A kedd este vb-keretet hirdető Amerikai Egyesült Államok 1994 után második alkalommal ad otthont férfi labdarúgó-világbajnokságnak, igaz, ezúttal társrendezőként, bár a helyszínek és a mérkőzések eloszlása alapján egyértelmű, hogy ezúttal is az USA a legfajsúlyosabb házigazda.
Az észak-amerikai labdarúgás hosszú utat járt be az elmúlt 32 évben, a hazai bajnokság, ha nem is szakmai, de marketing szempontból kétségkívül a világ élvonalának közelébe emelkedett, az ország válogatottja a nagyobb tornákon rendre meggyőző teljesítményt nyújt, és több észak-amerikai játékos szerepel európai topligákban.
Egy bajnokság és egy válogatott sikeressége, valamint a játékosok iránti érdeklődés sok tényezőn múlik, de kétségtelen, hogy egy olyan torna, mint a világbajnokság, lehetőséget ad arra, hogy a sportág élvonalán vagy megszokott közegén kívülről érkezők is megmutathassák magukat.
Először vegyük végig, hogy az amerikaiak milyen eredményeket értek el eddig a világbajnokságokon. Összeállításunkat az 1994-es tornával kezdjük.
1994-es labdarúgó-világbajnokság: Egyesült Államok
A 32 évvel ezelőtti tornát értelemszerűen nagy várakozás előzte meg, az USA, egy olyan ország, ahol a legnépszerűbb sportágak (amerikai futball, baseball, kosárlabda, jégkorong) mellett a labdarúgás elsősorban női sportnak számított (1991-ben az első tornát meg is nyerte a csapat), először rendezhetett.
Az észak-amerikai labdarúgó-bajnokságot (Major League Soccer) 1993-ban hozták létre, miután az ország sikeresen pályázott a világbajnokság megrendezésére. A liga a kezdeti években pénzügyi nehézségekkel küzdött, a mérkőzéseken nem voltak ritkák az Európában megismerttől eltérő szabályok vagy módszerek, például a jégkorongból átvett, rávezetéses büntetők, vagy az egyszerre több felfestéssel ellátott pályák, amelyek jóval később még David Beckhamet is megzavarták.
A keret
A furcsaságnak, vagy inkább kuriózumnak tartott európai futball népszerűségén nagyot lendített a hazai vb, persze a játékosok többsége ekkor még az Egyesült Államokban futballozott. A keretből páran mexikói csapatokban szerepeltek, a jellegzetes külsejű Alexi Lalas a torna után igazolt Padovába. Az uruguayi születésű Tabaré Ramos a Betis futballistája volt, Roy Wegerle a Coventry Cityt, míg John Harkes a Derby Countyt erősítette.
A két, kifejezetten érdekes életúttal bíró játékos Thomas Dooley és Earnie Stewart volt. Előbbi Nyugat-Németországban született, édesapja az amerikai hadseregben szolgált, a vb előtt német kupát és Bundesligát nyert a Kaiserslauternnel, a torna alatt a Leverkusenben játszott. Stewart hasonló életutat járt be, annyi különbséggel, hogy ő Hollandiában született, 1994-ben a Willem II futballistája volt.
Az amerikaiakat a sok csapatnál megfordult Bora Milutinovics irányította, a szerb edző öt válogatottat vitt ki a világbajnokságra, az USA előtt Mexikót és Costa Ricát, később Nigériát és Kínát.
Csoportkör
Az amerikaiak nem kerültek könnyű csoportba, az A-jelű négyesben Svájccal, Kolumbiával és minden idők egyik, ha nem a legerősebb román válogatottjával kellett megküzdeniük a továbbjutásért. A házigazda egy Svájc elleni 1–1-es döntetlennel kezdett, a rutinos Georges Bregy góljára a Saarbrücken csatára, Eric Wynalda válaszolt.
A második fordulóban első győzelmüket is megszerezték a csillagos-sávosok, Kolumbia ellen. A találkozón a később tragikus sorsú Andrés Escobar öngólt vétett, majd Stewart duplázta meg a hazaiak előnyét. Adolfo szépítése későn érkezett, az USA 2–1-re nyert.
