Musorujsag
Élő Eredmények

Mi az, ami jól ment az angolok ellen, de az olaszok ellen már nem?

m4sport.hu | Szerző: Petykó Adrián
A magyar válogatott már így is borította a papírformát és nem is lenne reális minden alkalommal bravúrt várni a Nemzetek Ligája A divíziójában, de ettől még tanulságos azon merengeni, mik azok az elemek, amelyek Anglia ellen flottul működtek, Olaszország vendégeként azonban már kevésbé, és hogy miért alakulhatott így.

A magyar válogatott erőssége a labda elleni játék és a motiváltság (avagy az ősi recept: úgy támaszkodj az erősségeidre, hogy az ellenfeleké a legkevésbé érvényesüljenek) – szólt a várakozásunk az NL-es felvezetőben. És az elitosztályban ez már kamatozott is.

Marco Rossi (jobbról) fogadja Gareth Southgate gratulációját, miután a magyar válogatott Anglia 1-0-s legyőzésével kezdett a Nemzetek Ligája A divíziójában (MTI/Koszticsák Szilárd)

Marco Rossi stratégiájának része a támadási sémák pontos terve is, de a reaktív hozzáállás vonzata, hogy a megvalósítása ki van téve a rivális fél meccstervének és elképzelésének. Ez ütközött ki jól, ha megnézzük, mivel próbálkoztak letámadásban és védelem áttörésében a mieink bravúrjával végződő meccsen az angolok, és hogy miként tették ezeket a fölényüket győzelemre váltó olaszok.

Azt kategorikusan meghatározni, a győztes és a vesztes teljesítmény közti különbség mekkora hányada fakadt a fizikai igénybevételből, a fáradtságból, és mennyi a taktikai részletekből, felelőtlenség lenne, de Rossi lefújást követő szavai azt jelzik, utóbbi – különösen az első félidőben – nem a tervek szerint alakult Cesenában.

A magyar csapat a mezőnyjátékosok tekintetében nemcsak összetételében, hanem a formációban is megegyezett az első két csoportmeccsen, amely egyes játékfázisokban meghatározónak bizonyultak, mivel az angol és az olasz között adódtak eltérések. Ahogy a labda megszerzésére is másként törekedtek – és az ambíció itt fokozottan hangsúlyos.

Az angoloknál akkor sem csatlakozott senki a három támadójukhoz, mikor a mieink a már bevett módszerrel, Schäfer visszalépésével, a két oldali belső védő szélre húzódásával, azaz négy hátsó emberel kezdték meg a labdajáratást, ezáltal Nagy Ádám jó ütemű bevonásával, akár négy angol játékost is kiiktatva ki lehetett forgatni a játékot – leginkább Szalai Attila felé a bal – oldalra. A labdát kérő Szalai Ádámnak teret biztosított, hogy az angol védelem figyelmét lekötötte Szoboszlai Dominik és Sallai Roland mozgása, valamint a szélességet tartó, magasan helyezkedő szárnyvédőink, akiket egy szimpla lekészítés után már lehetett is futtatni.

Ezzel szemben az olaszok egy az egyben felvették a magyar játékosokat és már az építkezés első szakaszában párokat alkottak: Nicoló Barella követte Schäfert, fedezettársai pedig Nagy Ádámot és Szoboszlait felügyelték. Bár Alessandro Bastoninak fel kellett vállalnia, hogy fél szemmel az üresen maradó Sallait sasolja, miközben biztosít is a Szalaira felívelt labdáknál, ez kevés rizikóval járt, mert a letámadás kigurigázására nem igazán adtak esélyt. Amiből a magyar centernek sem jutott túl sok, mert a labda megtartásához nagyra nőtt közte és a középpályások közt a távolság. (A kiválasztott jelenetben miután begyűjtötték a lecsorgót, érdemes figyelni a kép felső sarkában a védelem mögé startoló, majd mérgelődő Leonardo Spinazzola beindulását, ugyanis a szerepe alapvető fontosságú volt a dominanciájukban.)

Az Európa-bajnoki címvédő kézben is tartotta a találkozót, míg a tavalyi döntőbeli ellenfele meglehetősen mérsékelt produkcióval rukkolt ki. Beszédes, hogy az angolok 19 labdavesztésre kényszerítették saját térfélen a magyar együttest, míg az olaszok 35-re*.

