Élő stream csatornák X

Bajnokok Ligája Nemzetközi foci DVSC

Liverpooltól Debrecenig világos: a labdarúgóvá vált kapusokat is utoléri a végzet

| Szerző: Petykó Adrián
Még mindig egyedüliként vehetik kézbe a labdát, ám a 21. század kapusainak befolyás már messze nem csupán a védéseikre korlátozódik. De az továbbra is igaz, ha vétenek, egyedül maradnak a bajban.
„Mert egyént sosem
Hozandsz érvényre a kor ellenében:
A kor folyam, mely visz vagy elmerít,
Uszója, nem vezére, az egyén.”
(Madách Imre: Az ember tragédiája)

José Ángel Iribar, a Bilbao korszakos kapusa jól prognosztizálta az utódjaira váró veszélyt. Egy az El Paísnak adott 2006-os interjúban kesergett modern kori poszttársai sorsán, mert minden addiginál nagyobb terhet rótt a vállukra a tőlük elvárt komplexitás. A kapusokat addig is a hibáik alapján ítélték meg, hiszen nincs az a bravúr, amely ne az eredmény tartását jelentené, miközben elég egy malőr, és máris hátrányban a csapat, dugába dől a közösen felépített munka. Az alulértékeltségük is innen fakadt. És mióta sokkal inkább labdarúgónak is kell lenniük, mint puszta elhárítóknak, az eladott labdák réme is fenyegető veszélyként les rájuk. A magányos harcos bőrét öltötték fel, ugyanis szándékaik alapvetően helyezkednek szembe a játék legfőbb céljával, a gólszerzéssel. Azonban hiába terebélyesedett a hibafaktor, az új módi elősegítette integrációjukat, hogy a csapat életének szerves részeivé váljanak.

Az egyéni kitörés kultúrájának mindennapjaiban tengődő Latin-Amerikában tetőző extremitás nem lehetett pálya a rendszerelvű Európában. Az egyéni szólók, a másik kapu bevételi jogát mezőnybeli társaiktól elirigylők, Chilaverttől Rogerio Ceniig marginális jelenségek maradtak, még ha René Higuita népszerűségének például mit sem ártott, hogy Kolumbia kieséséhez vezetett, mikor Roger Milla leszerelte a ’90-es vébén. A kezdetben a világ kapusiskoláit mozgató kérdésre az úgy társadalmi berendezkedésében, mint futballjában ellentmondásos hetvenes évek Argentínája szolgált szemléletes példával, az Ubaldo Fillol és Hugo Gatti közti stílusvitával. Röviden összefoglalva a lényeg, hogy a kapusnak a gólvonalon a helye és maradjon végső mentsvár, mint a reflexeiben bízó riveres Fillol, vagy előzze meg a bajt és bátran hagyja el akár a tizenhatosát is, mint a játékot olvasó bocás Gatti? Ez a dilemma csupán az alapja a jelen elvárásainak, de idáig is hosszú út vezetett.

(FIFA TV)

(FIFA TV)

A hősidőkben még a felezővonalig élvezhették a kézzel érintés privilégiumát a kapusok – cserébe ütötték-vághatták őket –, mégis inkább a vonalon dekkoltak, és nem ritkán fontos szempontnak számított, hogy minél nagyobb felületet takarjanak, ahogyan azt a legendás, csúcsidőszakában közel kétmázsás William ’Fatty’ Foulke tette. A fizikai védelmet biztosító szabályok kihasználásával viszont Leigh Richmond Roose rövidesen úgy cikázott az ellenfelek között labdával kezében, hogy az FA tizenhatoson belülre korlátozta a mozgásteret. Az angolok konzervatív álláspontja kapusaik megítélését is tükrözte. A kontinensen bevett vetődésre is puszta manírként, majomkodásként tekintettek, és már attól félrevert a Big Ben, ha a jobb szög zárásának érdekében két-három lépésre eltávolodtak a kapufák jelentette keretektől.