A zárómérkőzésen a románok elleni szűkös vereség is belefért, Dan Petrescu a 18. percben döntötte el a három pont sorsát. A lebonyolításnak köszönhetően (a hat csoportelső- és második mellett a négy legjobb harmadik is továbbjutott), Milutinovicsék kvalifikálták magukat a legjobb 16 közé.
Végállomás: Brazília
A nyolcaddöntőben a B-csoport első helyezettje, Brazília várt Lalasékra. A későbbi győztes a csoportkörben legyőzte Brazíliát és Kamerunt, majd ikszelt Svédországgal. Július 4-én, Stanfordban 84 ezer néző volt szemtanúja annak, hogy véget ér az amerikai menetelés: Bebeto 72. percben szerzett góljával 1–0-ra a brazilok nyertek, így a házigazda, ha emelt fővel is, de búcsúzott.
Az USA 1934, azaz 62 év után jutott tovább a csoportkörből, a csapat teljesítményén minden bizonnyal sokat lendített a hazai közönség támogatása, és a későbbi eredmények alapján valamelyest kedvezőnek mondható sorsolás (az A-csoportból a románok bírták a legtovább, akik a negyeddöntőben büntetőkkel kaptak ki a későbbi bronzérmes Svédországtól).
1998-as labdarúgó-világbajnokság: Franciaország
A hazai rendezésű vb után négy évvel később nem sok sikerélmény jutott az amerikaiaknak: Steve Sampson csapata Franciaországban Németországgal, Jugoszláviával és Iránnal került egy kvartettbe, és szerzett pont nélkül búcsúzott a tornától.
Az USA-nak egyáltalán nem volt miért szégyenkeznie, mindegyik összecsapáson szorosan maradt alul. A németek elleni nyitányon 2–0-ra kaptak ki, az egyik gólt éppen az amerikai válogatott későbbi sikeredzője, Jürgen Klinsmann szerezte.
Irán ellen túl későn jött McBride szépítése (1–2), míg Jugoszlávia ellen is csupán egy gól döntött, Komljenovics a negyedik percben megnyerte a meccset a délszlávoknak.
Az amerikai futballközeg okkal volt csalódott a kiesés után, Sampsont július végén menesztették is a válogatott éléről. Az észak-amerikai labdarúgó-bajnokság (MLS) színvonalát illetően is komoly kételyek merültek fel, hiszen a nemzeti együttes, az utolsó 32. helyen végzett a vb összesített tabelláján.
1999-ben ki is vezették a hírhedt rávezetéses büntetőket, hiszen azok az eredeti várakozásokkal ellentétben nem keltették fel a hagyományos amerikai sportágak szurkolóinak érdeklődését, és a klasszikus labdarúgást kedvelők közül is sokakat elidegenítettek.
2002-es labdarúgó-világbajnokság: Dél-Korea és Japán
Négy év alatt azonban sok minden változhat, és az amerikaiaknál változott is, ráadásul pozitív irányba. Arra legalábbis minden bizonnyal kevesen számítottak, hogy az előző vb-n utolsó USA egy Portugália elleni 3–2-es győzelemmel kezdi a tornát.
Pedig így történt. A találkozón két öngól is született, de ez aligha izgatta a piros-fehér-kékeket, akik meglehetősen korán a 36. percben megszerezték a később győztesnek bizonyult gólt, ráadásul McBride révén.
A második, Dél-Korea elleni mérkőzésen sokáig vezetett Bruce Arena csapata, a társrendező végül 1–1-es döntetlenre mentette a találkozót.
Az amerikai Clint MATHIS ünnepel, miután belõtte válogatottja egyetlen gólját a dél-koreai-japán közös rendezésû 2002-es labdarúgó-világbajnokság D-csoportjában játszott Dél-Korea-Egyesült Államok mérkõzésen a tegui Világkupa stadionban 2002. június 10-én. (fotó: MTI/EPA/AFPI/JIMIN LAJ)A lengyelek ellen nem sikerült a bravúr, három góljukra az első világbajnokságán szereplő, későbbi legenda és 157-szeres válogatott, 57 góljával holtversenyben csúcstartó Landon Donovan egyszer válaszolt.
