A Qarabagtól kapott kijózanító pofonról klubelnök, edző és játékos egyaránt állapította meg, a Fradi jobb csapattal szemben maradt alul. És az azeriek valóban zsinórban kilencedszer érnek oda valamely európai sorozat főtáblájára, a zöldek ugye negyedszer, amely így is egyedi a hazai futball históriájában. (Igaz, némiképp könnyített a helyzeten a Konferencia-liga, mivel a bevezetése óta a BL-selejtező magyar indulójának négyből elég két párharcot sikerrel megvívni az őszi folytatáshoz, bár az ír Shamrock Rovers ellen egyértelmű csalódást jelentene, ha a Fradinak nem jönne össze az Európa-ligás szereplés.)
De a Qarabag megérdemelt továbbjutása kapcsán senkiben sem merült fel, hogy a minőségi labdarúgók vagy a jobb anyagi lehetőségek billentették a mérleg nyelvét. Az sokkal inkább, hogy a Ferencváros máskor nem találkozik hasonló játékfelfogással. „Elméletben készen álltunk mindenre, sajnos a gyakorlatban ez nem volt így” – hangzott el Sztanyiszlav Csercseszovtól a sajtótájékoztatón. Mert mi is történt? Szervezettebb, intenzívebb, magasabban megkezdett és hatékonyabb letámadás adta fel a leckét a fradistáknak, mint az OTP Bank Ligában bármikor.
A Quarabag játékosai a magas pozíciót vettek fel a Fradi kirúgásánál, hogy már az első fázisában megakasszák a támadásépítést: Wadji a Thelandernek kipasszolt labda után úgy támadta a a dán bekket, hogy fedezőárnyékában tartott a másik belső védőt, míg mögött kialakultak a párok.
Thelander jobb híján a visszalépő Tokmacot vette célba, akit azonban követett a védő, és miközben a társa, a jobb szélső is ugrásra kész volt besegíteni, Laidouni sem tudott elszakadni az emberétől, hogy passzopciót nyújtson.
Az elismerésre méltó, a nemzetközi porondon állandósuló jelenlét mellett nem először derül ki, ha a király nem is pőre, a ruhája közel sem olyan csillogó, mint itthonról látszik. A honi bajnokságban alapvetésként él, a rekordgyőztes minden szempontból kiemelkedik a mezőnyből, aminek tényszerűségén kár vitatkozni. De az korántsem ilyen egyértelmű, miért a visszahúzódás, a saját térfél megszállása, a bunkerezés az egyöntetű reakció. Ahogy a példa is mutatja, a proaktív védekezés nem ördögtől való, nem mellesleg eredményesen megvalósítható. És ehhez nem kell lehozni a csillagokat, a Celtic sem csodafutballistákkal oktatta tavaly Peter Stöger együttesét,
a Qarabag pedig hat azerivel a kezdőben, a portugál kettőből (Kady), a francia kettőből (Zoubir), a norvég kiscsapatból (Wadji), vagy török kettőből (a kinti gólt szerző Owosu) érkező légiósokkal állította kényszerpályára a Fradit.
Az agresszív letámadás, amelynek megtervezése és megvalósítása edzői vízió és ambíció következménye, 51 hosszú passzra késztette a házigazdát, holott ez az adat a bajnokságban alulról karcolja a negyvenet. És ezeknek a pontosságán is komoly csorba esett: 76 százalékról 62-re csökkent*. Arról nem is beszélve, hogy az azeriek több ezer kilométeres utazás ellenére (ezek után a pár száz kilométernyi buszozásra mint potenciacsökkenésre hivatkozni eléggé röhejesen hat majd), és anélkül, hogy kedvezőtlenre fordult volna a helyzetük, nem a tizenhatosuk elé gubózva vártak, hogy a hibát dobjon Fradi. Inkább hibába hajszolták. És kiderült, Kovačevićéknak a ki nem kényszerített hibákhoz sem kell sok, ami a Szergej Rebrov távozása óta visszaeső pozíciós játék hiányosságaira is rávilágít.
A Qarabag játékosai ezúttal is ugyanúgy támadták le a Fradit, ismételten kockázatosabb passzra késztetve Thelandert.
Zoubir leleste az átadást, de ha pontos a passz, a vonal mellett létszámfölénybe vették körül a vendégek játékosai a Fradiét.
A bal szélen megiramodó azeriek akcióját Laidouni fülelte le, azonban Kady azonnal letámadta…
…a feljátszott labdánál pedig nemcsak Bolit kísérte el a védője, a labda körül a jelentős létszámfölény révén szemből hárman zárták el az összjáték folytatásának útját.
Alighogy megszerezték – valószínűleg leshelyzetet követően – a második góljukat, a középkezdés után is folytatták a presszinget a Gurban Gurbanov által 14 éve irányított Qarabag játékosai. Vagyis a játékuk konstans eleme volt.
Nem véletlen foglalta össze tűpontosan Dibusz Dénes a történteket, hiszen saját bőrén érezte a különbséget. Az NB I-ben 91 százalék fölötti átlagos passzhatékonysága ezúttal 80 százalékra esett vissza, miközben többször is kellett megjátszania a labdát (25 – 17,5). Ráadásul a megszokott közel négy helyett tíz hosszú indításra kényszerült, amely a pontosságára is kihatott (56 kontra 69 százalék)*.
Az előrevédekezés nem garantált sikerrecept, ahogy a futballban semmi sem az, ám ajtót nyit az olyan lüktető, nyílt meccseknek, amilyet a visszavágó hozott: mindkét fél kettő fölötti xG-t produkált.
És amúgy is, ha a Fradit tényleg utolérhetetlennek tartják az első osztályú riválisok, miért ne lehetne a ’nincs mit veszíteni’ attitűddel, bátor futballal kirukkolni ellene? Persze, ha egymással vívott találkozókon is a vereség elkerülése dominál, pont a legjobbnak tartotthoz viszonyuljanak másként?
Az óvatoskodás viszont nem kelti fel magasabb szinten a figyelmet. Az edzők rövid távú érdeke, az állásuk megóvása érthető szándék, de hosszú távon nincs haszna. A futballisták alig-alig kerülnek kezdeményező szituációba, a biztonság mindent felülmúló kívánalma oda vezet, hogy a meccsek nem pulzálnak, a játékközpontúságot meg frusztrált ingerültség helyettesíti. Vonzó futball nélkül továbbra sem lesznek kelendőek az OTP Bank Ligában játszók, még a Ferencvárosnál is nehézséget okoz az értékesíthetőségük. Ráadásul mindaddig az sem nem derül ki, mire elegendő a napjainkat meghatározó tudatos letámadással szemben az, ami egyébként gondtalanul szállítja a bajnoki címeket, amíg a kontinentális megmérettetéseken szembe nem jön a valóság.