A gólvonalon parádézó Henni Gézát még azzal szorította háttérbe Grosics, hogy bátran kimozdult a kapujából. Ez úttörőnek számított, de ahogy a magyar futball innovációja, úgy kapusainké is kifulladt az ötvenes évekkel. Nem maradtak követői – és edzők sem, akik ösztönözték volna ezt, és a németes liberós helyett a területvédekezést erőltették volna. A háló elé rendeltetettek visszagubóztak hát a legszűkebb értelemben vett kötelezettségükbe, védik, amit tudnak. Ha nem jön az ezredfordulón Henk ten Cate, talán még mindig nem ismernénk a láncokban történő védekezést, amihez a holland tréner a kapusát is hozzáigazította, Babos Gábort momentán hetek alatt képezte át az MTK-nál. A reflexekkel továbbra sincs gond itthon, ugyanakkor lábbal nyilvánvalóak a hiányosságok, a Hertha éppenséggel emiatt mondott le Dibusz Dénesről. Az egyetlen korszellemhez illő képviselőnk Gulácsi Péter. A Liverpoolnál és Red Bull-családban is erre képezték, a Bundesligában másképp meg sem ragadhatott volna, nemhogy a legjobbak közé emelkedjen. A Tottenham elleni BL-meccsek is igazolják sokoldalú készségét; összesen 81 passzal próbálkozott, ebből Londonban csak kilenc, a visszavágón már 21 volt hosszú átadás, a hatékonysága mégis egyaránt 85 százalék körül maradt. Az OTP Bank Liga kapusainak találkozónkénti átlaga nem éri el a meccsenként harminc passzt, és még ezeknek is az ötven százaléka hosszú átadás, azaz jelentős hányada kétségbeesett felívelés. Felénk még igaz lenne az az évtizedes óvási ügyben hozott MLSZ-verdikt, hogy a kapus nem futballista?

Bill Shanklyig a szigetországban senki nem kérte a kapusát, hogy támadásnál a tizenhatosig baktasson ki. Még a Liverpool-szurkolói sem értették eleinte, Tommy Lawrence miért kolbászol előre kvázi tizenegyedik mezőnyjátékosnak, aztán a stafétát átvevő Ray Clemence már ebbe nőtt bele, és az exhibicionizmusától fűtött Bruce Grobbelaarnak is sajátja volt a bekkek mögötti terület felügyelete. A sikeres alkalmazása dacára Angliában nem honosodott meg a söprögető kapus jelensége, holott már azon a bizonyos ’53 novemberi délutánon saját bőrükön tapasztalhatták, milyen jelentős hatást gyakorolt Grosics Gyula az Aranycsapatra, amely helyezkedésének hála feljebb tolhatta védekezését és bátrabban támadhatott.

A magyarok örökségét letámadással megtoldó hollandok totális futballja egyenesen megkövetelte a söprögető kapus jelenlétét. Ha mindenki előre mozog, szükséges egy plusz védő – világított rá egyszerűen a nyilvánvalóra Johan Cruijff. Edzőként ezt az elvet addig fokozta, hogy a futballintelligenciát a reflexeknél is fontosabbnak tartotta, mert nemcsak az ellenfél szándékának olvasását várta el leghátsó emberétől, hanem a támadások indításában való jártasságot is. Kapusedzője, Frans Hoek nevelte ki az Ajaxnál Edwin van der Sart, a modern kapusok Ford T-modelljét. A labda birtoklására került a hangsúly, a pontos megjátszására. Hoek később Luis van Gaallal Barcelonában is dolgozott, így Victor Valdés is a tanítványa, akinél Pep Guardiola alatt már az alapfeladataival egyenértékű volt, hogyan segíti a labdakihozatalokat. Ez a két klub annyira soha nem távolodott el az eszméitől, hogy ne a labda legyen a fókuszban, ezért a söprögető kapusok fejlődésének katalizátorai maradtak. Elég csak megnézni a katalánok akadémiájáról kikerülő, most az amszterdamiaknál védő André Onanát: hovatovább középső védőként vesz részt a labdajáratásban, igazolva honfitársa, a kollégái sirámait elutasító Joseph-Antoine Bell meglátását, hogy a hazaadás eltörlése nem előjogoktól való megfosztást jelentett. Éppen ellenkezőleg, esélyt a teljes körű beolvadásra a csapatba. Még a szabályváltozás előtt Bell karrierjében a kameruni válogatottban ugyanaz a felfogások közti párbaj zajlott Thomas Nkonóval, mint Gatti és Fillol esetében, vagy Clemence és Peter Shilton között az angoloknál. Előbbiek a proaktív, utóbbiak reaktív erényeikre hagyatkoztak.