Négy pontjuknak köszönhetően azonban az amerikaiak továbbjutottak, sőt, a nyolcaddöntőt is sikerrel vették, 72 év kihagyás után, méghozzá Mexikó ellen (2–0). A gólokat ismét McBride és Donovan szerezte.
A legjobb nyolc között a németek következtek, az újabb csoda azonban már nem vált valóra, Michael Ballack találatának a későbbi ezüstérmes jutott tovább a Dél-Korea elleni elődöntőbe. A tornáról a döntőben duplázó Ronaldo és a bravúrteljesítményt nyújtó koreaiak, valamint a törökök maradtak meg a legtöbb ember emlékezetében, utánuk azonban egyértelműen az amerikaiak okozták a legnagyobb meglepetést.
A válogatott sikere odahaza is növelte a futball népszerűségét, az év októberében, hetedik alkalommal megrendezett MLS Cup 61 ezer nézőt vonzott, ami 2018-ig rekordnak számított. Egy évvel később háromra csökkentették a maximális cserék számát, és a nemzetközi szabályhozó testület, az IFAB több rendelkezését is átvették.
Az egyik leghíresebb észak-amerikai játékos, Tim Howard is ebben az időszakban igazolt a tengerentúlról a Manchester Unitedhez, valamint 1998 után először a liga is bővült, ekkor alakult meg a Real Salt Lake, a Chivas USA és a Houston Dynamo is.
2006-os labdarúgó-világbajnokság: Németország
A megsüvegelendő szereplést ismét egy újabb hullámvölgy követte, az amerikaiak a 2006-os tornán csupán egy pontot szereztek, így az utolsó helyen estek ki az E-csoportból.
A Rosicky és Koller fémjelezte csehek túl nagy falatnak bizonyultak (0–3), a későbbi győztes olaszok elleni döntetlen bravúr volt (1–1), míg a zárómeccsen Ghána is legyőzte az Egyesült Államokat, Clint Dempsey első vb-gólja csupán a szépítésre volt elég.
Kaiserslautern, 2006. június 17.Az amerikai válogatott tagjai a himnuszt éneklik a nemzetiszínû zászló mögött a németországi labdarúgó-világbajnokság E-csoportjának Olaszország-Egyesült Államok mérkõzése elõtt Kaiserslauternben. (fotó: MTI/EPA/RONALD WITTEK)
A gyenge teljesítmény ezúttal nem hozott visszaesést az Államokban, ami elsősorban az úgynevezett Beckham-szabály bevezetésének volt köszönhető. A rendelkezés lehetővé tette, hogy a klubok három olyan labdarúgót igazoljanak, akiknek a bére meghaladja a fizetési sapka felső határát.
Így került a Los Angeles Galaxy kötelékébe David Beckham, 2011-ben a Ferencváros korábbi trénere, az ír válogatott gólrekordere, Robbie Keane, vagy egy évvel korábban New Yorkba Thierry Henry.
Fotó: EPAAz európai sztárok érkezésével párhuzamosan több amerikai játékos, például éppen Clint Dempsey (Fulham) vagy Jozy Altiodre (Villareal) érkezett az öreg kontinensre, több, Európát megjárt rutinos futballista pedig visszatért az MLS-be. Emellett a liga folyamatosan bővült (Seattle, Philadelphia, Vancouver, Portland), New Yorkban megnyílt az első, kifejezetten labdarúgásra épített stadion, és 2011-re a labdarúgó-bajnokság nézettsége meghaladta a profi kosárlabdáét és a jégkorongét.
2010-es labdarúgó-világbajnokság: Dél-afrikai Köztársaság
Az említett fejlesztések tulajdonképpen két világbajnokság, a 2006-os és a 2010-es torna együttes hatásának, következményének tekinthetők. A Dél-Afrika előtti változások meghozták gyümölcsüket, hiszen az Egyesült Államok csoportgyőztesként jutott tovább a C-jelű négyesből.
