezetése hektikus, ebben a helyzetben a labdarúgó-szövetségek sem gondolkodnak hosszú távon. Ezért a türelem ismeretlen fogalommá vált. A kispadokon egyre ritkábban tűntek fel a Henri Michelhez vagy Bora Milutinovićhoz fogható világjárta mesterek, a jobbára harmadvonalas, a kinevezésben vissza nem térő lehetőséget látók előtt világos volt, azonnal kell hozniuk az eredményt.

A legbiztonságosabb rendszerekre törekvés, a parádés fizikumú labdarúgókkal telepakolt csapatok nyertek teret, a spontaneitás eltűnt. Az egyforma erők pedig kioltják egymást. Virtuozitás helyett maximum egyénieskedést tapasztalni, és általában alacsony színvonalú párharcokká silányították az egymás elleni szó szoros értelmében vett küzdelmet. Ennek a korlátossága a globális porondon látszik meg igazán. A lazább mentalitáshoz képest túlszabályozott taktikai elgondolások és a kiválasztás is a hatékonyság, a minimalizált kockázata felé hajlanak, és ez elkerülhetetlen csapdát rejtett. Pape Bouba Diop, a 2002-es vébén vitézkedő szenegáliak egyik ásza mintául szolgált, az afrikai együttesek mindinkább kolosszusokkal vontak falat a középpályára. A Diop-klónok ellepték a pályákat, és a topfutball is az erőről szólt azokban az években – hogy messzebb ne menjünk, a Real Madridban Mahamadou Diarra, a Barcelonában Yaya Touré tüsténkedett –, a játékosmegfigyelők az ilyen típusú fiatalok nyomába eredtek, így az afrikai vagy afrikai gyökerű játékosok elsősorban ebben a feladatkörben találtak piaci rést.

A változatosabb profilokra mostanság is jobbára az észak-afrikai válogatott színeiben lelünk: például Achraf Hakimire és – a személyes konfliktus miatt ezúttal kimaradó – Hakim Ziyechre a marokkóiaknál, Riyad Mahrezre a nagyot égő, címvédőként az egyenes kieséses szakaszt meg sem élő algériaiaknál, Mohamed Szalah-ra az egyiptomiaknál.

Délebbre egyelőre az sem hozott markáns fordulatot, hogy korábbi sztárok, mint Samuel Eto’o vagy Patrick Vieira akadémiát működtetnek szülőhazájukban. Egyénileg persze jó referenciát adnak az európai utánpótlásbázisok felé – ráadásul a kapcsolati háló távol tartja az emberkereskedő álügynököket, akik általában magukra hagyják az idegen közegbe kerülő gyerekeket –, ám általános tekintetben a helyi viszonyok előremozdításához pontszerűek.

Riyad Mahrez és az algériaiak címvédőként hullottak el a csoportban a 2022-es ANK-n (EPA/Alain Guy Suffo)

Hogy az értékekre támaszkodó, szisztematikus munka lehet egyedül kifizetődő, arra jó példát Vladimir Beara öröksége nyújt. A legendás jugoszláv kapus a hetvenes évek derekán kapitánykodott Kamerunban, és egy darabig jegelte az edzéseket mulasztó Thomas N’Konót. Ezzel nagy befolyást gyakorolt a Gianluigi Buffon által is példaképül választott N’Kono munkamoráljára, majd technikai iskolázottságára – ahogy riválisa, az Évszázad afrikai kapusa címmel illetett Joseph-Antoine Bellére is. Az Afrikában egyébként hányattatott sorsú poszton, többek között a kapussulit nyitó N’Kono nevelésének is köszönhetően Kamerunnak azóta sincs gondja.

Ahol a labdarúgóélet megfeneklett, ahol megújulásra volt szükség, a sikeres építkezés azzal kezdődött, Dániától Belgiumon át Németországig vagy Angliáig, hogy feltették a kérdést: Kik vagyunk, mit akarunk, és azt hogyan akarjuk elérni? A válasz meglelésére fel lehet húzni a teljes építményt, amatőr futballostul, tehetséggondozásostul, edzőképzésestül. A másolás viszont nem vezet sehova, legjobb esetben is a lemaradás állandósításához. A válogatott a piramis csúcsa, az adott ország, térség futballjának aktuális tükre, úgy tetszik, korképe. És ha így nézzük, a magyar válogatott nincs sokkal különb szituációban az afrikai válogatottaknál.

A távlatokban gondolkodást felülírja pillanat uralása, az állandó önigazolás kényszere. Szilárd alapok híján, a nemcsak létszámban, de felkészültségben és képességekben is szűkös választékkal az elvárások megvalósítására észszerű az egydimenziós, reaktív hozzáállás, amely hol hollandos, hol németes, hol olaszos beütéssel valósul meg, attól függően, honnan érkezett a kiugrási esélyt kapó kapitány. Amíg a folyamatokat nem hatja át tetőtől talpig egységes idea, periodikusan fel-felbukkanhat a versenyképesség látszata, de a soha véget nem érő tűzoltás valójában egy helyben topogás. Távolabbi perspektívából szembetűnő ez igazán – mint ide Afrika.