A pillanat uralása.
Az attitűd, amely a Bajnokok Ligájában ismét hódító Real és a magyar válogatott hozzáállását alapvetően határozza meg.
A kattintásvadászat oltárán adózó címválasztás sugallta egyezés ebben nagyjából ki is merül, mivel a szüntelen eredménykényszer okai homlokegyenest más irányba eredeztethetők. Talán azzal lehet még kiegészíteni, hogy mindkét kispadon olasz mester ül, és az olasz futballkultúrában erős a hagyománya a pragmatikus, alkalmazkodó, észszerű taktikai megközelítésnek (Arrigo Sacchi szerint az opportunista lustaság kultúrájának).
Vegyük a Real Madridot, amely a legnagyobb trófeák számával határozza meg önmagát, persze, hogy nincs idő a távoli jövőt fürkészni. Ez a mentalitás vonja körül a klubot, mióta Santiago Bernabéu összetrombitálta az első sztáralakulatot az ötvenes évek második felére. A klasszisok a győzelemért mennek oda, és az edzők feladata optimális teret kialakítani számukra, amiben kiteljesedhetnek. Nem volt ez másképp a triplázó Zinedine Zidane alatt sem, és ahogy a döntő előtt is összefoglaltuk, Carlo Ancelotti is ezzel alapozta meg, hogy begyűjtsék a 14. BL/BEK-címüket.
A Real nem játszik, nyer – ahogy sokszor elhangzik. Abban a korszakban, amelyben karakán edzői filozófiák, leghangzatosabban Pep Guardioláé és Jürgen Kloppé, szabnak irányt a játék fejlődésének, sem kergetnek ideákat, megelégednek a kupaemelgetéssel.
A Real Madrid a 14. BL/BEK-trófeájával (EPA/RONALD WITTEK)Válogatott szinten pedig elképzelhetetlen a pozíciós játék vagy a gegenpressing azon kifinomultsága, ami a klubfutballban látható, ahol az edzők nincsenek évi néhány alkalommal pár napra kényszerülve, hogy közös nevezőre hozzák az egyébként is más-más közegből érkező játékosokat. Az alacsony meccsszám azonban felnagyítja az eredmények jelentőségét, ezért érthető a szövetségi kapitányok eredményközpontú megközelítése, de azért nagy segítségükre lehet, ha egységes hátországra épül a munkájuk.
Nos ez az, ami hiányzik Marco Rossinak: szűkíti a mozgásterét és korlátozza a kivitelezést. A pillanat uralása nélkül esélye sincs megfelelni az elvárásoknak, és ebből a kényszerből próbál erényt kovácsolni, amihez mindig jól jön egy-egy honosítás vagy váratlanul felbukkanó gólkirály.
Ezennel meg is érkeztünk a válogatott biztonságfókuszú játékkoncepciójához. Évtizedeken át ordas arculcsapások kísérték a magyar együttes évadzáró, nyár eleji fellépéseit. Blamák sorozata köthető a júniusi időpontokhoz, amikor a koncentráció már nem feltétlen a labda körül forgott. A kilencvenes évek elején Izland háromszor büntette a fennhordott orrot, és Bernd Storckkal az andorrai égés is ekkor történt. Bicskei Bertalannal és Várhidi Péterrel is – román és szlovák, illetve görög és norvég duplazakó, egyaránt szerezett gól nélkül – keserűbben indult a strandszezon és folytatódott az aktuális Eb-selejtezőcsoport. És akkor is kijutott a jóból, amikor világbajnoki lázban égő ellenfél edzőpartnereiként léptek pályára a szabadságukra készülő futballistáink, Hollandia ’94-ben hetet, 2010-ben hatot lőtt egy ellenében. Mára azonban nem a naptár a meghatározó, sokkal inkább az ellenfelek erőssége a választóvonal – a logikushoz képest fordított arányossággal.
Már csak azért sem, mert az elmúlt két Európa-bajnokságon a mieink is részt vettek, tavaly nem is akármilyen négyesben szolgáltak rá a dicsérő jelzőkre. Ahogy azt már ecseteltük, Rossi jól megszervezett labda elleni játéka és célfutballja akkor üt vissza, ha hasonszőrű riválisok ellen kezdeményezni kell. A kisebb csapatok ellen, ha olykor kínnal-keservvel is, de hozta a kötelezőket a válogatott, ám a ki-ki meccsek – a szlovákoktól, majd az albánoktól elszenvedett oda-vissza vereség – két selejtezősorozatban is lenullázták a bravúros pontokat.
Az olasz trénerrel ugyanis meglehetősen jó a válogatott a papírforma borogatásában. A horvátok, a franciák, a németek vagy az angolok orra alá is borsot törő reaktív felfogás komfortja a Nemzetek Ligája A divíziójában is adott lesz. Lényegében a helyzet az andorrait idézi, a különbség, hogy Angliával, Olaszországgal és Németországgal szemben a miniállam szerepét a magyar fél játssza, ami egyáltalán nincs ellenére. A lélektani körülmények, a jövőre kezdődő Eb-selejtezőkre is védőhálót nyújtó elitosztályban a veszítenivaló hiánya ismét felszabadulttá teheti a játékosokat. Motiváltság tekintetében amúgy is elképzelhető, hogy magyar részről karistolni fogja az Eb-szintet, az ellenfelek háza táján viszont garantálható, hogy nem így lesz.
Szalai Ádám (jobbról) és a magyar válogatott a tavalyi Eb-n már feladta a leckét a német válogatottnak (fotó: MTI/Kovács Tamás)Vérprofik, de emberek, akik nem életük kihívásaként néznek a szempontjukból tét nélküli NL-partik elé. Pláne, ha a szabadságuk rovására megy, tudván, hogy a következő szezon kellős közepén, télen a világbajnokság vár rájuk. Elég talán Kevin De Bruyne szavait felhozni, mennyire a hátuk közepére kívánhatják az elkövetkezendő napokat. „A Nemzetek Ligája nekem egyáltalán nem fontos. Le kell játszanunk a meccseket, de ezek csak felfújt barátságos mérkőzések egy hosszú és kemény évad után. Egyáltalán nem várom őket” – zsörtölődött.
A szövetségi kapitányok közben érthetően minden alkalmat kihasználnak, hogy együtt lássák a keretüket, még ha tudják is, a vébére élesnek várt játékosaiknak mindössze néhány hetük adódik a feltöltődésre. A tornáról lemaradó és a kontinensbajnokok ütközetét az argentinok ellen a szerdán elbukó olaszok mentalitása sem arról híres, hogy akkor is csúcsra pörgetik a fordulatszámot, ha nem szükséges.
Az erőviszonyok adottak, de árnyalja a képet, hogy ezek a találkozók valójában nekünk magyaroknak számítanak majd különleges pillanatnak. Ezen pillanatok uralása bravúrpontokkal kecsegtet (ha tippelni kéne, lefogadnánk, hogy kerül pont a négy meccsen a válogatott neve mellé), de hosszú távon legfeljebb a Real-recepttel fenntartható, vagyis sztárok kellenek. És azok hiányoznak a sorainkból. De ez már legkevésbé sem Rossi felelőssége.