Az amerikaiak az Anglia elleni 1–1-el nyitottak (Gerrard és Dempsey volt a két gólszerző), majd Szlovéniával is ikszeltek (2–2), Landon Donovan mellett az ekkor Mönchengladbachban futballozó Michael Bradley volt eredményes.
Algéria ellen jött a dráma, Donovan ismét megmutatta, hogy nem véletlenül ő a válogatott egyik vezére, a 90+1. percben nyerte meg a mérkőzést csapatának, amely így az angolokat megelőzve jutott az egyenes kieséses szakaszba.
Az amerikai játékosok ünnepelnek, miután 1-0-ra gyõztek Algéria ellen a dél-afrikai labdarúgó-világbajnokság C csoportjának harmadik fordulójában a pretoriai Loftus Versfeld Stadionban 2010. június 23-án. (fotó: MTI/EPA/Rungrodzs Jongrit)A menetelés azonban a nyolcaddöntőben véget is ért: Ghána (csakúgy mint négy évvel korábban) 2–1-re nyert, és hosszabbítás után búcsúztatta az amerikaiakat.
A szereplést természetesen abszolút sikerként könyvelték el az Államokban, az MLS újabb együttesekkel bővült, az átlagnézőszám 18 ezerre nőtt (az amerikai futball és a baseball után ez volt a harmadik legnagyobb szám), 2013-ban pedig a hetedik legnézettebb profi labdarúgó-bajnokságnak bizonyult az egész világon.
2014-es labdarúgó-világbajnokság: Brazília
Négy évvel később megtört az egy jó, egy rossz vb átka, Brazíliában az amerikaiak ráadásul a mumus Ghána elleni, 2–1-es győzelemmel kezdtek. A két válogatott zsinórban harmadik tornáján találkozott egymással, mindháromszor 2–1-es végeredmény született, de ezúttal Dempsey és Brooks góljának köszönhetően az amerikaiak örülhettek.
A folytatásban ismét egy régi ismerős következett, a 2002-es vb-után az USA ismét összecsapott Portugáliával. A győzelem ezúttal nem jött össze, Dempsey, valamint a Schalke szélsője, Jermaine Jones szállították a gólokat, mindez egy 2–2-es döntetlenre volt elég.
Natal, 2014. június 17.Jürgen Klinsmann amerikai szövetségi kapitány (j), miután csapata 2-1-re gyõzött Ghána ellen a brazíliai labdarúgó-világbajnokság G csoportjának elsõ fordulójában a natali Dûnék Arénájában 2014. június 16-án. (fotó: MTI/EPA/Marius Becker)
A záró körben a németek Müller góljával 1–0-ra nyertek, de a sokak számára szimpatikus Klinsmann-csapat így is továbbjutott. A neves európai edző ráadásul hazai alapanyagokból dolgozott, a Németország elleni csoportmeccsen az amerikaiak kezdőjében 11 MLS-játékos kapott helyet.
Az egész tornán egyébként 21 futballista érkezett az észak-amerikai bajnokságból, ebből 11, köztük például Júlio César, nem is az amerikai válogatottban játszott.
A belgák elleni nyolcaddöntőben sem adták magukat könnyen Tim Howardék, a félig magyar kapus a mai napig vb-csúcstartó, a Lukakuék ellen bemutatott 16 védését még senki sem tudta túlszárnyalni.
Fotó: EPAAz újabb tisztes helytállás tovább növelte az észak-amerikai labdarúgás presztízsét, egyre több kiöregedő, de még ereje teljében lévő európai klasszis igazolt az USA-ba. A felsorolás tulajdonképpen végeláthatatlan, de David Villa, Andrea Pirlo, Kaká, Frank Lampard, Steven Gerrard vagy éppen Didier Drogba nevét mindenképpen érdemes megemlíteni.
