A magyar válogatott minden képzeletet felülmúlt a Nemezetek Ligája A divíziójában: a 4-0-s angolveréssel a csoportja éléről várja a záró két kört, és a következő játéknapon Németországban a döntőbe kerülést is kipipálhatja. Elengedhetetlen tényező, de az Európa-bajnok olaszokkal teljes mezőnyben megélt parádés júniust nem lehet becsomagolni a motivációs többlettel, az kevés lett volna.
Kétségtelen, hogy Marco Rossi úgy általában véve is remekül, az elmúlt napokban végképp hibátlanul csatornázza át pozitív energiává, használja fel kohézióként a futballistáink lábát korábban rendre megbéklyózó, a honi szélsőséges megítélésből fakadó előítéleteket.
A szónoki képességeiről és vezérattitűdjéről ezúttal is tanúságot tevő Szalai Ádám sem győzte hangsúlyozni a szövetségi kapitány érdemeit, ám hogy, hogy nem, nem az érzelmi faktort emelte ki, hanem a csapatjáték megszervezését. Hogy karakteresen kirajzolódik, mit a terv labdával, és mi labda nélkül. (Nincs új a nap alatt, egy évtizede ugyanezeknek a hiányolásán sértődött meg Szalaira a fél ország.)
A csapatkapitány azt sem hallgatta el, hogy a keretünk alapvetően össze sem hasonlítható az ellenfeleinkével – amihez hozzátehetjük, Rossinak nem csak azzal kell megküzdenie, hogy kevés topligában jártas játékosra alapozhat, tetézésként ott a magyar bajnokság kockázatkerülő háttere. Az itthon játszók olyan közegből érkeznek, amelyet nem jellemez a korszerű le-, és a visszatámadás, így értelemszerűen a kijátszásukra sem készít fel.
Az olasz mester keze munkáját magasztalja, hogy előremutató taktikai elemekkel él. Holott a válogatottak már réges-rég nem számítanak taktikai iránytűnek, a nemzeti együtteseknél a klubszinten domináns trendek köszönnek vissza egyszerűsített formában. És a szűkös időkorlát (értsd: a közös munka hiánya), valamint a merítés mélységének metszete nagyvonalakban meghatározza a szövetségi kapitányok mozgásterét.
A mieink mégsem csak az hibára várnak, egyértelműen igyekszenek kikényszeríteni azokat és kellemetlen helyzeteket teremteni. Virít, hogy a labdaszerzéseknek unalomig gyakorolt csapatmozgások ágyaznak meg. A tömör alakzat lehetővé teszi, hogy minél kevesebb egy az egy elleni párharcban ütközzenek ki a kvalitásbeli hátrányok. A középmagas blokkból indított védekezés a vonal által szorított szélre, vagy folytatás nem lévén, hátrapasszokra kárhoztatja az ellenfeleket, akik idővel a passzivitásukat kiküszöbölendő kockázatosabb átadásokkal próbálkoznak áttörni. Több se kell, a középpálya tengelyében körülvett labdást meccsről meccsre sikerült zavarba hoznia a magyar csapatnak, nem egyszer gólveszélyt teremteni ebből.

Az állandó irányelveken túl a részletek sem sikkadnak el, apróbb változtatásokkal rendre sikerült reagálni, a stáb videoelemzőit is dicséri, hogy az Olaszországban még gondot okozó aszimmetrikus játékszervezésre Angliában már volt válasza Rossiéknak.
És legalább ennyire hangsúlyos a tudatosság a labdakihozataloknál is, mert e nélkül fokozódna a nyomás. Ami hiába van meg a mélyről felépített akcióknál is, mégis az lenne a nagyobb kockázat, ha nem kockáztatná meg kijátszani a letámadást a válogatott, hisz a minduntalan elrugdalt labdákkal csak az ellenfeleket tömnénk.

A jó kivitelezéshez sémák kellenek, melyben a feladatkörök nem posztspecifikusak, egyénekre szabottak: ezért lép vissza az egyik fedezet a belső védőnek (Schäfer András/Callum Styles), míg a másik (Nagy Ádám) egy sorral feljebb marad, aki emberezés esetén társat is kap (a labdát kérő Szoboszlai Dominiktól); és ezért ellentétes a pálya két oldalán a forgás is.
A szélső/szárnyvédők szerepe már a tavalyi Eb-t is meghatározta (Leonardo Spinazzola, Luke Shaw, Joakim Mæhle, Fiola Attila stb.), azóta pedig tovább árnyalatokat kaptak. És Rossi nem is félt hozzájuk nyúlni. A bal oldalon Nagy Zsolt magasan tartja a szélességet, helyet teremtve – akár Szoboszlainak is –, hogy a védelemből el lehessen juttatni a labdát a hátsó sor szélére húzódó Szalai Attilához. Amint adódik a lehetőség, jön szembe Szalai Ádám, és a lekészítése után az addig az első fázisban segédkező középpályásoknak csupán egy szimpla forgatás harcba dobni a jobb szélt.
A jobb oldalon másként, de ugyancsak kifinomult helycserék figyelhetők meg. A jobbhátvéd (Fiola/Nego Loïc) gyakran a center és a szélső közti (fél)területet támadja, miközben Sallai Roland a szélen marad. Ennek számtalan előnye jelentkezhet.
Például Sallai leköti a szárnyvédőt, így Nego ott kaphat labdát, ahol a középső védő még nem fogadhatja.

Vagy Fiola befutása a jól cselező Sallait hozza kedvező helyzetbe, mert megosztja a bal oldali védő figyelmét.



Ez az összehangolt rotáció már a védőink labdajáratásakor megkezdődik, és különösen négyeslánccal szemben hatásos. A németek fogadásakor is kamatozott: a gólunkat megelőzően Sallai látványos köténnyel csapta be az ütemkéséssel érkező David Raumot.



Ebből következik az a furcsa meccskép, amikor Fiola lényegében a center pozíciójában csapatunk legmagasabban helyezkedő tagja.

Ahogy a sikeres szereplésnek sem a kizárólagos összetevői a működő játékrendszer, a megfelelő formáció, vagy a jól szervezett csapatjáték, a taktika sem áll mindenekfelett a labdarúgásban, csupán lényeges szelete.
A válogatott bravúrjaival viszont nem először mutat példát Rossi, a Honvédja is fittyet hányt az erőviszonyokra. Az üzenete most is egyszerű: ha legmagasabb polcról érkező ellenfelek ellen megvalósítható, akkor a modern elgondolások hanyagolására az NB I-ben sem lehet mentség az eredménykényszer, ürügy a rövid felkészülési időszak, kifogás a képességbeli hiányosságok.
És igen, elképzelhető, hogy a Misternek ez a zsánere, és akkor teljesedik ki, ha borsot kell törni a nagyok orra alá, de attól még, hogy a védekezéssel az Eb-n sem volt gond, a támadópotenciál óriásit javult. És az üzenet lényege amúgy sem abban rejlik, hogy másolni kell (pl. keveset birtokolni a labdát), hanem hogy naprakész tudás alkalmazása nélkül nincs fejlődés.
Nem kéne tizenötéveket várjunk, mire véletlenszerűen begyűrűzik egy-egy aktualitás (mint Henk ten Cate kinevezésére, aki az ezredforduló táján az MTK-nál végre elköszönt a söprögetőinktől, miközben Arrigo Sacchi zónavédekezése már a nyolcvanas években megpecsételte a sorsukat). Rossi a kényszerből kovácsolt előnyt, ideje, hogy ne ez legyen a szövetségi kapitány küldetése.