És a támadásaikkal is több hibára késztették a mieinket, akiknek egyaránt 62 védekező párharcot kellett megvívnia: csakhogy Budapesten 46-szor is sikerrel, pár napra rá viszont már csupán 26-szor. Lett is az azt megelőző 11-ből 19 kapu elé küldött beadás, és a végkifejletet nagyban befolyásoló kétszer annyi bal oldalon vezetett olasz akció*.

A támadásvezetések megoszlása a magyar–angol (felül) és az olasz–magyar mérkőzésen (forrás: Wyscout)

Anglia felállása tükrözte a magyarokét, így lényegében emberezés alakult ki, amelyben minden játékos tudta, kiért felel, és a kellően szűk alakzat miatt mindig akadt biztosító is, így a tömött középpályán nem keltett zavart Harry Kane vagy Trent Alexander-Arnold feltűnése sem. Lang Ádám pedig nyugodtan kísérhette el a bal oldali támadót – Mason Mountot, később Jack Grealisht –, hiszen Nego Loïcnak csak James Justin, majd cseréje, Bukayo Saka jutott. (A tizenegyest megelőző próbálkozásuk is elhalt a passzopciók hiányában, az előrevágott labdát követően az angol presszinget meg az ecsetelt sémához hasonlóan – ezúttal Nagy Ádám kihagyásával, Sallai kérte a felpasszt – hatástalanította a válogatott.)

Az olaszok négyvédős szisztémája merőben új helyzetet teremtett, mert támadásban Spinazzola más feladatot látott el, mint a másik szélső bekk, Davide Calabria a jobb oldalon. A balhátvéd egészen a vonal mellé helyezkedett, de nem olyan magasan, ahogy az angol szárnyvédők, így szabadon maradt, és mindig akadt társ előtte – Wilfried Gnonto vagy Lorenzo Pellegrini –, aki a támadósávban is tartotta a szélességet, megosztva ezáltal Nego figyelmét. És ha kilépett, már ment is mögé az átadás. Ehhez kellett, hogy középen a kilences pozícióból visszalépő Giacomo Raspadori rendszeresen magával húzta az egyik belső védőnket, így Lang sem mert túlságosan jobbra tolódni. Mialatt a támadóhármasunkat a labdát járató három hazai védő kötötte le, úgy hogy közben a Bryan Cristantét is igyekeztek fedezőárnyákban tartani, a középpályásainkat a nyolcasok horizontálisan húzták szét (itt nyílt tér Raspadorinak), és amint a balszélső elterelő hadműveletbe kezdett, váltásra vagy kilépésre késztetve a védelem jobb oldalát, Spinazzolának tempóelőnye nyílt. Az olasz vezetőgól is ebből született.

„Ha nem tudjuk szigorúan követni a taktikát, akkor gondjaink adódnak, ugyanis akkor nyílt területen kell felvállalnunk az egy az egy elleni párharcokat. Márpedig azok a párharcok, amelyeket az olasz első osztályból érkező játékosok ellen kell megvívnunk, azok nem feltétlenül sülnek el a mi javunkra” – hangzott a szövetségi kapitányi summázat, amely éppoly tökéletes tömörséggel foglalta össze a történteket, mint a totálképet, amely keretet szab a kilátásoknak.

A magyar válogatott a csapatkapitány, Szalai Ádám által is hangsúlyozott labdabirtoklásban mutatott, kétségtelen fejlődéséhez azért az angol visszafogottság és taktika is hozzájárult. Az irányítást kezdetektől megragadó kontinensgyőztes otthonában már kevésbé ment flottul – bár hogy a hajrában sikerüljön visszajönni a meccsbe, ahhoz ugyancsak szükség volt tudatos támadásszövésre.

Ám Rossi ez ügyben is valós verdikttel szolgált, hisz valóban nem várható el, hogy „egy erős ellenféllel szemben pontot, pontokat szerezzünk, hacsak nem játszunk fantasztikusan, vagy ők nem fognak ki rossz napot”.

*Wyscout

További tartalmak

Kapcsolódó hírek