2014 után hazánkból is többen az ígéret földje felé vették az irányt, a nemrég visszavonult Németh Krisztán 2015-ben a Kansashez, míg pár évvel később a Honvéd bajnokcsapatának tagjai, Baráth Botond és Gazdag Dániel is Amerikába igazolt, utóbbi a mai napig az Egyesült Államokban futballozik.
Sallói Dániel 2017 óta futballozik az MLS-ben (korábban Kansasban, most Torontóban), Stieber Zoltán 2017 és 2019 között a DC Unitedet, míg Nikolics Nemanja a Chicago Fire-t erősítette, első idényében a liga gólkirálya és csapata legjobb játékosa lett.
Schön Szabolcs a 2021-22-es idényben futballozott Dallasban, míg az Amerikában született Pintér Dániel Lionel Messi csapattársa az Inter Miamiban.
Megtört átok ide vagy oda, a két egymást követő jó szereplés után jött az igazi kudarc: az észak-amerikai labdarúgó-válogatott lemaradt a 2018-as, oroszországi világbajnokságról, így 1986 után először nem jutottak ki a tornára.
A csapat a Mexikó és Costa Rica elleni vereségekkel kezdte a selejtezősorozat utolsó körét, aminek következtében Jürgen Klinsmannt menesztették, helyét a korábbi szövetségi kapitány, Bruce Arena vette át.
Az új edzővel 6–0-ra verték Hondurast, és a folytatásban hozták a kötelező meccseiket, így az utolsó fordulóban jó esélyekkel utaztak Trinidadba. Pulisicék még egy döntetlennel is kijutottak volna a vb-re, sőt, több olyan forgatókönyv is volt, amely szerint egy vereség is elég lett volna legrosszabb esetben a pótselejtezőhöz.
Nagy meglepetésre az USA 2–1-es vereséget szenvedett, és ha mindez nem lett volna elég, Panama és Honduras, abszolút esélytelenként, drámai körülmények között megverte Costa Ricát és Mexikót, így minden eredmény az amerikaiak hátrányára alakult, akik lemaradtak a világbajnokságról, zsinórban hét szereplés után.
Arena lemondott, a csapat magja átalakult, a rutinosabb játékosok háttérbe szorultak, a fiatalok pedig előtérebe kerültek. A következő tornára már Gregg Berhalter vezette ki az amerikaiakat.
2022-es labdarúgó-világbajnokság: Katar
A ’18-as fiaskót sikerült kijavítani, a katari vb-n a kijutás után a jó szereplés sem maradt el. A B-csoportban Wales, Anglia és Irán volt az ellenfél.
Wales ellen Timothy Weah (az aranylabdás George Weah fia) góljával az amerikaiak sokáig közel jártak a győzelemhez, Gareth Bale a 82. percben egyenlített büntetőből.
Az angolok ellen egy ingerszegény 0–0-ra futotta, az pedig csak a sors fintora, hogy most éppen háborúban állnak Iránnal, akik ellen egy sovány, 1–0-s győzelmet arattak (Pulisic volt a gólszerző), és így továbbjutottak.
Fotó: EPAA hollandok elleni nyolcaddöntőben kijött a szintkülönbség, Depayék egy 3–1-es győzelemmel búcsúztatták az amerikaiakat, akik a minimális célt, a csoportból való továbbjutást elérték.
A legutóbbi vb-n a legszembetűnőbb talán az volt, hogy míg 1994-ben az Egyesült Államok válogatottját főleg az USA-ban és egy-két európai kiscsapatban játszót futballista alkotta, addig négy évvel ezelőtt a 26 fős keretből csupán már kilencen játszottak az MLS-ben.
Az Európában szereplők között találunk AC Milan-, Arsenal-, Borussia Dortmund-, Juventus- és Valencia-játékost is, tehát egyértelműen megfigyelhető egy hangsúlyeltolódás, ha úgy vesszük fejlődés, hiszen akárhogy is nézzük, az európai bajnokságok még mindig sokkal magasabb színvonalat képviselnek, mint az MLS.
Ez a kijelentés még úgy is megállja a helyét, hogy a vb után fél évvel Lionel Messi, majd gyors egymásutánban volt csapattársai is Miamiba igazoltak, ahol kis túlzással a fél ex-Barcelona összegyűlt.
