Harakirit helyezett kilátásba inkább, mintsem még egyszer meg kelljen néznie a meccset, amin egyébként csapata legyőzte a Diósgyőrt. A Puskás Akadémia ellen kikaptak a múlt fordulóban, mégsem bánta, hogy – amint nevezte – típushibáik ellenére vállalják a kockázatot. A decemberben 4-3-ra elvesztett mezőkövesdi meccsről meg azt mondta, inkább kapjanak ki így, mint 1-0-ra. Nem a vereség taszítja szégyenbe, hanem ha annak elkerülése uralkodik el a meccseken.

Bognár ha másban nem is, hát szemléletében Marcelo Bielsát idézi: szórakoztatni, gólra törni megalkuvás nélkül. A szofisztikáltságban persze jelentős a különbség.

A technológiai fejlettségnek köszönhetően a legapróbb részletekig elemezhető szituációk, egyéni és csapatmozgások, edzői törekvések idején korszerűtlennek is tűnhet, hogy a szemében a futball egyszerű maradt: ha a nálad a labda, támadj, ha nincs, szerezd vissza mihamarabb. Egykori kreatív irányítóként tekint a játékra továbbra is, – az ellenjátékból kiinduló Pintér Attilával szemben – a védekezés számára a szükséges rossz, ezért még az is előrefelé történik, hogy minél kevesebb ideig tartson. Együtt mozgó láncok helyett szerelési kísérletek – az említett típushibák pedig, amikor indításokkal bejátsszák a mögöttük lévő területet. A formáció szintén nem az elsődleges szempont. A jelenlegi kvázi megegyezik azzal, ami Bognár játékoskorában is uralkodott: Böde amolyan biztonsági söprögető a védelem közepén, míg fia, István tízesként mozgatja a szálakat. Mivel az állomány direktebb felfogást követel, nem a kombinációk az akciók mozgatórugói, bár jobb minőségű kerettel valószínűleg a taktikai repertoár is változna.

A Paks nem építkezik hátulról, keveset adogat, ellenben veszélyeztet. A közvetlenül feljátszott labdák nyomán a passzpontosság a leghanyagabb az OTP Bank Ligában, a legtöbbször jutnak labdához, a legtöbbször is szereznek labdát az ellenfél térfelén, miközben időben a legrövidebb a labdabirtoklásuk. A bajnokságban nincs náluk több befejezéssel próbálkozó csapat, a góljaikat viszont átlagban még három átadás sem előzi meg – a hat tizenegyesük azért torzít is a statisztikán –, a hozzájuk mérhetően eredményes Ferencvárosnál és Fehérvárnál ez a szám nyolc.

A gólok így is jönnek. Mi az hogy! Bognár az ötödik fordulóban érkezett, azóta – az akkori csontutolsóból mára hatodik, a tabellán még magasabban is megforduló – együttese mindenkit lepipál, 39-szer talált be. Mindazonáltal 30-at kapott is, és több gólt egyetlen csapat meccsei sem hoztak. 1-0-k helyett 4-3-ak. A konok elképzelés csábítja, szinte arra kényszeríti a másik oldalt, hogy induljon meg a kontrákkal, és tudatos önmegtartóztatás nélkül olyan hullámzás veheti kezdetét, amely magabiztosnak tűnő előnynél is kizökkentheti az ellenfelet.

A múlt fordulóban Felcsúton 0-2-nél, mikor végképp nem maradt, mi megfontoltságra ösztönözze, hatványozottan, valamennyi előnyével és hátrányával megmutatkozott, mit is képvisel Bognár. Kaotikus állapotok hátul, nem egyszer létszámfölényben zuhantak rájuk a Puskás támadásai, és gátlástalan totális offenzíva 1-4-2-4-es felállással, benne a támadószellemű Bognár Istvánnal a középpályán, és a leköszönt évtized egyik legveszélyesebb csatárával, Bödével a védelemben. Aki aztán, ki tudja, hogy edzői utasításra, vagy csak játékösztönétől hajtva, de a 68. percben meglódult előre, és nem zárt vissza a labdavesztéskor sem, majd egy olyan pontrúgásnál, amelyhez hasonlóknál addig egyszer sem ment fel, elölmaradt és szétlőtte a kaput. Kell ennél demonstratívabb ábrázolás a támadószellemre?

A mérkőzést eldöntő gól szintén szimbolikus. A tréner is úgy érezhette, ha már megdolgoztak az egyenlítésért, érdemes visszafogni a hazardírozást, védőt küldött be, azaz kissé megalkudott, néhány pillanattal később pedig betaláltak a hazaiak. Ki sem derülhetett, hogy ismét három védőre akart-e váltani, Böde immár végérvényesen frontvonalba került, de hiába.

És ha már Böde Dániel. Habár kinevezésekor kényszerhelyzetben vezényelte vissza, mi sem jellemzőbb Bognárra, hogy a saját nevelésű, a Fradinál a válogatottságig emelkedő, végül Paksra visszatérő egykori gólkirályt védőként veszi számításba. Ám valóban a józan paraszti ész vezethetett az elsőre meglepőnek tetsző húzáshoz, mert Bödét sajátos stílusa mindig is kiemelte a posztok statikus besorolása alól, erényeinek érvényre juttatása magától értetődőnek hat a pályán elfoglalt pozíciójától függetlenül, csak valahogy olyan kényelmes volt csatárként számításba venni. Miként illusztrálta, klasszikus liberókat idéző előretöréseivel is nagy zűrzavart tud okozni. A góljára nem sokkal büntetőt harcolt ki, amit a góllövőlistát vezető Hahn János értékesített, aki mind a 12 gólját az edzőváltás óta szerezte. Úgy néz ki, neki is bevált a szokatlan módi, amelynek magyarázatát a balszélt immár teljes hosszában bejátszó Szabó János találó egyszerűséggel foglalta össze: működik.

Korábban a Paks sem volt kivétel abban a bajnokságban, ahol 12 csapatból tíz a kiesés elkerülését tűzi ki elsődlegesen. A biztonság szentséggé vált, a mérkőzések sokszor szürke gyürkőzésekké, melyben ritkaságszámba ment a kezdeményezés. A mára kivesző magyar tradíciókban, a kulturális alapú észfutballban a precíz technika magabiztosságára támaszkodva elkerülhetetlenül alakult ki, hogy kockáztatni kell. Mert az kockáztat, aki nem kockáztat.

Vabankra menni messze nem ugyanez, de a megúszás unalmát száműzi. Megközelítés kérdése, ki mit lát benne. Hornyák Zsolt az edzők rémálmának nevezte az elszabaduló hömpölygést, melyben a nagy arányú győzelem lehetőségét beárnyékolta az előny elvesztése, Bognár viszont nem talált benne kivetnivalót. Határozottabb képviselője nincs idehaza a támadófutballnak, Márton Gábor ZTE-je keltett hasonló feltűnést – Boér Gábornál sincs másképp –, ám ez az első helyre vágyó Fehérvárnál már kevésnek bizonyult. De vessünk egy pillantást a táblázatra: a Paks ugyanúgy a középmezőnyben foglal helyet, amelynél célfutballal sem jutott feljebb, és tartósan nem is reális más elvárás. Akkor már miért ne szórakozna jól és szórakoztatna is közben?

*Statisztikák az InStat elemzőrendszere alapján.