Már az sem teljesen egyértelmű, inkább megközelítés kérdése, egyáltalán milyen szezont zár a Ferencváros labdarúgócsapata. Van az építkezők narratívája – ők most a csalódottabbak –, akiknél a magyar bajnoki cím az alap, pláne ekkora anyagi fölényben, és minden más siker a kupában vagy nemzetközi vizeken az a bónusz, mások (például Bozsik Péter) pedig már az európai kupaszereplést tekintik etalonnak, ha annak a sikere mellé becsúszik még egy magyar trófea, az adott idény rendben van.

Ugyanakkor ezeket a sorozatokat és cakumpakk a csapat karakterét nem lehet sorozatokra bontani, hiába kíván az egyik magyarosabb összeállítást a másiknál, már csak azért sem, mert egymásra épül: a mostani ezüstérem például azt eredményezi, hogy a BL-selejtező második köre helyett az El-selejtező elsőjében kezd júliusban az FTC, az elmúlt évek reprodukálásához négy párharcot kell sikerrel vennie.

Hét bajnoki cím után nem lehet megnyert ezüstről beszélni, ez egy elvesztett bajnoki cím, még ha a széria maga tiszteletet parancsoló, pont ezért is volt várható fájdalmas megszakítása. Legalább az FTC az utolsó fordulóban megtette a magáét, a bajnokságot korábban vesztette el, de nem Győrben vagy bárhol máshol, szépen apránként.

Egy egész szezont, 33 fordulót nyilván nem lehet egy pillanatra levetíteni, de valószínűleg az Üllői úton is úgy gondolják, összetettebb okai vannak a második helyezésnek. Erre a szezonra csúcsosodott ki, hogy egy fenékkel nem lehet egy lovat megülni, hiába a Ferencváros Magyarország legsikeresebb, legnépszerűbb és leggazdagabb klubja, nem tud minden küldetést azonos hatékonysággal teljesíteni, egy klasszikus nevelőklub ritkán magas szintű nemzetközi nagyágyú is, kivéve, ha mondjuk Barcelonának hívják és olyan akadémia van alatta.

Nem újkeletű jelenség, és Robbie Keane vezetésével is abszolút jellemző: a Ferencváros alapvető játékstílusa sokkal jobban fekszik a nemzetközi mérkőzésekhez, mint az NB I-hez. Az intenzív labda elleni játék, hatékony támadó átmenetek alkalmazása sokkal inkább alkalmazható egy labdával jóval nagyobb kockázatot felvállaló csapat ellen, mint a magyar élvonal – többnyire – sündisznói ellen, de többször láttuk, hogy a taktikailag precízebbre szerkesztett csapatok (ETO, ZTE) játékban is rá tudtak licitálni a Fradira, ami egy teljesen szokatlan jelenség idehaza. Ez persze nem azt jelenti, hogy drasztikusan visszaesett volna a Fradi-fölény, de a meccsek többségében ez elsősorban a játékosok minőségében és nem a modern, látványos csapatjátékban mutatkozott meg. Keane egy remekül motiváló edző, de azt a taktikai pluszt, amit mondjuk Rebrovtól kaptunk, a bajnokságban nem tudta hozzátenni. Bár sokszor hangoztatják, hogy az FTC-nek más játékstílust KELL játszania a bajnokságban, mint az Európa-ligában, az intenzitása komoly csorbát szenvedett a hétvégékre. Talán erre a jelenségre utalt Dibusz Dénes, amikor arról beszélt, hogy ezúttal meg sem érdemelték a bajnoki címet.