A karrierjük csúcspontján túllévő sztárok érkezése szakmai előrelépést nem feltétlenül, de nézettséget és óriási bevételeket mindenképpen generált: 2024-ben már 23 ezer fölötti volt az MLS átlagnézőszáma, a legnagyobb érdeklődésre igényt tartó mérkőzéseket pedig sokszor nagyobb stadionokba kell áthelyezni.
Fotó: EPAAz újabb hazai rendezésű világbajnokság ismét megmozgatja majd a labdarúgás észak-amerikai szerelmeseit, sőt, azokat is, akik egyébként nem különösebben érdeklődnek a sportág iránt.
A csillagászati összegekért árult jegyek és az általuk keltett hullámok legalábbis erre engednek következtetni. Az idei torna a mérete és az időeltolódás miatt biztosan más lesz, mint az eddigiek, a kérdés csupán az, hogy a futball előnyére, vagy hátrányára.
Emellett az is sokakat érdekel, hogy az amerikai válogatott hazai pályán mire lesz képes. 2024 óta Mauricio Pochettino személyében egy nemzetközileg ismert és elismert, igazán komoly sikereket eddig felmutatni nem képes edző irányítja majd a csapatot. Az USA Törökországgal, Paraguayjal és Új-Zélanddal szerepel egy csoportban.
Az argentin tréner eddig 24 mérkőzésen ült az amerikai válogatott kispadján, ezekből 14-et megnyert, egyszer ikszelt, kilencszer pedig vereséget szenvedett. Trófeát még nem nyert a csapattal, a CONCACAF Nemzetek ligájában negyedik helyen végzett (a bronzmeccsen 2–1-es vereség Kanadától), az Aranykupa döntőjében pedig Mexikótól kaptak ki, szintén 2–1-re.
A kapitánysága idejére eső felkészülési találkozókon az európai csapatok ellen egyszer sem sikerült nyernie (vereség Törökország, Svájc, Belgium és Portugália ellen), de legyőzték többek között Uruguayt vagy éppen Japánt.
Kapcsolódó tartalom
A jelenlegi keretben ha csupán egy játékossal is, de ismét csökkent az MLS-ben szereplők száma, a 26 főből a három kapus, három védő és két középpályás, azaz nyolc labdarúgó erősíti a hazai bajnokságot.
A teljes képhez hozzátartozik, hogy Sergino Dest (Hollandia), Antonee Robinson, Folarin Balogun (mindketten Anglia), és Malik Tillman (Németország) kivételével mindannyian az USA-ban kezdtek el futballozni. Chris Richards, Giovanni Reyna, Weston McKennie, Christian Pulisic és Haji Wright (utóbbi csak egy évig) német akadémiákon pallérozódtak.
A meghatározó játékosok közül kilencen tehát nem, vagy csak részben az észak-amerikai utánpótlás-nevelés termékei, ami újfent azt támasztja alá, hogy az MLS nem éppen a nemzetközi szinten is kiemelkedő labdarúgók bölcsője. A prioritás sokkal inkább a látványelemeken, a korábbi nagy nevek elcsábításán van, ami kétségkívül népszerűvé teszi a sportágat, de nem feltétlenül szolgál az amerikai válogatott javára.
A nemzeti csapat inkább a külföldön nevelkedett játékosokra hagyatkozik, és ezzel a modellel sincs semmi probléma, amíg sikeresnek bizonyul. Persze ott van még a maradék 17 futballista, akik ha jelenleg éppen külföldön is játszanak, a tengerentúlon találkoztak először labdával, ami minden bizonnyal meghatározta a sportághoz fűződő viszonyukat és tudásukat. A csapat pedig csapat, az európai és az amerikai kontingens együtt teszi ki az amerikai válogatottat. Kérdés, hogy hazai pályán mire lesznek képesek.
A sorsolás és a keret erőssége alapján a továbbjutás nem tűnik megugorhatatlan feladatnak. Bő egy hónap múlva kiderül, hogy az volt-e, vagy sem.