Armando Broja az új Carmel Busuttil? Az albán támadó ugyanúgy oda-vissza bánt el a magyar válogatottal, mint a kilencvenes évek elején a lesajnált máltaiak csatára. A hasonlat mégsem csupán azért sántít, mert gólja az akkori döntetlenek helyett másodszor is 1-0-s vereséget jelentett.
Futballunk jelentős múltjának tudatában és az Európa-bajnoksággal záruló esztendő hangulatában olykor hajlamosak vagyunk megfeledkezni a szikár tényekről. Málta félamatőrjeivel szemben Albánia háromszor annyi topligás futballistával a keretében érkezett Budapestre, mint amennyi Marco Rossinak jutott. Egyikük történetesen mindkétszer csak a kispadon kapott helyet, mielőtt csereként döntött volna. Rossi alighanem a kezdőben számolna olyan támadóval, mint a Chelsea-ben nevelkedő, a szezont a Southamptonnál kölcsönben töltő Broja.
Jobb híján Sallói Dániel, majd Schön Szabolcs és még Kleinheisler László is megfordult elöl a magyar csapatban a szombati selejtezőn, miközben egyikük sem középcsatár, és legfőképp: nem hasonlítanak Szalai Ádámra. A megműtött csapatkapitányt nélkülöző olasz mester próbált változtatni, főleg a támadásépítésekben, de továbbra a biztonságot tartotta elsődlegesnek. Mivel egy hónapja Szoboszlaival és Sallaival az első sorban, center nélkül nem volt ki megtartsa a felíveléseket, így a mélyen helyezkedő társak nem csatlakozhattak és maradtak a reménytelen direkt indítások és a gyorsan elveszített labdák, a meccs képe a szintén öt védővel felálló, fegyelmezett, de jóval harciasabb balkáni együttes kedvére alakult. Ezúttal megfontoltabban próbálkozott a magyar csapat. A hosszú passzok száma húsz százalékkal csökkent, a labda lehetőleg csak egy sorral került előrébb. A kihozataloknál Nagy Ádám és Schäfer András felváltva lépett vissza a védőhármas mellé, az előrébb húzódó Nagy Zsolt által megnyitott bal oldali területbe meg Szoboszlai Dominik, egyaránt emberfölényt teremtve a pálya adott részén.
Szoboszlai Dominik (bekarikázva a bal oldali kis képeken is) a labdakihozataloknál rendszeresen visszalépett felvenni a labdát az előrébb húzódó Nagy Zsolt helyén (forrás: M4 Sport)Szoboszlai már kinti meccsen is keresett magának helyet a vonal mellett, ám itthon tudatosabban fordult elő, mivel Sallai már nem maradt árván az albán védőkkel.
Albániában Szoboszlai még magának csinált helyet a szélen, mikor feljebb küldte Fiola Attilát (forrás: M4 Sport)A létszámfölényekkel az egyensúly is megmaradt, sokáig a tizenhatoson belülre sem jutott az ellenfél, de nyíltabb felfogás nélkül hatástalannak bizonyult a labdabirtoklási fölény, inkább csak kontrollt nyújtott. Szoboszlai igaz már szembe, de távol került a kaputól. A legritkább alkalmakkor, jobbára a magasra tolt Nego Loic sebességében bízva – és a korábban sokszor bevált pontrúgásból – sikerült némi veszélyt kialakítani.
Egy képbe sűrítve érhető tetten, ahogy magyar válogatottnál a két szárnyvédő húzza széjjel a védelmet, miközben a visszalépő támadók egyszerre teremtenek létszámfölényt a pálya közepén és nyitnak területet a jobb oldalon egy az egy elleni beinduláshoz Nego Loicnak, miközben a nagyobb karikával jelölt Szoboszlai Dominik a kaputól távol helyezkedik (kép: M4 Sport)A befejezéseket nézve nem is végződhetett a szánk íze szerint a mérkőzés: a lövések minősége egyértelműen jelzi (PSxG: 0,06-1,77*), ellentétben az albánokkal, a gól nem volt benne a mieink lehetőségeiben.
Ne feledjük, a telt házas atmoszféra mellett az esetleges türelmetlenség idegességet szülő hangjai is elmaradtak, mégsem tört meg a második félidei negatív spirál, mert idén kizárólag a szünet után találtak be a ellenfelek, immáron 17-szer, kilencedszer az utolsó negyedórában.
Hiába pakolta fel Rossi lényegében a legkombinatívabb labdarúgóit, effektivitással nem járt. De eredendően téves az elképzelés, vagy a játékosok kvalitása hiányzik?
A taktika – főleg a válogatottak szintjén, ahol a szűk összetartások során az egység megteremtése talán a legfőbb edzői eszköz – csak egy aspektusa a játéknak. Eddig remekül illett az alárendelt szerephez, a megvalósításához pedig tartós felülteljesítés párosult. Eredménykényszerben a kezdeményezéshez azonban láthatóan kevés.
A probléma óhatatlanul idézi, ami a 2016-os Eb után történt. A kijutást, ahogy akkor is, a stabilitás hozta meg. A tornát követően ebből a skatulyából Bernd Storck nem tudta kihúzni a válogatottat. És a jelen állapot sem ígéretesebb. A problémán az oly gyakori kapitánycserék sem segítettek. Mert változatlan, amit Dárdai Pál a fejünkbe vert, hogy kockázatos feladni a zárt védekezést. Nem áll rendelkezésre olyan minőségű játékosanyag, amellyel a bátrabb fellépés is hatékony lehetne.
Rossi álláspontja ugyanaz, mint a walesi helyzetértékelésekor: képességbeli gondokat kell palástolni – és az idő azóta sem nekünk dolgozik. Ahogy azt a magyar szövetségnél néhány hete tisztán megfogalmazták, az alkalomszerűen felbukkanó sikeres periódusokat egészen addig óhatatlan törés kíséri, amíg nincs rendszerszinten magas képzés. Kinevezésekor Rossi nem választott alapvetően defenzív utat, de végül azzal ért célt, hosszabb távon valószínűleg akkor gondolkodhatunk másban, amikor nem fognak kétségbeejtően eszköztelennek tűnni a cseréi, hanem lesz kit előhúznia, mondjuk a Premier League-ből.