És nem kerülhetjük meg a fiatal- és magyarszabályt, a Ferencváros szezonjának egyik rákfenéjét. Ez is az az eset, amikor egyszerre mindenkinek igaza van és senkinek nincs – a sportállamtitkárság okkal mondja, hogy a kiemelt akadémiától most már produktivitást is várna a jelentős állami támogatásért cserébe, ahogy a Ferencvárostól is érthető, ha a magyar foci elsőszámú koefficiensmalma révén valamilyen egyedi elbírálásra számítana, egyben jelzi: nem véletlenül főleg külföldi játékosokkal jutottak el ilyen nemzetközi szintre. Kétségtelen, a Ferencvárost érte némi versenyhátrány a kerete összetétele és az ötmagyaros egyensúlyozás miatt, de egyrészt ez kissé visszabillentette a korábbi évekből származó versenyelőnyét, másrészt visszatérünk az „egy fenékkel több lovat”-jelenséghez, ez az, amikor egy klub sokévnyi – közpénzekkel megtámogatott – kényelem után válaszút elé kerül: kiemelt akadémiát szeretne vagy külföldi játékosok ugródeszkájaként próbál odaérni akár a Bajnokok Ligája aljába? Ugyanakkor ennek a menedzselését a mögöttünk hagyott szezonban a klub saját magának is megnehezítette – a nulladik pillanatban helyezkedett áldozati pózba, Kubatov Gábor már a tavalyi kupadöntő után azt mondta, „talán két csapatot kell építenünk”, amikor még csak az az MLSZ-es támogatási rendszer volt nyilvános, aminek az FTC végül nem is felelt meg. Márpedig, ha egy klubvezető vagy edző állandóan ezt kommunikálja kifelé, mintegy narratívát próbál felépíteni (olykor talán jogtalanul összemosva az MLSZ-t a sportállamtitkársággal), saját magában is vélhetően ezt mantrázza, ami jelentősen nehezíti a mindennapi, belső megoldást is. Elég jelentős különbség volt, hogy a Fradinál gyakorlatilag minden héten felmerültek egy nyilatkozatban a „szabály” körüli nehézségek, az ETO – talán ennek a jelenségnek is egy kicsit üzenve – kiadott egy közleményt, milyen jó lehetőségnek látják ezt a fiataljaik beépítésére.

Az ötmagyaros „szabálynak” az öltözőre is negatív hatása volt, egyes külföldiek nem kaptak játéklehetőséget, a magyar játékosok tudják, hogy anyagi okai vannak a szereplésüknek, az edző pedig okkal frusztrált, mert nem szakmai szempontok alapján állítja össze a kezdőjét. Ennek jövőjével egyébként nem tudjuk, mi lesz, hiszen a kormányváltással az NSMI jövője, egyáltalán az újonnan felálló sportállamtitkárság hozzáállása igencsak kérdéses, az MLSZ-támogatás pedig továbbra is ötszázmillió forintig terjed, a jelenlegi költségvetéssel ez a Fradinak aprópénz. A jelenlegivel.

A magyarok szerepeltetése miatt duplán fájt Varga Barnabás és Tóth Alex elvesztése – még ha a klub ezzel biztosan kalkulált is, Kubatovék korrekten elmondták, nem marasztalhatják önös érdekekből a továbbröppenni vágyókat. Azzal viszont nem feltétlenül számoltak, hogy a többi klub is megébredt, és a helyükre igazolni vágyott játékosokat (Lukács, Vitális, Szűcs) jelentősen felárazták. Vargát nem lehetett egy az egyben pótolni, de mégsem lehet mondani, hogy tavasszal az ő góljai hiányoztak volna: az őszi 1,89-es pontátlagból tavaszra 2,25 lett a bajnokságban. Robbie Keane egyébként a ZTE elleni szezonzárót követően már utalt rá, hogy a játékoskeret kialakításában már sokkal inkább kell előre gondolkodniuk, hogy a támogatási rendszereket ne szenvedésnek éljék meg.

S akkor ott van az a tényező, amire a Fradinak a legkisebb hatása van: egy valódi kihívó! A Ferencváros évek óta nem tudta már azt a pontátlagot produkálni, mint amit Rebrovval, de a megszerzett 68 nagyjából megfelel az elmúlt évek teljesítményének. Bár sokáig a legyőzhetetlenség mítosza lengett az Üllői úton, az elmúlt években fokozatosan közeledett egymáshoz az FTC teljesítménye és a trónkövetelőké. Tavaly már egy komoly próbálkozásig eljutott a Puskás Akadémia, de az egy nagyon jelentős felülteljesítés és szerencsecsomag eredménye is volt, az ETO viszont saját erejéből, nagybetűs fociban ért fel a Ferencváros fölé, szakmai úton el tudta tüntetni a két csapat között fennálló jelentős anyagi különbséget, amihez persze hozzájárult, hogy a címvédő minden korábbinál több nemzetközi meccset játszott.

A Fradinak rendeznie kell a sorait, ami nyilván most a költségvetéssel kezdődik, de a játékoskeretben, kommunikációban is le kell vonni a megfelelő tanulságokat, hogy a saját mindennapjaikat ne nehezítsék. Mert akármi is vár a magyar focira az elkövetkező hónapokban, akármilyen erős az ETO FC, a következő szezon egyértelmű bajnoki favoritja a Ferencváros.

Fizz Liga, 33. forduló:
szombat
Kisvárda Master Good – ETO FC 0–1
Ferencvárosi TC – Zalaegerszegi TE FC 3–0
Diósgyőri VTK – Paksi FC 1–3
Debreceni VSC – Újpest FC 2–1

péntek
Nyíregyháza Spartacus FC – Kolorcity Kazincbarcika SC 2-2
Puskás Akadémia FC – MTK Budapest 2-2