A futball a ritka események sportja, és mint ilyen elég két rossz passz, ami alapjaiban határozza meg a folytatást, foszlat szét álmokat, rondít bele az érzelmekkel telített tervekbe.
„Szebb ajándékkal szerettünk volna szolgálni Szalai Ádámnak, sajnálatos módon azonban elkövettünk néhány hibát, amelyek sokba kerültek, mivel Olaszországgal csaptunk össze – nem szabad elfeledni, az Európa-bajnokkal” – foglalta össze a lényeget Marco Rossi a zárómérkőzésen elszenvedett 2–0-s vereség után.
Az első olasz gól előtt már Szalai Attila kissé tétova, darabos labdaátvételéből következő átadását is majdnem lefülelték, Nagy Ádám pedig bár felmérte a környezetét, nem volt kellően precíz. És a végkifejlet hátrányba kerülés esetén hasonlóan egy irányba mutat a Rossi-érában, mint a vezetés megszerzése, csak pont fordított relációval: utóbbi tétmeccsen 26-szor történt meg, és egyszer sem fordult át vereségbe, miközben az előbbi 17-edszer történt meg, és – 2-2 fordítás és egyenlítés mellett – a 13. alkalom volt, hogy nem sikerült felállni.
Itt a kiváló(an illusztrált) összefoglalása, hogy a magyarok területkezelése, még Kerkez Milos mozgása is, miként befolyásolta az eseménysort, amelyet az olaszok letámadási struktúrája keretezett, lényegében hibás döntésig terelgetve Nagyékat. De a szövetségi kapitánynak igaza van abban is, az ellenfél játékerejétől sem szabad eltekinteni. Mert mire a 27. percben célt értek, már többször is zavart okoztak a mieink labdakihozatalában.
Természetesen az ilyesfajta baki látványosabb, főleg, ha onnan jön, ahonnan legkevésbé számítani rá: Szalai Ádámon kívül, már a kezdetektől Nagy Ádámot nevezte meg még érinthetetlennek Rossi, a Pisa középpályása viszont gyengén kezdte a szezont és nem hétfőn kacsintott ki a gödörből.
Ugyanakkor bántóan balga következtetés, hogy elszórakozták, hogy minek játszani az idegeinkkel és vesződni olyan úri huncutságokkal, mint a hátsó labdajáratás. Mintha tudomást sem vennénk a megalapozottságáról, a tudatosságáról, csupán mert balul sült el. Kétségtelenül esztétikusabb, de nem a tetszési index feltornászása vezérli. Mivel a létszám kellően nagy, a biztonság sosincs szem elől tévesztve, alapvetően tehát passzív, egyúttal azonban táncba hív, mert a kicsalogatott ellenfél mögött nyílnak a kihasználásra váró területek.
Magyar labdakihozatal 1. (Németország ellen):
Első szándékból ívelgetni egyszerre jelentene visszalépést, önmagunk degradálását, és lemondást mindennemű labdás kontrollról az amúgy is energiaigényesebb labdakergetés kedvéért, arról nem beszélve, hogy – a védekezést is – meghatározó Szalai Ádám is kiesik a képletből.
Magyar labdakihozatal 2. (Anglia ellen):
Szalai Attila is úgy érezte, az olaszok felkészültek a jól működő elemekre. Ez nem egyenlő azzal, hogy az angolok és a németek felkészületlenül álltak ki, és a hanyagságuk miatt valósult meg sikeresen a támadásépítés első fázisa. Csakhogy a legyőzött felek kultúrájából hagyományosan analizáló, az egész képet részekből összeállító gondolkodásmód fakad, tehát a védekezés, a támadás és az átmenetek fázisait illesztik egymáshoz, és ezen játékelképzelések gördülékenysége könnyen akadozhat, és az illesztések rései kihasználhatók. Az olasz futball szempontja állandó, defenzív aspektusból szemléli a játékot (ez nem szinonimája a mély bekkelésnek; még Arrigo Sacchi is a labda elleni játékból vezette le forradalmi elveit, és Gian Piero Gasperini is agresszív védekezési sémáira húzta fel gólrekordokat döntő Atalantáját, tessék csak megnézni, mennyire vonzó így, mikor az egyéni képességek nem teszik lehetővé a látványos akciókat.)