A németek a kettő kombinációját gyúrták össze. A maga egyszerűségében rejlő hagyományosan hatékony hárítási stratégiájuk szintjére emelték jártasságukat a labdával, valamint a játékolvasási képességeiket. Mivel a futball holisztikus, a mozgások kölcsönhatásba kerülnek, minél magabiztosabban mozog a kapus a büntetőterületen túl is, annál magasabban lehet megkezdeni a visszatámadást, ilyenkor pedig a labda megtartására törekvő ellenfélnél épp a kapusa jelent opciót a létszámfölényre, és a kör bezárult. Ezt mutatta be unikális formában Manuel Neuer a világbajnok együttesben – majd négy évvel később a paródiáját, a túlsó térfélen cselezgetve, vesztére. A változás talán a tragikus sorsú Robert Enke és Marc-André Ter Stegen viszonylatában a legszembetűnőbb. Enke a régi iskola diákja, és a Barcához kerülve nem tudta elsajátítani a helyezkedési követelményeket, míg Ter Stegennek nem is képzelhető el testhezállóbb környezet. Előfordult pár éve a Bajnokok Ligájában, hogy a félpályáról íveltek fölötte a kapujába, de a cruijffi filozófia szerint a kezdeményezéshez vállalni kell ezt a kockázatot, akárcsak a hátulról építkező passzolgatásét.

A szaporodó érintésszám a kapusok rúgótechnikáján is meglátszódik, éles passzaik, hosszú indításaik egyre komolyabb fegyvert jelentenek. Ter Stegen már két gólpasszt adott a szezonban, és rendszeresen ötven fölötti átadással zár meccseket. Ahogy Ederson a Manchester Citynél, úgy Alisson is hasonló befolyással bír Liverpoolra, amint az ki is ütközött hiányában az Atlético elleni BL-nyolcaddöntőben, miután helyettese, Adrián ártalmatlan szituációban okozott lélektani fordulatot a párharcban.

Mindketten a múltban vonalkapusokat képző Brazíliából érkeztek, ahonnan leginkább a hasonló megközelítést preferáló olasz klubok szemezgettek (Dida – Milan, , Júlio César-Inter), mivel mindkét országban sokáig meghatározta a gondolkodást az emberfogók mögött bevetett szabad védő, a liberó kultúrája – e poszt hanyagolása a német kapusok felszabadulásához is hozzájárult. De ahogy még Gianluigi Buffon is alkalmazkodott a kihívásokhoz, hisz’ óriások helyett atletikus, mozgékony kapusok szükségesek immár, úgy az, hogy az angol bajnokság két kiemelkedő klubja nyúlt mélyen a zsebébe a megszerzésükért, egyértelmű jele, világszerte felismerték, elengedhetetlen jól bánni a labdával. Napjainkra ezzel az áruk tekintetben is kivívták az egyenjogúságot az örök kívülállók, viszont a hibáikért ugyanúgy megfizetnek. Ahogyan a honi bajnokságban Tomáš Košický révén a hétvégi fordulóban ismét bizonyságot nyert (a hazai állapotokról a keretesben), továbbra sincs menekvés.

Iribar állította, mérkőzések alatt a kapus gondolkodik a legtöbbet. Ha az ellenfél támad, a várható szituációkra készül. Aztán ha hozzá kerül a labda, döntenie kell, gyors akciót indítson, vagy lassítsa a játékot. És ehhez immár nemcsak mindkét kezét, de mindkét lábát is használnia kell. Nem feledkezett meg hozzátenni, „természetesen továbbra is mindent el kell követnie, a gólok megakadályozására.” Van, ami nem változik.

További hírek