Hogy, hogy nem, a nehezen legyőzhető magyar válogatottat is olasz kéz formálta, amely korábban (a Honvédnál) is megragadta az alkalmat, amikor szintén az erőviszonyok tompításából kovácsolt erényt. De az olaszoknál nem lehet olaszabbá válni.
Nagy Ádám Callum Stylesra cserélésével mintegy jelképesen Serie B-ről Championship-üzemmódba kapcsoltunk, és a második félidő kaotikusabban folytatódott. Nem sokkal a második gól előtt hét másodperc alatt négy ízben is közel volt az áhított egyenlítés is, de a meccsvégi statisztikák magyar csapat felé hajló mutatóiból levezetni, hogy nekünk állt az összecsapás, nem több kontextusból kiragadott számmisztikánál. A vezető gólig egyértelműen Roberto Mancini együttesének akarata érvényesült.
A bal szélre húzódó Bryan Cristante (16) okozta a legfőbb dilemmát a védekezésünknek, hiszen vagy Nego Loïcot terhelte túl Francesco Acerbivel (15), vagy Fiola Attilát húzta ki a védelmi ötösből, mert a pálya centrumában tartanunk kellett a létszámot, különben Giacomo Raspadori (10) szabadon léphetett vissza; így a Fiola mögött lévő Federico Dimarco (3) irányába tolódnia kellett a bekksornak, akik immár létszámhátrányban hátba kapták a lendületből érkező embereiket, így a hosszú oldal is védtelenebb maradt a forgatásokkal szemben.
A hajrában tényleg sípban ragadt a jogos tizenegyes, és Gianluigi Donnarumma bravúrjain is sok múlott, de ne gondoljuk, hogy a tartalékos, ettől még rutinos Serie A-s futballistákból álló olaszoknak, amint kedvező helyzetbe kerültek – 2-0-nál pláne –, nehezükre esett átadni a kezdeményezést. Ráadásul annak a magyar csapatnak, amelyik ezzel a komfortzónáján kívülre került.
Ezért csalókák ilyenkor a kiragadott adatok, hiszen egy tűzijátékon belül egy gólnyinál magasabb xG-érték is összehozható, ettől még egyazon helyzetből továbbra is egy gólt lehet szerezni.
A helyzetminőséget mérő xG-mutatók (utolsó előtti oszlop) szerint az 50. percben kialakított, négy góllal kecsegetető próbálkozás adja a végső érték (Total xG: 2,37), legalul) közel 2/3-át. Ha pedig a lövések minőségét (PsxG, utolsó oszlop) vesszük, akkor ennél is nagyobb hányadát (kép: WyScout)Egy-egy meccs statisztikájából messzemenő következtetést levonni éppoly rövid távú gondolkodásra vall, ahogy egy hiba miatt lemondani a fejlődésről.
A Nemzetek Ligája-menetelés, a tavalyi Európa-bajnoki szereplés a válogatott előrelépését igazolják. A futballunk egészére nézvést mindazonáltal ellentmondásos: hiszen, amennyiben a csoda kategóriájába soroljuk, hogy felvesszük a versenyt, és ez a közmegegyezés, akkor azzal azt is elismerjük, nincs meg a fedezete. A napokban sorra előszedett Szalai-beszéd óta lassan tíz év szaladt el, és a tüneteket sikerült kezelni. Megtalálni a rátermett szövetségi kapitányt, aki kihozza a szűkös erőforrásaiból a legtöbbet. Ám az üzenet esszenciája ma is égető. A fenntarthatóság a hátország minőségének kérdése: az utánpótlás nevelésé, a hazai bajnokságban tapasztalható szemléleté, toplégiósok számáé. Pillanatnyilag jól fest az első kalap, a bravúros eredménysor, de tartós futballkoncepció hiányában aggasztó, mennyire személyfüggő.